Látogatók

A vendégek délután öt órára ígérték érkezésüket.

A kopott diófaasztal megsárgult, levendulaillatú abrosszal volt leterítve, rajta ételekkel roskadásig megrakott tálak sokasága, hasonlatosan az öregedő, elfonnyadt testet díszítő ékszerzuhataghoz.

– Nagyon örvendenék, ha nem csámcsognál, édes fiam, olyankor elviselhetetlen vagy, mintha nem is én neveltelek volna. Megígéred, hogy rendesen eszel? Manci néni nagyon kényes az ilyesmire, meglátod, Geráld is milyen előkelően fogja használni az evőeszközöket, példát vehetsz majd róla. És légy tapintatos, fiacskám, ne érdeklődj majd, hogy honnan vettem az arany nyakláncomat és a fülbevalókat, mert eddig soha nem láttad rajtam, felnőttél már annyira, hogy átérezd, milyen kellemetlen lenne ez anyádnak. 

Aznap délelőtt hosszas vonakodás után Tibike felseperte, majd fellocsolta az udvart, hogy a fővárosból érkező rokonoknak nehogy beporosodjék a cipője, amikor a fárasztó út után lekászálódnak a kocsiról. A kaput jó előre kinyitották, hogy a vendégeknek egy percig se kelljen várakozniuk, hanem egyenesen behajthassanak az udvarra. 

Nagyon régen esedékes volt ez a látogatás, hiszen a hölgyek tizenhat évvel azelőtt látták egymást utoljára, amikor a családi házban testvér-férjeikkel megrendezték a közös esküvőt. Azóta körülbelül egyformán alakult az életük is: mindketten fiúgyermeket szültek, férjüket néhány év múlva eltemették, az egyik betegség, a másik autószerencsétlenség áldozata lett. De ez már régen volt, tíz év is eltelt azóta. 

Katalin már alig emlékezett a fővárosban lakó rokonra, azelőtt öt évvel kapott tőle utoljára fényképet az évenként megírt beszámolólevélhez csatolva, de az elszélesedett, kissé megöregedett arc olyan ismeretlennek tűnt számára, hogy majdnem teljesen idegennek érezte. Azért mindig nagyon várta a válaszleveleket, hiszen egyetlen rokona volt, az egyetlen személy, akivel fel lehetett idézni a múltat, s aki leveleiben soha nem mulasztotta el kifejezni együttérzését Katalin kisvárosi, szomorú, eseménytelen életéért. Ugyanakkor tanácsokkal látta el vidéki rokonát, habár egykorúak voltak, de Manci jobban belekerült az élet forgatagába – fővárosi lakos lévén – így feljogosítva érezte magát, hogy rokonát – mindig saját tapasztalataira hivatkozva – eligazítsa az élet tekervényes útvesztőin, az özvegyi nyugdíj megemeléséért beadandó kérvény megfogalmazásától az aszpikos hal legújabb elkészítési módjáig, amelyet Katalin soha nem készített el, de a jószándék volt a lényeg, s ezt a vidéki rokon sokra becsülte. 

– Fiacskám, nagyon kérlek, ma délután kímélj meg sziporkázó ötleteidtől, nem szeretnék szégyent vallani, Manci néni sokat ad a jólneveltségre, egyszerűen képtelen elviselni a hangos szót, vagy ha belevágnak élvezetes előadásaiba, természetesen ellentmondani sem szabad neki, az ilyesmit nagyon a szívére venné, és nem szereti a komor arcokat, grimaszaid rettenetesen sértenék, egyszóval szíveskedj úgy viselkedni, ahogy egy tizenöt éves fiúhoz illik, gyakran mosolyogj, édes fiam, szerencsére kedves mosolyod van, ez bizonyára tetszeni fog neki. Ugye, nem hozol szégyent anyádra?! Te jó fiú vagy, csak arra vigyázz, nehogy valami nagy baklövést kövess el, meg is halnék szégyenemben.

Katalin még egyszer sietve letörölte a bútorokról a port, a kilincseket kifényesítette, megigazította a függönyöket, aztán mindketten átöltöztek. Katalin egyszerű, angolos ruhát vett magára, a szekrény mélyéből elővette évtizede nem viselt ékszereit, s felaggatta őket magára. Tibikére hosszúnadrágot húzatott, amit a fiú a harminc fokos nyári melegben alig-alig tudott elviselni, a nyakkendő ellen fél órát hadakozott, de aztán megadta magát. Szomorúan felvette a zakót is, közben lassú csermelyekben megindult hátán az izzadság. 

A kapuban álltak, s türelmetlenül várták a vendégeket. 

– Vajon minden rendben van? – kérdezte aggódva az asszony.

– Nincs minden rendben – mondta Tibike. – Azt hiszem, nagy balhé lesz. 

– Az istenért, ne beszélj így! Mit csináltál? Azonnal mondd meg! Tibike, azonnal...!

– A fák – mondta a fiú. – Nézd meg a fákat!

– Mi van a fákkal?

– Nem látod? Le kellett volna szedni róluk a leveleket. Összevissza állnak. Vajon Manci néni nem fogja rossznéven venni ezt a rendetlenséget?

– Inkább arra vigyázz, hogyan viselkedsz, fiacskám. Ne érts félre, nem akarom azt mondani, hogy meg kellene alázkodj Geráld előtt, de szembe kell nézned a tényekkel, ő valószínűleg tanultabb, mint amilyen te vagy, tájékozottabb a világ dolgaiban, habár egykorúak vagytok, de a környezet, tudod, a fővárosi környezet egészen más, mint a  miénk, Geráld biztosan tanult zongorázni, lehet, franciául is tud, milyen kár, hogy nem volt időnk kellőképpen előkészülni, látod, átismételhetted volna a francia leckéket, je suis, tu es, il est... tudod még ezeket? Viselkedni tudsz, ettől nem félek. Szépen hajolj meg köszönés közben. Lássuk csak... na, hajolj meg szépen... légy jó kisfiú...úgy, látod, és mosolyogj közben, jó, nagyon jó, mondjad: kezét csókolom, Manci néni, és mosolyogj, nehogy elfelejtsd, remek, ha így fog menni akkor is, semmit sem mondhat rád senki, még akkor sem, ha zongorázni nem tudsz. Csak ügyesen, édes fiam, csak ügyesen.

(folytatás következő számunkban)