köz’elség
hajnalban a plazma
arról mesél, hogy
célpontokká váltak
az ellenségek.
kikísérlek.
tántorog a repülőgép-fészek tengelye,
mint disznóhúsban forgó
henteskés nyugtalan álmában.
nem foghatlak már,
csak nézem, ahogyan
tépkedik az otthagyott város arcát
az alumínium tollak.
orvvosságot veszek be,
kávéba folytom a mérget.
aztán leülök
s játszok a leépítő kockákkal,
miközben irigyen néz
a sarokbaállított kronosz
egy rongyos babával.
a nap kiapad,
s szemmedrembe
galvanizált acélfák
köldökzsinóron keresztül
szállítják
a fényforrást.
aposztrófán
csüngenek a szavaim.
de mi halótávolságon
belül maradunk
színdróma
füstöt szitált a csőormány,
görnyedt utcalámpák fénye
sűrűn szőtt hálóban akadt fenn,
és eső helyett
pár magassarkú kopogtatott.
egy tenapi rét templomának
orgona-orgiájára
cukorbeteg borral
táncorogtam.
tömbházkéményből
estbeszivárgó succubusok,
ne haragudjatok,
kívánságaimat
gyűrűs gombafelhővel
már eljegyeztem!
az idő még töltött.
lilára csípte szemem
az éj sebeiből áradó
kásás, sárga vér.
az asztalszéli pohárnak
színe törés,
elgázosítás halmazállapotú
a cigarettám.
elpattant az izzószál…
a körtének zamata:
sötétség.
kitöltött az idő.
összevarrt ég alatt
kortyogtak már az órák.
hajtogatott papírarccal és
kimosott tekintettel,
indultam lámpát venni
seholnap
alea…
yacht az est,
földrengésben inga,
jelzőktől duzzadó körhinta.
szédülök a teraszon,
borosüvegem könnyei
vágóhidasat játszanak a hóban.
ekkor rájöttem, jól van minden:
egy ál-mában érintőnyit élve…
a kockám el van vetélve.
virrad.
egy reggelbe tévedt csillag
világában nincsenek vágyak.
ne kívánj, ne aludj,
vesd meg az ágyad!
lassan felszívja az ég
a szivacsos maradék holdat
fortunának nincs ki a kereke.
palackom üzenet nélkül
dobom ki az erkélyen,
hadd álmodjon
szilánkokról mélyen.
holnap majd mesélj
a seholnapról,
mely csak
a napraforgók álmában él.
most bemegyek, hogy
gőzölgő csókot vegyek ki
a mikrohullámú sütőből
elválasztódás
kifut méhéből
a pillanatragasztó.
sírkővé keményül.
a pillanat
pedig csordul tovább,
magával ragadva
a világ képeslapját.
fogni csak eljövőt lehet,
a volt megráz;
múlt-mindenség csepp-jele
átfolyik az
emlékezettelenbe.
oszlopok fekszenek,
gondolathőm betűkké meredt.
ha olvasod,
kolibriszíved biciklizik
az enyém helyett.
nyomorék ragasztót
igen, pillanatot
visszanyomni nem
lehet
