"Értesz, Valóság, értek válaszodból"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 12. (626.) SZÁM — JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Űrkönyvek, űrhajók
GIAMBATTISTA BASILE
A cimbora - A második nap tizedik meséje
Szakács István Péter
Rövidprózái
Egyed Emese
Kérlellek
Balázs Imre József
Versei
Szőcs István
És nemcsak nyelvük zavarodna meg
Mózes Attila
„Tömegsír” (Deák Ferencnek, személyesen)
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 15. - Látogatók
ILYÉS ZSOLT
Versei
Hertza Mikola
Rövidprózái
Jobb Boróka
Kősó
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Élmény-Közel-Kelet
Fried István
„Mert színek vannak a feketeségben”
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
A végpusztulás útirajza
Gyenge Zsolt
Beszámoló a 66. Cannes-i Filmfesztiválról A banális realizmus diadala
LOVASSY CSEH TAMÁS
Fesztivál, kísérletezés, lendület
Boda Edit
Versei
ZOLTAY LÍVIA
Repül a, repül a …
Júliusi évfordulók
 
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Élmény-Közel-Kelet
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 12. (626.) SZÁM — JÚNIUS 25.

Jászberényi Sándor Budapest–Kairó című naplójában az arab tavasz, a 2011-es közel-keleti forradalmi hullám egyiptomi eseményeit írja meg fül-, szem-, torok-, borda-, gyűjtőnéven: testközelből. Az újságíró egyszerre elbeszélője, szereplője, résztvevője a forradalomnak és a könyvének is. A jelenlét megtöbbszörözött síkjaiban az olvasóban tudatosul, hogy ezért az élményközeliségért Jászberényi veszélyes játékot vállal: a füle mellett tégla süvít el, a szemet és a torkot könnygáz marja, a borda eltörik; a forradalmat vállalja.
Az arab tavasz Tunéziában kezdődött. Az ottani forradalom szimbóluma egy zöldségárus, akitől engedélyek hiányában a rendőrök elkobozták autóját. A hatalmi elnyomásból, a reménytelenségből, a szegénységből keresett és talált kiutat: a férfi felgyújtotta magát. A Mohamed Bouazizi-effektus – ahogy Jászberényi hívja – tüntetéssorozatot índított Tunéziában, ami a kormány leváltását eredményezte, az elnök 2011. január 14-én arra kényszerült, hogy elhagyja az országot. Tunézia példáján felbuzdulva az egész Közel-Kelet forradalmat indított. Egyiptomban január 25-ére, „a rendőrség napjára” (mivel egyfajta ünnep, ekkor van a legkevesebb rendőr szolgálatban) szerveztek tüntetést. Ez lett a nílusi forradalom első napja.
A Budapest–Kairó Előjátéka 2012. június 24-ére tehető, a forradalom „végére”, az elnökválasztás eredményhirdetésének éjszakájára. A bevezetés után egy pár oldalas idővonal a felkelés főbb eseményeit rendeli dátumokhoz, majd kezdődnek Jászberényi Fekete és Vörös noteszéből vett lábjegyzetei az egyiptomi forradalomhoz. A két, valóban létező könyvecske végig az írónál volt a forradalom alatt (az egyik bizonyára sörétlövedékeket rejt magában, mert az átvilágítások alkalmával a fémdetektorok sípolnak), ugyanígy fényképezőgépei is. Ezekkel készítette képeit, és a noteszokba jegyezte fel azokat a félmondatokat, adatokat, észrevételeket, amelyek valószínűleg a magyarországi lapoknak/portáloknak küldött tudósítások és most a napló alapjául szolgálnak.
Az első fejezet egy gonzó újságcikk. A haditudósító leltárt próbál készíteni, hogy könyvíráshoz kezdhessen. „A lakásban óriási a káosz. Kitépett füzetlapok, memóriakártyák, kiprintelt újságcikkek és fényképek hevernek halomban, rajtuk egy nagy hamutartó, melybe több csikk már nem fér. Az asztal mellett már nincs itt a 7.62-es golyóálló mellény. Visszaadtam a kollégának, akitől még tavaly novemberben kaptam kölcsön, mert nem használtam. Túl súlyos, tizenhárom kiló. […] Mennyivel hasznosabbak voltak a sárga, kínai ipari gázmaszkjaim! Tizenöt egyiptomi fontért vásároltam darabjukat a Tahrír téren. Kétségetelen, hogy megmentették az életemet. Helyesbítsünk: az egyik mentette meg az életemet, a másik kettő nem zárt precízen” (10–11.). Talán ez, a szobában megjelenő káosz jeleníti meg legjobban azt, ami a haditudósító fejében uralkodik. Az az írásképtelenség, ami a leírással párhuzamos, nem valamiféle érzelmi megrázkódtatás, sokk vagy háborús poszttrauma eredeménye. Azért van ebben a meddő státuszban, mert meg kell találnia az adekvát/megfelelő szerkezetet és beszédmódot, amelyen keresztül egy forradalomról közvetíteni, írni lehet.
Úgy gondolom, hogy Jászberényi mindkét problémájára megtalálta a megoldást. A szerkezet tekintetében a két nagy fejezet – és alfejezetei – nem kapcsolódik szervesen egymáshoz, egy-egy rövidebb rész kiválasztott eseményt, témát jár körül. Kronologikus sorrendben halad (az említett bevezető fejezet kivételével), de a narratíva nem folytonos, sokszor nincs kapcsolat vagy összefüggés a történetek között. A napló így szerkezetileg is ábrázolni próbálja, hogy milyen a forradalom: az események esetleges ok-okozati viszonya illúzió, mert „minden és mindennek az ellenkezője is megtörténhet” (31). Jászberényi nem emelte magát a privilegizált elbeszélő státuszába, aki kegyesen megszerkeszti a történetet olvasói számára, hogy egy illuzórikus egész hatását keltse, hogy megmondja milyen is volt az egyiptomi forradalom. Ehelyett inkább elmondja azt, amit ő tapasztalt, hiszen „[e]gyetlen ember sem tud többet mesélni a forradalomról annál, mint ami vele történt, amit mások elmeséltek neki, vagy amit az interneten olvasott.” (13.)
Bár mégis tettenérhető bizonyos fokú szerkesztési szándék, mert a napló ott ér véget, ahol kezdődik, az elbeszélés eljut a június 24-ei ünnephez, a demokratikus választások eredményhirdetéséhez. Az irodalmi hagyomány felől ez a kompozíciós forma összefort a jellemfejlődés problematikájával. A szereplőt, akit a történet kezdetétől folyamatosan megváltoztatnak az élmények, tapasztalatok, a cselekmény végére már nem ugyanaz lesz, aki addig volt, ez pedig abban a kontrasztban mutatkozik meg a legjobban, ami a regény kezdeti állapotát idézi. De ez nem Jászberényi története, hanem az egyiptomi embereké, kissé szentimentálisan: Egyiptom népéé. Talán úgy is lehet fogalmazni, a Budapest–Kairó bemutatja az országos méreteteket öltő  fejlődéshullám egyik állomását: az egyiptomiak is tudatára ébrednek annak, hogy a rezsim nem isteni uralom, hogy az egyén meghatározhatja a hatalomhoz való viszonyát, hogy lehet alárendeltje, de irányítója is, hogy a többség akarata erősebb a diktátorénál.
Nem Jászberényi története, de az ő naplója: paradox helyzet. Valahol ebben rejlik a tudósítás másik bravúrja, ami már a beszédmódhoz köthető. Bár végig egyes szám, első személyben ír, a forradalom is csak ott zajlik, ahol a haditudósító van (kivéve egy idézett riportot), és a haditudósító perspektívája dominál, mégis sikerül megoldania Jászberényinek, hogy ne róla szóljon a saját naplója. Bár adja magát a gonzó műfajcímke, én azt mondanám, hogy a Budapest–Kairó félig gonzó-, félig történelemkönyv. Azért sem lehet teljes egészében gonzó újságírásról beszélni, mert nincs benne fikció. Olyan, mintha egyfajta történelem lenne, ami felhívja a figyelmet arra, hogy egyetlen személyes perspektívából ír, nem a meghatározhatatlan harmadik személy mögül. Bemutatja Egyiptomot, annak társadalmi berendezkedését, a vallási csoportok és pártok viszonyait, a forradalom infrastruktúráját, leleplezi a hatalmi gépezetet – egyszerre dokumentum és vélemény. Szinte minden második oldalon Jászberényi fényképei tördelik a szöveget. Ez a megoldás azért is hasznos, mert az egyes szám és a pörgő cselekmény hatása alatt az olvasó hajlamos elfelejteni, hogy nem fikciót olvas. Mindegyik kép arra emlékeztet, hogy ez már történelem.
Hogy milyen távol van a Közel-Ke-let? Tőlünk húsz évnél alig van távolabb. Ez abból derül ki, ahogyan a tudósító a Mubárák-rezsimet elemzi. Olyan univerzális definíciókat állít fel, amelyek minden diktatúrára igazak. Íme néhány: „Államellenesség gyanújával bármikor, bárkit le lehetett tartóztatni, a börtönök pedig tele voltak politikai foglyokkal” (32); „Az uralkodó elit pedig gátlástalanul kihasználta hatalmát és befolyását” (34); „A diktatúrák nagy trükkje, hogy elhitetik azokkal, akik bennük élnek, hogy nem lehetséges a változás” (36); „Minden diktatúra legyártja a maga jól meghatározható ellenségképét” (37); „rendszeresen elcsalta a választásokat, bizonyos határok között hagyta mozogni az ellenzéket” (59) stb.
Jászberényi folyamatosan azzal küzd, hogy az információ, amit birtokol, ne a kiváltsága legyen, a tudástöbblet ne hozzon létre hierarchiát, ne emelje az olvasó fölé, nem akar fordulatokat. Így például már a bevezető fejezetben tisztázza, hogy az életét nem kell félteni, ott ül a biztonságos szobájában, könyvet készül írni. Vagy a napló elejére kronológiát iktat be, ami valójában összefoglalja az egyiptomi forradalmat, előre mindent lelő. Nem akar szenzációt csinálni a valóságból, ahogy magából sem csinál hőst. Nem heroizál, de nem is eufemizál. A brutalitás így nagyon kegyetlenül csap le az olvasóra. Mennyit ér a szabadság? Egy agyrázkódás, egy szem, egy lövés vagy egy élet; hány élet? 

Jászberényi Sándor: Budapest–Kairó. Egy haditudósító naplója. Libri, Budapest, 2013. 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében