A XX. Budapesti Nemzetközi Könyv-fesztiválra időzítve jelentette meg Michel Houellebecq Lanzarote című kisregényét a Goncourt-díjas francia író magyar kiadója, a Magvető. A Tótfalusi Ágnes fordította mű egyes aspektusai az utazási irodalom szempontrendszerével hozhatók összefüggésbe. A folytonosság fenntartása helyett azonban az új utazási irodalmat törésvonalak, ellentétek teszik kiszámíthatóvá. Houellebecq Lanzarote című opusában éppen ez a típusú szerveződés problematikus. A sematizmusokon, töredékes megfigyeléseken alapuló mű a korábbi utazási irodalommal összeegyeztethetetlen szempontrendszert és retorikát követ. Ez az irodalom empirikusan szerveződik, az ontológiai jelentéstartalmakat a jelen silány tapasztalati világa ellentétezi. A szerző álláspontja szerint az utazások a bonyodalmak, feszültségek helyett a köznapi lét ismert mechanizmusait járják körül. A szövegben olykor az énelbeszélőtől elkülönülő narrátor meglátásai is azt hangsúlyozzák, hogy napjainkban az utazás a látogatott hely megfigyelése vagy az önmegfigyelés helyett a kiüresedésnek, a szükségszerű megtévesztésnek esik áldozatul. Ez az értelmezői apparátus az európai átlagturista utazási szokásaira, kulturális igényeire vonatkozik, akik „a helyszínre érve rekonstruálják életmódjuk legfontosabb elemeit” (19.), s „ha megkérdezik őket, mi ösztönözte a helyszínválasztást, már-már a tautológia határát súroló, kitérő válaszokat adnak” (uo.). 

A kiszólások a művilágtól történő eltávolodást célozzák. Houellebecq következetesen kitart a szervezett utazást jellemző klisék felsorakoztatása mellett, ami az utazó állapotába történő belehelyezkedés révén valósul meg. Ezek feltérképezése nélkülözi az absztrakciót, minthogy számára az utazás is értéksemleges. Kezdetben az európai ember utazási mechanizmusait vázolja fel, de rájövünk, hogy az utazásra történő „ráhangolódás” ismert (amerikai) analógiát követ: az utazó ideje minden percét ki akarja használni, s a szabadság illúziójától megbabonázva, a választási lehetőségek sokaságában hisz. Az eleve elrendelt kudarctörténetben a kikapcsolódás, ellazulás nevetséges hatást kelt: „Egy svéd pasas a kavicsokon egyensúlyozva tai-chi gyakorlatokat végzett lassú mozdulatokkal” (31.). A gyorsuló idővel haladni kívánó egyén többnyire kényszeresen ragaszkodik a napjainkban tapasztalható emblematikus törekvésekhez. Így a narrátor, aki az ország nyelvének megtanulása végett indulása előtt vásárol „egy Marabout gyorstanulás-módszerre épülő spanyol nyelvkönyv”-et (32.). A könyv példamondatain fennakadva, megengedően látja be, hogy „az embert fiatalon még elszórakoztatják az abszurd dolgok, egy bizonyos kor után azonban már fárasztják” (33.). Sem ennek, sem a kikapcsolódásnak nincs jelentősége: „ez a kellemes, valódi tét és lehetséges konklúzió nélküli merengés eltartott vagy húsz percig” (32.), mondja sétája után. Így a gondolatmenet evidenciái szétfeszítik a poétika kereteit, s (indokolatlanul) a mű társadalmi aspektusa értékelődik fel. A Lanzarote-on megélt idő a végpusztulás szimbóluma lesz. A sziget leírása is ezt a tendenciát követi. Lanzarote-nak csak „gyöngécske ütőkártyái vannak”, olyan célpont, ami kevés turisztikai látványossággal büszkélkedhet, ezek között is a vulkáni kitörések epicentruma körül elterülő Parque Nacional de Timanfaya rezervátum említhető. 

Előfeltevéseiből adódóan tehát a Lanzarote narrátora ironikusan szemlél minden olyan törekvést, ami a kikapcsolódással áll összefüggésben. Értelmezésében a célpontok, válaszutak olyan irányvonalak, amelyeken a kiüresedett szubjektumok lelnek vigasztalásra. Noha meglátása szerint az utazás „baromi unalmas” (mivel ma már semmi nem olyan, mint régen, a Földön földrajzi értelemben nincsenek nagy felfedezések, világunkat a mobilitás jellemzi)  (51.), s valójában a szellemi periféria megtapasztalása, útnak indul. Mi indokolja vajon ezt a döntéshozatalt? A kérdés megválaszolásában a szüzsé áttekintése segíthet. Ez, a szöveg puritán tartalmi és fogalmi szerveződése következtében, jól áttekinthető. Egyedülálló, középkorú férfi (hogy a szilveszter unalmát megtörje) elutazik Lanzarote szigetére. Az úticélt az utazási irodák kínálata alapján, anyagi lehetőségeihez mérten választja ki. A kiválasztás menetét ironikus helyzetfelismerések és jellemrajzok tarkítják. Az utazás közvetlen előzménye a század- és ezredforduló időszaka, 1999. december 14-e, amit a narrátor a következőképpen jellemez: „1999. december 14-én, a délután kellős közepén rádöbbentem, hogy a szilveszterem valószínűleg el lesz cseszve – ahogy máskor is.” (7.) S mivel 1999 szilvesztere valóban „rosszul telt”, január 9-én nyaralni indul. A narráció időviszonyai többnyire ehhez az intervallumhoz igazodnak. Ám annak ellenére, hogy az elbeszélés a nyaralás időszakára összpontosít, kerettörténetet olvasunk, mivel a következő év január 27-ével zárul az elbeszélés. Az első bekezdéshez szervesen kapcsolódik a szöveg utolsó bekezdése, ami az új úticélt láttatja: „Ebben az évben a Nouvelles Frontiéres indonéz körútjára fizettem be. Január 27-én indultam Párizsból Denpasarba.” (94.) A keretszerkezet a történetvezetés linearitását tükrözi.

Az idézett szövegrész azt példázza, hogy noha az eseményekre a narráció jelenéből tekint vissza az elbeszélő, a jelen a múlt ismétléseként határozódik meg. Az ismétlés szemantikai értelemben nyomatékosítás, áttételesen azonban (Kierkegaardnál, az ismétlés filozófiájának kidolgozójánál) egzisztenciális kategória, ami az időbeliség kérdésével kapcsolódik össze; nem a múltra, hanem a jövőre vonatkozik. Az ismétlés a létezés komolyságát jelöli, amit ha elveszít a szubjektum, önmagát veszíti el, ezért kétségbeesik. Houellebecq karakterei ezt a fajta kétségbeesést tapasztalják meg: „Az állandó ismétlődés gondolata nyomasztó volt.” (37.)

A műben hangsúlyos egy belga rendőr jelenléte (Rudi), akivel a narrátor a szigeten találkozik. A narrátorhoz hasonlóan ő is „a határozatlansága miatt” jött Lanzarote-ra, meg „mert nyaralni muszáj” (41.). Hiányzik belőle a nyaralás szubjektív megtapasztalásának igénye. Magányos alkat, aki félrevonul a többiektől, minden kapcsolatteremtéstől elzárkózik, így a tengerparti afférokon sem vesz részt. Váratlan elutazása előtt azonban levelet ír a narrátornak. A levél egyik központi mondata a történet jelentésstruktúráit illetően sok mindenre rávilágít. „Mit remélhetünk az élettől?” – kérdezi az énelbeszélőtől. A kérdés szisztematikusan integrálódik a levél szövegkorpuszába, s nagyjából két egyforma részre osztja annak struktúráját és tartalmát. A kérdezőről, mint említettük, csupán néhány alapvető információt tudunk meg, a cselekményben sem kap kitüntetett figyelmet. Hogy jelenléte mégis fontos, konzekvensen ez a levél teszi nyilvánvalóvá. A központi kérdés mellett, a beékelt levélben megjelenik a humánum tiszteletének kérdése („úgy bánt velem, mintha emberi lény lennék”), a nemzeti identitás felvállalásával járó erőszak, gyanakvás, félelem („mit jelent belgának lenni”) szempontja, a vallási különbözőségek („szörnyű és retrográd iszlám vallás”), valamint a szexualitás problémája is. Utal emellett a depresszióra, a kegyetlen szorongásra, amit megtapasztal, a felelősségre és az egyén szabadságára, de feltűnik az emberi közösségek szerveződésének s az anyagi elköteleződésnek a mozgatóelve is. 

A kérdések, szempontok igencsak váratlanul tűnnek fel, mivel ez a fajta filozofikus és poétikus hangnem mindeddig nem volt jelen az opusban. A levél az egyetlen olyan szövegegység, ami tételesen fogja egybe a mű amúgy is túlságosan homogén, erőltetetten referenciális szempontrendszerét. Ezek a kategóriák azonban nem kellően megformáltak, üresek – többnyire azért, mert jelentőségük elveszett vagy mert a tömeg attribútumaivá váltak. Ezért a narráció végén beletörődéssel, de némi veszélyérzettel veszi tudomásul az elbeszélő, hogy Rudi egy szekta tagja lett: „…már senki nem volt biztonságban. Nem volt olyan társadalmi pozíció vagy kapcsolat, amelyet megnyugtatónak lehetett volna tekinteni. Azokat az időket éltük, amikor bármi megtörténhetett vagy elpusztulhatott.” (82.) A felsorakoztatott kulcsterminusok alapján azt látjuk, hogy a levél, miként a fenti idézet is alátámasztja, valójában Houellebecq poétikájának tömör foglalata. Ennek ismeretében már nehéz eltávolodni a szerző hatáskörétől. Aligha meglepő tehát, hogy Lanzarote a narrátor Párizsba történő visszatérésével zárul, ahol hideg fogadta, „és természetesen nagyon kellemetlen volt minden” (83.). 

Michel Houllebecq: Lanzarote. Magvető, Budapest, 2013.