Bár nem egészen meglepő, hogy egy költő hosszabb hallgatás után ismét megszólal (Paul Valéry 1897 és 1917 között látszott felhagyni a versírással), Markó Béla újrajelentkezése, egymás után napvilágot látó szonett- és haikuköteteinek sora mégis szinte váratlannak tetszett, a költői némaságot követő versbeli újraszituálás nyilván életformaváltással, a megszólalás-változatok között az elfojtásra kényszerített régebbi újraművelésének, a felszabadulás áradó örömével jelzett vággyal függ össze. A verseskötetek – noha nem túlságosan vaskos könyvek – sűrűnek mondható egymásutánja abból az érzésből-gondolatból fakadhatott, hogy, szűnvén a béklyózó kényszer, a felszabadultság eufóriájában eljött végre a versek ideje, amelyek fegyelmezett, valóban szoros kötött formába szerveződése megfelelő egyensúlyt teremtett a mindent kimondani, versbe szőni türelmetlenkedő alkotói kedv és a megőrzött „doctus” hajlam között, amely az előbbivel ellentétben nem teszi lehetővé, inkább megfékezi az ellenőrizetlen versmondat-formálást, a megszűretlen szóáradatot. Ilyeténképpen Markó Béla nem magára erőltette régi kedves versalakzatát, a szonettet, kísérletezvén a haikuval is, hanem látható, szinte demonstratív módon tért vissza örömmel ahhoz a versfajtához, amelyben Goethe szerint „a korlátozásban válik el a Mester, és csak a Törvény adhat szabadságot”. Aligha számottevő tévedés, ha megkockáztatom, hogy ez a visszacsatolás a poeta doctus gesztusa, melynek alapján a világirodalmi emlékezet válik működtethetővé, nevezetesen világ- és magyar irodalmi elődöké: a szonett-típusokat kialakító Petrarcától Shakespeare-ig, a Pléiade költőiig (J. du Bellay, P. Ronsard), Baudelaire-ig, a magyar irodalomban a szonettet kezdeményező Kazinczytól Tóth Árpádig és Juhász Gyuláig, máig haladva: Tandoriig. Bemutatandó versköteté-ben szigorúan meghatározott rend szemlélhető, meghatározott időközben egy-egy szonett, amely aztán a kronológia alapján szerveződik versfüzérré, naplószerű beszámolóvá érzésről, gondolatról, kapcsolatról, hitről, kételyről, művészetről, szóról, mondat(tan)ról; hogy a képzőművészeti, „képi” élményből fakadó, ám a látványt csupán kiindulópontként használó elmondás egyben a létezés lehetőségei, körülményei, „létrehozhatósága” (mármint az autenticitás felé törő létezés akarása) irányába terelje a versbeszédet. Amely részint rá- és visszatekint a „kiindulópont”-ra, részint elmozdul tőle, becserkészvén azt a gondolati tájat, amely efféle indításból – ha nem küzdelmek nélkül is – bejárható. Ami külső formaként úgy jelentkezik, hogy sosem kilépve a szonett klasszikusnak felfogott kereteiből, a személyes és a személyestől eltávolított „művészeti” gondolat ne pusztán egyetlen versben legyen összejátszatható, hanem versek között is, a kötetben megvalósuljon a határozottabban individuális és a még határozottabban és szó szerint értve „képi” (festmények „szellem”-éből fakadó) gondolat összetettségének demonstrálása. A közös tér lehet akár a kert, amely a műalkotásban jelképes jelentőségre tehet szert, az élet köznapjaiban meg a szép természet attribútumaival rendelkezik. Más oldalról megközelítve: a test egyfelől tárgya, színben, körvonalban, tónusban megjelenítettje a képi problémának, másfelől az egyedülvalóság és a társaslét egyként megélt/megélhető „színre hozása”. Mindehhez, mintegy összekötő, egymásra figyelmeztető „elem”-ként, a színek szolgáltatják azt a lehetőséget, amely részint a színek egymással érintkező, összemosódásaikban új jelenséggé váló, aktivitásra ösztönző értelmezhetőségükre, részint a szimbolikára (színszimbolika) utal. A Csontváry Esti halászat című képéről szerzett (2011. június 11-i) versbeszámoló mutatja föl a feketeségben rejtőző más színlehetőségeket, egyben a kint és a bent közötti térben mozduló vagy mozdulásra várt/váró megjelenést, amelynek visszafogott szakralitása a jelkép és a feltételezett ténybeliség közötti térben lokalizálódik. Az egyetlen versmondatnyi A szörnyű test (Egon Schiele: Ölelés) elszakad a Schiele-kortársak feltételezte morbid szexualitástól, s a versindító „legszebb” és a 14. sort indító „a szörnyű test” keretében teljesíti be vállalt feladatát: a képleírást, anélkül, hogy elmerülne a mégoly fontos részletekben, annál inkább hangsúlyozza, kiemeli a kompozíciót, a megfelelően szerkesztett képbe/festménybe foglaltságot. Mely benne-létbe nem csupán a közvetlen a képen szemlélhető sorolódik, hanem asszociációs sort indíthat el. Mely asszociáció azonban sosem függetlenedik teljesen a képbe-foglalttól. Mindez azonban az egymáshoz sodródó, egymásba keveredő testek együttszemlélésének elgondolásával a képiség fölvetette dichotómiákat is prezentálja. A kötet versei eltalálnak az „ősformák”-hoz, melyek a tengerből nyerik újabb meg újabb alakjukat. Így válhat verstárggyá Próteusz („az isteni mindentudás és változékonyság, valamint a természet átalakulási képességének megszemélyesítője” – Szimbólumtár. Szerk. Pál József, Ujvári Edit. Budapest 1997, 387.), aki azonban legfeljebb a mindig mindenben állandó változást reprezentálja, a legkevésbé a saját, meghatározhatatlan alakjában, inkább a valamiként felbukkanás változásaiban is alapvetően önmagaként. A világ „végleges formára lel”-ésének elképzelése a feltételesbe, ám nem bizonyosan a valószínűbe utalja át azt, aminek történés előtti stádiuma legfeljebb az esélyek felvillantását ígérheti. Az Égei-tenger partjának élményébe egy hatalmas (talán hazai) kert képe játszik be, míg egy másik vers mitológiavárása olyan kudarc tanúságtétele, amely figyelmeztet: a természetit hiába gondolja el egy „doctus” akarat, a természet önmagát adja építő-rontó erejével.

A kötetet záró szonett El Greco A keresztet vivő Krisztus című festményére épít, egyben a kimondás problematikus voltát is érinti. A kint és a bent, a kívül és a belül a szemlélet alapvető tényezői, a nézőpont szabja meg, mikor kívül, mikor belül, a lényeg („tényleg”) aligha nevezhető meg egészen pontosan, ilyeténképpen az sem dönthető el, miféle lényeg (tényleg) „hordozódik”, ki és hol a lényeg, a kereszt és a személyiség szimbolikája nemcsak egymásra utal, egymást értelmezi, hanem együttesen személyesíti meg a kintit-bentit, a kívült meg a belült.

Míg a képleírások sora, melybe belevegyül a személyes történések kisvilágának néhány epizódja, a poeta doctus szellemi-képzőművészeti életkalandjait állítja elénk, ellenhatásul a leírásokat mintegy a háttérbe szorítja a képi megjelenítésekről szóló erős gondolatisága. Valójában a festmények „fiktív” világa a szonettek beszélőjének személyes világa. S nem csupán azért (bár azért is), mert váratlanul fel-feltűnnek a költői mesterséget közvetítő tényezők („egy-egy belőle feltört mondatot”, „mindenütt / félig használt történetek, s betűk”, „mint más-más mondatokkal a szavak”, „mert mondatom vagy, s mondatod vagyok” stb.), nem annyira az irodalom vonódik be egy művészetközi folyamatba, hanem az irodalomból kölcsönzött tényezők illeszkednek egy képzőművészeti alkotások által meghatározott rendbe. Más csak azáltal is, hogy a festőiség létrehozói és létrehozandói nem csekély jelentést sugalló potenciállal bírnak: a legbeszédesebben talán a Dalí-képet (Az emlékezet állandósága) megidéző szonettben: „s csak barna héj az élet, / bár tetszetős, míg halványsárga lélek / lüktet a kép mögött, s kitárt ölét / a tenger szüntelen odakínálja / az égő tűznek, a festő halála / és születése most már összeér…” A kötet címadója Csontváryt, a versek egy részének tárgyát nevezi meg, A Nagy Tarpatak a Tátrában című, Pécsett őrzött képet. A festő lép elénk munka közben, hogy aztán átadja a helyét a tárlatlátogatónak (?), egy albumba lapozónak (?), a kívülről a képre tekintőnek (?), aki viszont értelmezésével megeleveníti a természeti tüneményt, amely semmi mást nem kíván „mondani”, csak saját magát, a látványt. A műalkotás nem a művészet a művészetért XIX. századiasságának jegyében születik, hanem olyan világ önmagában, amely lehetséges is, beleképzelt is, meg olyan, amelynek révén közelebb kerülhet a szemlélő a világhoz, önmaga világához. Ennek a vállalkozásnak tanúja és hírhozója Markó Béla szonettkötete, egy költői személyiség egyre karakteresebb lírájának jelentős fejleménye. Érdeklődéssel kérdezhetjük: a képtárakban, a kert-világban otthonra lelő szubjektum útja merrefelé vezet? A pályának új szakaszát célozza-e meg – újabb szonettváltozatokat prezentálva?

Markó Béla: Festékfoltok az éjszakán. Jelenkor, Pécs, 2012.