Köd

Tulajdonképpen ha nem is száz százalékosan felhőtlen és boldog, de Sassék párkapcsolata kielégítő volt, ezért is különös a dolgok ilyetén alakulása.

Két gyermek, autó, hagyományos évi nyaralás Félixfürdőn, a szezon vége felé, saját hőközpont, egészen reális kilátások egy pár év múlva startoló kertesház projektre.

De egy szép napon arra ébredtek, hogy  tejszerű, vattasűrű köd telepedett be lakásukba. Attól a perctől kezdve többé nem látták, csupán az évek alatt kifejlesztett megérzéseik segítségével sejtették egymást. Sassné jó erősen megfogta a két gyermek kezét, csak akkor engedte el egyiket-másikat, amikor a kisgyerekektől elvárható, normális viselkedéssel jól kiérdemelt nyaklevest sújtotta oda, ahol a nyakukat sejtette. De Sasst nem foghatta, nem maradt neki szabad keze, ugye. Kapaszkodjon ő, ha akar, gondolhatta. De ez sem biztos, mivel Sassné soha sem nyilatkozott arról, amit gondolt. Ha gondolt.

Néha Sass hahózott a ködben: „Hahó, ideadnátok nekem is a sót? Hahó, látta valaki a mai újságot? Hahó, kinél van a távirányító? Hahó, megvan a mateklecke holnapra?” Elég idegesítő ez a hahózás, fintorgott néha Sassné, de hát a férje ezt a ködben nem láthatta, így nem is iktathatta ki rossz szokásai köréből. Ha ki akarta volna iktatni, persze, de ki tudja azt ma már.

Egy idő elteltével aztán Sass is ritkábban hahózott, több dolga lett a munkahelyen, hamarabb ment lefeküdni, többet üldögélt a számítógép előtt, rég megszakított barátságokat ápolt a kiskocsmák teraszain, ha az időjárás is megengedte, vagy ha nem, bent, a cigarettafüstben. Sassné a sötétben nem is látható ködben hallotta, amikor nagyot reccsen az ágy a hazaérkezése után berogyó Sass alatt, néha még a sörszagot is érezte, ha már éppen elaludt és elfelejtett idejében a fal felé fordulni. Ha arra volt a fal, amerre Sass nem, próbált visszaemlékezni a köd előtti időkre Sassné, de a térbeli tájékozódás, még saját bevallása szerint sem volt erőssége.

Egyszer Sass – meglepően keserűnek hangzottak szavai valahonnan a ködből – kijelentette, hogy ez így nem mehet tovább. Minden elveszett ebben a ködben, panaszkodott. Sassné csodálkozott is meg nem is, értetlenkedett is meg nem is, de végül is jó feleségként nyitottnak bizonyult a helyzet megoldására. Sass viszont egyszerűen nem akarta megérteni azt, hogy ha őt zavarja a köd, akkor neki is kell megoldania a dolgot, elvégre férfimunka – Sassné standardjai szerint minden az, ami nem közvetlenül a gyerekekkel kapcsolatos.

Aztán végül rengeteg lehangoló, értelmetlen és meddő vita után Sass megoldotta, erőtlen, fakó hangon kijelentve: talán nyissunk meg egy ablakot. Sassné fáradtan legyintett: nyissad. És csodák csodájára pár perc múlva az egész tej- vagy inkább vattaszerű köd kifolyt a lakásból a szabadba. Sassné örvendezve ismerte fel maga körül a rég nem látott dolgokat, elégedetten nyugtázva, hogy a fehér sötétben is sikerült – aránylag – puccban tartania a köd leple alatt oly hirtelen elszállt évek során a családi fészket.

Kis idő után viszont ráeszmélt a turpisságra: a köddel együtt Sass is eltűnt a nyitott ablakon keresztül.

Nagyon feldühödött Sassné, átvágva érezte magát, hisz milyen ártatlanul dünnyögte az a disznó, hogy nyissuk meg az ablakot, hát erről volt szó, füstölgött. De aztán valamelyes elégtételt és mosolyt hozott lelkébe a felismerés és a vele járó megalapozott gyanú a dolgok valószínűleg hátborzongató végkifejletével kapcsolatosan: Sassnak semmiféle képesítése vagy ösztönös tehetsége nincs az ilyen veszélyes mutatványokhoz. És az a nyolc emelet azért nyolc emelet, tekintett alá Sassné a poros városra, amikor visszacsukta az ablakot.

Cement

Birhauber levette orráról a szemüveget és hagyta aláhullani. A nyakán megfeszülő kopott-zöld cipőfűző megóvta a lencsetöréstől. Birhauber tudja, hogy mit csinál.

Pedig Birhauber most nagyon ideges volt.

– Nézze uram... – erőltetett magára minimális udvariasságot, tudva, hogy az őszinteség ezúttal nem volna célravezető. – Három órája tapogatja itt az árut, válogat, finnyáskodik. Semmi se jó magának.

– A falnak... – próbált erőtlenül pontosítani a cingár férfi, de Birhauber egy kézmozdulattal beléfojtotta a szót. Nem szó szerint, természetesen, hál’ Istennek.

– Magának nem jó – akarattal nem mondott Önt, a minimális udvariasság azért nem egészen udvariasság –, magának nem jó semmi. Sem a Turbach cement, sem a Blakker. Kiteregettem magának az egész Obmatt katalógust, telefonáltunk a forgalmazóhoz, maga csak nem és nem. Kérem, ami nálam nincs, sehol nincs a környéken, ezt nekem elhiheti. Brassótól Vásárhelyig egyszer biztos-százas. Ezt csak úgy mondom, de inkább ne is higgye el, menjen másokhoz, más lerakatokba is, ahová akar, érdeklődjön.

Vagy a szeme világába, nyelte magába.

– De ha sehol sem találom azt, amit keresek... Az a fal másnapra összeomlik, megpróbáltam én már mindent... Akármilyen drága kötőanyagot használtam, akármilyen szépen állt a fal, másnap reggelre összeomlott az egész!

– Nem a cement, nem a malter, a mester a gyenge! – szaladt ki Birhauber száján, de rögtön meg is bánta. Ez már a minimális udvariasság szintje alatt van, szakmai körökben, legalábbis.

Be is állt egy hosszas, kellemetlen csend. A cingár férfi kabátja sarkát gyűrögette, lehajtott fejjel. Birhauber visszatette az orrára a szemüveget, hatalmas szemei lettek tőle, mintha mélyre látnának, pedig csak a dühtől, meg a száján kiszaladt sértésből fakadó megbánástól pislogott szaporán.

A cingár férfi, becsületes nevén Kőműves Kelemen, végül elköszönt, kisomfordált az utcára. Amint szomorúan zsebébe csúsztatta a kezét, ujja megakadt a zsemlemorzsák közt lapuló jeggyűrűben. Komplikált dolog ez a feleségkeresés – sóhajtott némán magában, amint lelkében felszállt, és rövid pilinkézés után megint leülepedett egy felhőnyi kőpor.

Merev

És amikor Zeblayról azt mondogatják, hogy ijesztően udvarias, egy hajszálnyit sem túloznak.

Állítólag már amikor megszületett, jelét adta annak, hogy a társadalmi normák tisztelete nála nem tanult, ráerőszakolt hanem ösztönös dolog: vörös rákká pirulva kért egy gézdarabot, papírzsebkendőt, akármit, amivel szemérmetesen elfedheti intim testrészeit. Legalábbis az édesanyja szerint, aki örök életében esküdözött, hogy ez így igaz, pontosan így történt. De mindegy, tudjuk be a kedves Zeblay anyuka képzelgésének; megbocsátható, mindannyian tudjuk, hogy az akkor történteket befolyásolhatja, újraszínezheti vagy akár pótolhatja a vajúdással járó fizikai megerőltetéstől kiesett emlékezet, de az anyává válás misztikus ténye is kölcsönözhet neki utólag kitalált patinát. Igen, jól sejtik, Zeblay első gyereke volt Zeblay anyukának.

Másik legendás bizonyítéka a Zeblay-féle ijesztő udvariasságnak személyes tapasztalat, és azóta erre az elsőre is enyhébb szkepticizmussal gondolok. Zeblay saját temetésén hirtelen felült a koporsóban és minden kedves rokontól, baráttól, kollégától és a temetkezési vállalat alkalmazottaitól – érdekes, a papot nem említette – elnézést kért, amiért egész különös módon az amúgy száraz és egészen kellemes augusztusnak ezen az egy napján a szertartás kezdete óta úgy esett, mintha dézsából öntötték volna a vizet. Mivel egész hónapban meleg volt, az emberek többségét felkészületlenül, esőernyő nélkül érte az égszakadás. Természetesen nem Zeblay hibája az egész, ha úgy vesszük, de ő úgy érezhette, hogy az udvariasság megköveteli, hogy elnézést kérjen, mintegy értékelve is az érte hozott áldozatot.

Mielőtt visszafeküdt volna, még kijelentette: jól esik. Hogy a temetésen megjelent szépszámú gyászoló tömegre vagy az időjárásra gondolt, már nem lehet biztosan tudni, mert a továbbiakban a szertartás végéig rendes, normális, elhunyttól elvárható megszokott viselkedése volt, az illendőség szerint.

Ő is rágja

Minden embernek vannak jó, sajnos rossz szokásai is. Például: van, aki a fogát szívja – társaságban! –, vagy a golyóstolla végét kattogtatja. Azokról pedig, akik reggel hétkor parkettát csiszolnak tömbházlakásukban, inkább ne is beszéljünk.

Mizolics Zoli bácsi szopós cukorkát árul a központban, a sétáló utcában. Őt egy dolog idegesít igazán az emberi rossz szokások közül: az, ha valaki rágja a cukorkát. Pedig tudják, hisz így is adják át neki a pénzt: kérek egy szopós cukorkát. Nem rágó cukorkát, az ég szerelmére! Akkor meg miért rágják? Mintha Mizolics Zoli bácsi agyába szúrnák bele a cukorka markolatául szolgáló pálcikát, amikor foguk közt megreccsen a pergelt cukor.

Legalább hat évig állt standja legjobban látható helyén a felirat: megkérjük kedves klienseinket, hogy fogaik egészsége érdekében ne rágják a vásárolt terméket!, de egyszerűen nincs, akivel beszélni. Minden harapás, reccsenés még egy darabot kimart Mizolics Zoli bácsi idegrendszeréből, a szopós cukorkákkal együtt olvadt el amúgy legendás türelme is. A szerencsés véletlen egybeesés műve, hogy pontosan akkor fogyott el teljesen, amikor részt vett egy idősebbeknek szervezett számítógépkezelés-tanfolyamon, így rögtön elektronikus levelet írt az amerikai elnök publikus címére. Mivel más megoldást nem látott az idegesítő szokás megszüntetésére, a békés tárgyalások, a szép szavak nem hatottak ugye, megkérte az illetékest, hogy vegye elő az ismeretterjesztő- illetve művészfilmekből ismert aktatáskáját és nyomja meg azt a kurva piros gombot, hogy legyen már vége az egésznek, mert ezt már nem lehet ép ésszel kibírni.

Válasz azóta sem jött a levélre, amitől szörnyű gyanú fészkelte be magát Mizolics Zoli bácsi agyába...