"Értesz, Valóság, értek válaszodból"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 12. (626.) SZÁM — JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Űrkönyvek, űrhajók
GIAMBATTISTA BASILE
A cimbora - A második nap tizedik meséje
Szakács István Péter
Rövidprózái
Egyed Emese
Kérlellek
Balázs Imre József
Versei
Szőcs István
És nemcsak nyelvük zavarodna meg
Mózes Attila
„Tömegsír” (Deák Ferencnek, személyesen)
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 15. - Látogatók
ILYÉS ZSOLT
Versei
Hertza Mikola
Rövidprózái
Jobb Boróka
Kősó
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Élmény-Közel-Kelet
Fried István
„Mert színek vannak a feketeségben”
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
A végpusztulás útirajza
Gyenge Zsolt
Beszámoló a 66. Cannes-i Filmfesztiválról A banális realizmus diadala
LOVASSY CSEH TAMÁS
Fesztivál, kísérletezés, lendület
Boda Edit
Versei
ZOLTAY LÍVIA
Repül a, repül a …
Júliusi évfordulók
 
Fried István
„Mert színek vannak a feketeségben”
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 12. (626.) SZÁM — JÚNIUS 25.

Bár nem egészen meglepő, hogy egy költő hosszabb hallgatás után ismét megszólal (Paul Valéry 1897 és 1917 között látszott felhagyni a versírással), Markó Béla újrajelentkezése, egymás után napvilágot látó szonett- és haikuköteteinek sora mégis szinte váratlannak tetszett, a költői némaságot követő versbeli újraszituálás nyilván életformaváltással, a megszólalás-változatok között az elfojtásra kényszerített régebbi újraművelésének, a felszabadulás áradó örömével jelzett vággyal függ össze. A verseskötetek – noha nem túlságosan vaskos könyvek – sűrűnek mondható egymásutánja abból az érzésből-gondolatból fakadhatott, hogy, szűnvén a béklyózó kényszer, a felszabadultság eufóriájában eljött végre a versek ideje, amelyek fegyelmezett, valóban szoros kötött formába szerveződése megfelelő egyensúlyt teremtett a mindent kimondani, versbe szőni türelmetlenkedő alkotói kedv és a megőrzött „doctus” hajlam között, amely az előbbivel ellentétben nem teszi lehetővé, inkább megfékezi az ellenőrizetlen versmondat-formálást, a megszűretlen szóáradatot. Ilyeténképpen Markó Béla nem magára erőltette régi kedves versalakzatát, a szonettet, kísérletezvén a haikuval is, hanem látható, szinte demonstratív módon tért vissza örömmel ahhoz a versfajtához, amelyben Goethe szerint „a korlátozásban válik el a Mester, és csak a Törvény adhat szabadságot”. Aligha számottevő tévedés, ha megkockáztatom, hogy ez a visszacsatolás a poeta doctus gesztusa, melynek alapján a világirodalmi emlékezet válik működtethetővé, nevezetesen világ- és magyar irodalmi elődöké: a szonett-típusokat kialakító Petrarcától Shakespeare-ig, a Pléiade költőiig (J. du Bellay, P. Ronsard), Baudelaire-ig, a magyar irodalomban a szonettet kezdeményező Kazinczytól Tóth Árpádig és Juhász Gyuláig, máig haladva: Tandoriig. Bemutatandó versköteté-ben szigorúan meghatározott rend szemlélhető, meghatározott időközben egy-egy szonett, amely aztán a kronológia alapján szerveződik versfüzérré, naplószerű beszámolóvá érzésről, gondolatról, kapcsolatról, hitről, kételyről, művészetről, szóról, mondat(tan)ról; hogy a képzőművészeti, „képi” élményből fakadó, ám a látványt csupán kiindulópontként használó elmondás egyben a létezés lehetőségei, körülményei, „létrehozhatósága” (mármint az autenticitás felé törő létezés akarása) irányába terelje a versbeszédet. Amely részint rá- és visszatekint a „kiindulópont”-ra, részint elmozdul tőle, becserkészvén azt a gondolati tájat, amely efféle indításból – ha nem küzdelmek nélkül is – bejárható. Ami külső formaként úgy jelentkezik, hogy sosem kilépve a szonett klasszikusnak felfogott kereteiből, a személyes és a személyestől eltávolított „művészeti” gondolat ne pusztán egyetlen versben legyen összejátszatható, hanem versek között is, a kötetben megvalósuljon a határozottabban individuális és a még határozottabban és szó szerint értve „képi” (festmények „szellem”-éből fakadó) gondolat összetettségének demonstrálása. A közös tér lehet akár a kert, amely a műalkotásban jelképes jelentőségre tehet szert, az élet köznapjaiban meg a szép természet attribútumaival rendelkezik. Más oldalról megközelítve: a test egyfelől tárgya, színben, körvonalban, tónusban megjelenítettje a képi problémának, másfelől az egyedülvalóság és a társaslét egyként megélt/megélhető „színre hozása”. Mindehhez, mintegy összekötő, egymásra figyelmeztető „elem”-ként, a színek szolgáltatják azt a lehetőséget, amely részint a színek egymással érintkező, összemosódásaikban új jelenséggé váló, aktivitásra ösztönző értelmezhetőségükre, részint a szimbolikára (színszimbolika) utal. A Csontváry Esti halászat című képéről szerzett (2011. június 11-i) versbeszámoló mutatja föl a feketeségben rejtőző más színlehetőségeket, egyben a kint és a bent közötti térben mozduló vagy mozdulásra várt/váró megjelenést, amelynek visszafogott szakralitása a jelkép és a feltételezett ténybeliség közötti térben lokalizálódik. Az egyetlen versmondatnyi A szörnyű test (Egon Schiele: Ölelés) elszakad a Schiele-kortársak feltételezte morbid szexualitástól, s a versindító „legszebb” és a 14. sort indító „a szörnyű test” keretében teljesíti be vállalt feladatát: a képleírást, anélkül, hogy elmerülne a mégoly fontos részletekben, annál inkább hangsúlyozza, kiemeli a kompozíciót, a megfelelően szerkesztett képbe/festménybe foglaltságot. Mely benne-létbe nem csupán a közvetlen a képen szemlélhető sorolódik, hanem asszociációs sort indíthat el. Mely asszociáció azonban sosem függetlenedik teljesen a képbe-foglalttól. Mindez azonban az egymáshoz sodródó, egymásba keveredő testek együttszemlélésének elgondolásával a képiség fölvetette dichotómiákat is prezentálja. A kötet versei eltalálnak az „ősformák”-hoz, melyek a tengerből nyerik újabb meg újabb alakjukat. Így válhat verstárggyá Próteusz („az isteni mindentudás és változékonyság, valamint a természet átalakulási képességének megszemélyesítője” – Szimbólumtár. Szerk. Pál József, Ujvári Edit. Budapest 1997, 387.), aki azonban legfeljebb a mindig mindenben állandó változást reprezentálja, a legkevésbé a saját, meghatározhatatlan alakjában, inkább a valamiként felbukkanás változásaiban is alapvetően önmagaként. A világ „végleges formára lel”-ésének elképzelése a feltételesbe, ám nem bizonyosan a valószínűbe utalja át azt, aminek történés előtti stádiuma legfeljebb az esélyek felvillantását ígérheti. Az Égei-tenger partjának élményébe egy hatalmas (talán hazai) kert képe játszik be, míg egy másik vers mitológiavárása olyan kudarc tanúságtétele, amely figyelmeztet: a természetit hiába gondolja el egy „doctus” akarat, a természet önmagát adja építő-rontó erejével.
A kötetet záró szonett El Greco A keresztet vivő Krisztus című festményére épít, egyben a kimondás problematikus voltát is érinti. A kint és a bent, a kívül és a belül a szemlélet alapvető tényezői, a nézőpont szabja meg, mikor kívül, mikor belül, a lényeg („tényleg”) aligha nevezhető meg egészen pontosan, ilyeténképpen az sem dönthető el, miféle lényeg (tényleg) „hordozódik”, ki és hol a lényeg, a kereszt és a személyiség szimbolikája nemcsak egymásra utal, egymást értelmezi, hanem együttesen személyesíti meg a kintit-bentit, a kívült meg a belült.
Míg a képleírások sora, melybe belevegyül a személyes történések kisvilágának néhány epizódja, a poeta doctus szellemi-képzőművészeti életkalandjait állítja elénk, ellenhatásul a leírásokat mintegy a háttérbe szorítja a képi megjelenítésekről szóló erős gondolatisága. Valójában a festmények „fiktív” világa a szonettek beszélőjének személyes világa. S nem csupán azért (bár azért is), mert váratlanul fel-feltűnnek a költői mesterséget közvetítő tényezők („egy-egy belőle feltört mondatot”, „mindenütt / félig használt történetek, s betűk”, „mint más-más mondatokkal a szavak”, „mert mondatom vagy, s mondatod vagyok” stb.), nem annyira az irodalom vonódik be egy művészetközi folyamatba, hanem az irodalomból kölcsönzött tényezők illeszkednek egy képzőművészeti alkotások által meghatározott rendbe. Más csak azáltal is, hogy a festőiség létrehozói és létrehozandói nem csekély jelentést sugalló potenciállal bírnak: a legbeszédesebben talán a Dalí-képet (Az emlékezet állandósága) megidéző szonettben: „s csak barna héj az élet, / bár tetszetős, míg halványsárga lélek / lüktet a kép mögött, s kitárt ölét / a tenger szüntelen odakínálja / az égő tűznek, a festő halála / és születése most már összeér…” A kötet címadója Csontváryt, a versek egy részének tárgyát nevezi meg, A Nagy Tarpatak a Tátrában című, Pécsett őrzött képet. A festő lép elénk munka közben, hogy aztán átadja a helyét a tárlatlátogatónak (?), egy albumba lapozónak (?), a kívülről a képre tekintőnek (?), aki viszont értelmezésével megeleveníti a természeti tüneményt, amely semmi mást nem kíván „mondani”, csak saját magát, a látványt. A műalkotás nem a művészet a művészetért XIX. századiasságának jegyében születik, hanem olyan világ önmagában, amely lehetséges is, beleképzelt is, meg olyan, amelynek révén közelebb kerülhet a szemlélő a világhoz, önmaga világához. Ennek a vállalkozásnak tanúja és hírhozója Markó Béla szonettkötete, egy költői személyiség egyre karakteresebb lírájának jelentős fejleménye. Érdeklődéssel kérdezhetjük: a képtárakban, a kert-világban otthonra lelő szubjektum útja merrefelé vezet? A pályának új szakaszát célozza-e meg – újabb szonettváltozatokat prezentálva?

Markó Béla: Festékfoltok az éjszakán. Jelenkor, Pécs, 2012.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében