"Értesz, Valóság, értek válaszodból"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 12. (626.) SZÁM — JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Űrkönyvek, űrhajók
GIAMBATTISTA BASILE
A cimbora - A második nap tizedik meséje
Szakács István Péter
Rövidprózái
Egyed Emese
Kérlellek
Balázs Imre József
Versei
Szőcs István
És nemcsak nyelvük zavarodna meg
Mózes Attila
„Tömegsír” (Deák Ferencnek, személyesen)
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 15. - Látogatók
ILYÉS ZSOLT
Versei
Hertza Mikola
Rövidprózái
Jobb Boróka
Kősó
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Élmény-Közel-Kelet
Fried István
„Mert színek vannak a feketeségben”
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
A végpusztulás útirajza
Gyenge Zsolt
Beszámoló a 66. Cannes-i Filmfesztiválról A banális realizmus diadala
LOVASSY CSEH TAMÁS
Fesztivál, kísérletezés, lendület
Boda Edit
Versei
ZOLTAY LÍVIA
Repül a, repül a …
Júliusi évfordulók
 
Jobb Boróka
Kősó
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 12. (626.) SZÁM — JÚNIUS 25.

Két morgó kandúr civakodik egy kidobott húscafaton Lenke álmában, amikor hasító fájdalom riasztja fel. Rémülten kapaszkodik az ágy szélébe, imádkozna, de attól jobban fél, hogy Isten észreveszi. Egyre sűrűbben csap bele a nyilallás. Össze kell szednie magát, mielőtt észrevenné valaki, és el kell rejtőznie minél hamarabb. Elkezdődött. Lenke kibújik verejtéktől lucskos hálóingéből, nagy kínnal felöltözik, majd felveszi a kabátját is. Amikor a sálat tekerné a nyaka köré, újabb roham kapja el, megtántorodik s viszi magával a mosdótálat is. Öccse riadtan ugrik ki az ágyból: 
– Jaj! Lenke! Te vagy?! 
– Feküdj vissza, pisilni megyek. Csak megbotlottam. – Lenke már a csukott ajtó külső oldaláról sziszeg, nekigörnyedve a kilincsnek. A tornácon egy újabb rohamtól csaknem összecsuklik, beleharap a kabátja ujjába, mélyet lélegzik, amitől orrcimpája nyomban összeragad a dermesztő hidegben. December vége van, ilyenkor a tekintet is megfagy a környéken. Bárcsak meg is vakulna erre a kis időre, gondolhatná Lenke magában. Nyöszörögve vonszolja magát hátra az istállóba, a gondosan előkészített rejtekhelyre. Úgy megy, mint aki utoljára teszi meg ezt az utat, a háztól az istállóig. Így mehetett Jézus is annak idején a Golgotára, vagy inkább amint Júdás ment egy másik hegyre terhével, a kötéllel egyedül, ahogy az Isten hagyta. A soha nem érzett fájdalom csaknem megbénítja a lány testét. Mintha a gerincét akarná kirántani valami hatalmas féreg, ami beleköltött, s most, hogy kikel, szétszakítja a burkot, Lenkét, akinek zsenge csípője alig egy arasznyit szélesedett csekély tizenöt éve alatt. 
Az istálló végében elkerítve volt valamikor a disznópajta, ott készített magának egy almot, hogy ha majd eljön az ideje, elrejtőzhessen. Emlékezete óta nem tartanak ott disznót. Azóta szerszámokat tart ott, s hányódik még néhány darab kősó is, amiből a kecskéknek szoktak adni. Lenke máshová nem is bújhatna, hisz ennek a kis életnek minden zuga ki van használva. Még jó, hogy tél van, így a szerszámokkal nem sűrűn jár az apja. Különben pedig, ha már itt ment be, itt is jöjjön ki. Húsz méterrel odébb csinálták meg Székely Misivel a szénában. Hogy reákapott. Minden kedd és szombat este ott fütyörészett éjféltájt az ablaka alatt a farsangi bál óta. Pedig nem is tetszett annyira Lenkének. De hát nagy verekedős hírében áll ez a Misi s még mindig jobb vele szóba állni, mert akkor békén hagyják a többiek. Misi csak jött, nem volt abban se jó, se rossz. Elvégezte a dolgát s sietett is, mert hajnalban indulnia kellett a tehenekkel. Így ment ez egész tavasszal, amíg Lenke nem szólt június végén, hogy baj van. Akkor Misi felképelte, s kijelentette, hogy neki semmi köze ahhoz, hogy Lenke egy büdös kurva. Azóta nem jött. Ő pedig egyedül maradt egyre nehezedő titkával. Őszre, ahogy nagyobb lett a hasa hidegek is lettek, így a hosszú mellény és a vastag szoknya mögül legfeljebb az kandikált ki, hogy Lenke kissé hízásnak indult, vagyis „jobban néz ki”, ahogy arrafelé mondják. 
Az volt az érzése, hogy az anyja tud róla, csak nem akarja tudni. Mintha magára hagyta volna ebben. A tekintetében is csak a feszültséget látta az utóbbi időben. Nem szólt rá, ha ügyetlen volt a konyhában, mint máskor, de nem is csavargatta többé a lány hajfonatát, ahogy jó hangulatában szokta. Ha Lenke belépett az ajtón, komor lett, rá se nézett a lányára. Nem akart, vagy nem mert kérdezni semmit. Pedig mennyire várta, hogy rákérdezzen, hogy elmondhassa, milyen rettenetesen fél, hogy mennyire nem akarja ezt és, hogy annyira, de annyira szüksége lenne most rá, aki őt szülte, hogy legyen a cinkosa és segítsen megszakítani ezt az állapotot. Lenke minden egyes görcsberándulással azt érzi, hogy veszít erejéből. Fáj a lüktetés, az inaiba dermedt hideg, Székely Misi hirtelen pofonja, de a legjobban a szülőanyja riadt közönye fáj. Ha ebbe most belehal, számon kéri őt a pokolból.
Nem tudta, mit kell tenni ilyenkor, csak halványan emlékezett, hogy vannak módszerek, amivel esetleg elmegy a gyermek. Lenke hónapok óta lelkesen hordja a patakot vederrel a lovaknak, cipeli a kút vizét maguknak, de a víz nem apadt, súlya se volt már egy idő után a vedernek, ő viszont csak dagadt tovább tehetetlenül. Nem ismert senkit, akihez fordulhatott volna. A kórházban ez tilos, ő pedig nem jártas a házi módszerekben. Nem is értett semmit annak idején, mikor az anyja beszélt erről a nagynénjével. Nyolc éves lehetett, amikor a tornácon babázott s benn az anyja, a nénje és egy öregasszony arról beszélgettek, hogy el kell tenni a gyermeket. Lenke nem igazán értette, hová akarják eltenni. Az öregasszony mondta, hogy ő megkaparná, de nem meri vállalni, mert Lenke nénje beteg. Ő pedig esküdözött, hogy kibírja, s hogy a férje agyonveri, ha megtudja, mert nem tőle van. Rá egy hétre meghalt. Senki nem beszélt arról, mi történt vele, Lenke még a temetésen se volt. Azóta sem került ez szóba az ő jelenlétében. Nem tudni, mi lett a vénasszonnyal, jött a milícia, elvitték, börtönbe került, azt is mondják, hogy már nem él. Beszéltek akkor hárman arról, hogy mi mindent lehet ilyenkor tenni. Benzinbe kell ülni, ecetes vattát rakni a köldökbe, hogy fulladjon meg a magzat… Ki is próbálta, összeégett a köldöke, de a hasa továbbra is nőtt. Azt is hallotta, hogy van, aki kötőtűvel nyúlt fel, s úgy ment el a gyermek. Nem merte megtenni, attól félt, hogy megszúrja magát, s az se biztos, hogy ellesz tőle. Ráduly Petikének azért nincsenek meg a lábujjai, mert az anyja el akarta tenni s felnyúlt kötőtűvel. Irtózott attól, hogy egy csövet dugjon magába. Hallott róla egyszer, hogy ha levegő kerül a hasába, meghal a gyermek s kijön magától. Arra pedig, hogy egy hagymát dugjon fel, gondolni sem mert. Azt mondják, ha kihajt a hagyma, azzal együtt ki lehet húzni a magzatot. Lenkének a gyomra is felfordult, a hideg rázta ezektől a gondolatoktól. Így hát maradt a vízhordás és a kamrából alkalmanként kilopott szilvapálinka, aminek csak annyi hatása volt, hogy ideig-óráig könnyített a terhén. 
Lenke erőtlenül piheg a szalmán, már nyomni sincs ereje, a kakas már harmadjára jelezi a hajnalt, ő pedig ezer órája szenved már. El is ájult párszor, de még mindig nem jött ki belőle. Mintha tudná ott bent az a valami, hogy nincs külvilág számára s ezért kapaszkodik ilyen makacsul. Ha kivirrad, bármelyik pillanatban leleplezheti magát a nyöszörgésével. Ekkora csendben még nem szültek gyermeket! – ordítja magában Lenke, s meglilult újakkal szorítja az eke szarvát. 
Csak remélni meri, hogy az apja nem megy még arrafelé. Napok óta nagy felfordulás van a faluban, mindenhol azt beszélik, hogy elfogták a főtitkárt és a feleségét. A városban zavargások voltak, tegnap is áthallatszottak a lövések. A férfiak felváltva őrködnek puskákkal a falu határában. Ma éjjel az apja és a bátyja vannak soron. Hátha mire kipihenik magukat, neki is sikerül megszülni. Nem csaphat zajt, ki kell nyomni minél hamarabb s el kell tüntetni. El kell felejteni. Ha kiderül, börtönbe zárják gyilkosság miatt, ha nem derül ki, börtön lesz a lelke, amíg él. 
Lenke időtlen idők óta kínlódik az istállóban, percenként nyom és próbálja a gondolatait elterelni. Pár lépéssel odébb ott mekegnek a kecskék, meleget lehelve az anyának és a születendő kisdednek. Ebben a pillanatban Lenke akkora erőt érez magában, mint még soha eddigi nyomorú életében. Ütőere pattanásig feszül a nyakán, karja kemény, mint az eke szarva, zsenge teste akkorát reccsen, mint egy elásott koporsó a bezúduló földtömegtől. Már nem is érez, csak ájulásában hallja, hogy valami nagyot csobban a lába között, ő pedig kiüresedve terül el a disznópajta ravatalán. 
Lenkét egy puskadördülés ébreszti fel. Kábán próbál a vértől és sártól lucskos szalmából feltápászkodni. Ahogy megmozdul, erőtlen teste megkönnyebbülten valami lila burkot okád ki magából. Vége van. A nap beszűrődő, véres sugarai a lány sápadt arcára életet vetítenek. Ránéz a mocorgó magzatra. Nem nagyobb egy tejesüvegnél, állapítja meg fásultan. Hosszan nézi, nem érez sem félelmet, sem részvétet. Ösztönösen egy darab kősó után nyúl, ahogy felemeli, kiesik a súly erőtlen kezéből. Utánafordul, megragadja két kézzel, majd egy lendülettel ráejti a nyöszörgő testre. Ugyanezt tette bátyja is pár évvel ezelőtt a kiscicákkal, amiket a szemétdombról szedett össze Lenke. Hogy zokogott, hogy ne bántsa őket. Az unokatestvére lefogta az őrjöngő lányt s kényszeríttette, hogy végignézze, hogyan loccsan szét a járda kövén az öt kiscica. Hetekig gyűlölte a bátyját, az egész kegyetlen világot, és zokogott, akárhányszor végigment a járdán. Most nem érez semmit. Mintha kiömlött volna a lelke is a magzattal. Reszketve felegyenesedik, mint egy ma született borjú, ingatag léptekkel közeledik a veder felé s mohón nyeli a jeges vizet, majd mosni kezdi magáról a vért. Már el is felejtette, milyen vérezni. Alsószoknyáját összegöngyöli, a lába közé teszi, arra veszi fel harisnyáját, majd ruháját. Betakarja a testet szalmával, ráborít egy lyukas pokrócot: Holnap eltüntetem – dönti el ridegen, ahogy az istállóból vánszorog kifelé. 
Kinn fagyott csend van, épphogy kihasadt a hajnal, de még minden dermedt némaságban követi a lány roskatag lépteit. Csak a malom kereke nyikorog a szomszédban, örök idők óta, mert Mari néni éjjel-nappal őröl benne. Emlékezete óta forog a kerék, nem is tudná elképzelni, hogy megállíthatja más, mint Mari néni holtteste. Lenke kiüresedve halad a malom felé s csaknem beesik nénje meleg konyhájába. 
– Jesszusom, Lenke, hogy nézel ki, mit keresel te itt ilyenkor? 
– Ment a gyomrom egész éjjel, Mari néni, nem tudtam aludni. Megfagytam odakinn. – Lenke elgyötörten engedi át magát nénje karjainak, hagyva, hogy felsúrolja az ereibe dermedt vért. 
– Gyere, ülj le ide a kályha mellé, minden jó lesz. Főzök egy teát. Most már minden, minden rendbe jön. Hallottad, mi történt? Kilőtték Escut s a feleségét. Jobb világ jön ezután. Változás lesz! Lenke, el tudod ezt képzelni? Szabadság lesz! 
Lenke üres tekintettel követi ujjai színének változását a forró csészén. Nénje valami jobb világot emleget lelkesen s csak úgy cikázik lisztes köpenyében, fehér homályt teremtve a cipószagú meleg konyhában. Lenke szája szélén két szomorú barázda jelenik meg, teret adva az időnek, ami megkezdte múlását a szertefoszlásig. Az istállóban két morgó kandúr civakodik egy élettelen húsdarabon.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében