Ha tudnám, sem akarnám betűrend, vagy időrend szerint megejteni barátaink, munkatársaink „fölnévsorolását”. Hát még minőségi szempontok szerint… És már így is nagy a kockázata annak, hogy valakit kihagy a gyarló emlékezet. Valóban olyan ez, mint a tömegsír, semmi, senki sem biztos, aki benne van, s hogy mi rejtezik benne. Tehát: Páskándi Géza, Bajor Andor, Deák Tamás, Csiki László, Szabó Gyula, Vásárhelyi Géza, Rohonyi Zoltán, Veress Zoltán, Saszet Géza, Székely János, Varró Ilona, Gyímesi Éva, K. Jakab Antal, Fodor Sándor, Bálint Tibor, Lázár Ervin, Sütő István, Sütő András, Boér Géza, Panek Zoltán, Marosi Péter, Létay Lajos, Gáll Ernő, Domokos Géza, Szász János, Palocsay Zsigmond, Palotás Dezső, Lászlóffy Aladár… És bizonyára kifelejtettem valakiket, talán nagyon is kedveseket. No nem azért van e fölsorolás, hogy megmutassam, mennyi közös barátunk volt nekünk hajdanán, hanem azért, hogy mennyi „kapcsolatod” volt Neked írókkal, kiket mindnyájan nagyon tiszteltünk. Akiket „könyvbe öltöztettél”.

Ez alkalomból levettem a polcról gazdag grafikai és irodalmi anyagú, ízléses köteted (mert az album tulajdonképpen a képzőművész könyve), és újfent meg kellett állapítanom, hogy ha volt – mert volt! – egy azonos nevű ember, akit csak úgy emlegettek, hogy „a nemzet bölcse”, akkor Te vagy a nemzet grafikusa, számomra még mindig és mindenképpen. Ugye, a címben sem tévedtem, mert elvesztett barátaink „immár egy tömegsírra rúgnak”.

Nézem albumodat, s egyebek mellett, de azért leginkább most Árva Bethlen Kata átokra csempült szája mond a legtöbbet e trianoni napon.

Hányszor leírtam már barátaim tűntén: Temetni jöttem…, nem dicsérni. És most dicsérek, mert dicsekszem. Úgy dedikálod Betű és rajz című albumodat, nekem, a „még innen lévőnek”, hogy „Szeretném, ha akárcsak egy pár napra is, de kedvenc látnivalóddá válna »kedvenc grafikusod« albuma. Mózes Attilának, a régi barát szeretetével: Deák Ferenc. Kolozsvár, 1999. nov. 3.”

Feri! (Bár öröklétűeket talán nem illik így megszólítani.) Ez így nem igaz. Mert a te művészeted számomra már régen nem csupán „egy pár napra” szól.

Most pedig, hogy nagyon is evilági, profán módon fejezzem be búcsúmat: főzök magamnak egy erős kávét, és egyedül én iszom meg. Nélküled. Ez a hajdan volt duhajkodásaink utáni „fekete levesem”.

Szomorú barátod,

Kolozsvár, 2013. június 4.