Temesvár szellemisége kiváló táptalajt biztosít a kísérletezésre. Egy olyan városban, ahol három nyelven művelik a színházat, legalább négy nyelven beszélnek az utcán, és az opera műfaja sem ismeretlen, ott érthető, hogy a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóhoz (ismertebb nevén: a TESZT-hez) is adott minden feltétel. Az idén május 24-31. között megrendezett fesztivál számomra még hangsúlyosabbá tette a Csiky Gergely Állami Magyar Színház műhely-jellegét, ami nem csak a kialakított fesztiválprogramban mutatkozott meg, de tetten érhető volt azokban az előadásokban is, melyek a befogadó színház éves repertoárját gazdagítják.

Az önállóságának hatvanadik évfordulóját ünneplő teátrum nem feledkezett meg e fontos színháztörténeti évfordulóról sem, ám a TESZT szervezői megpróbáltak nem kizárólag erre az eseményre fókuszálni. Eurorégiós jellegéből adódóan, a magyar színházak mellett idén is jelen voltak szerb, német és román társulatok, de koncertekből és szakmai beszélgetésekből sem volt hiány az egy hét alatt.

A találkozó a temesvári magyar társulat egyik idei előadásával, a Hajdu Szabolcs rendezte Békeidővel vette kezdetét. A leginkább magyarországi filmesként ismert Hajdu jórészt saját szövegeit felhasználva tett kísérletet a valóság és illúzió közti határ eltörlésére: előadásában életének utolsó két évét dolgozza fel, melyet átsző az improvizációk során rögzített jelenetekkel és már-már költői vízióival. Bár az előadást egységbe fogja egy kerettörténet (Langermann Sándor író egy drámát próbál megírni), a tényleges fabula másodlagossá válik, és a fókuszpont áttevődik magára az alkotói folyamatra, a színpadi mű jelen idejű születésére. Már az előadás kezdetekor érezzük, hogy ez a produkció folyamatosan változó színpadi képződmény. Sejtésünket csak még inkább megerősíti a tény, hogy Hajdu Szabolcs az előadás ideje alatt többnyire jelen van a színpadon: hol csendes szemlélője saját történetének, hol pedig aktív közreműködő és partner. A rögzített szöveg és a gyakori improvizációk jól meghatározott kottát követnek, közben pedig a rendező egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy eszünkbe juttassa: színházat látunk, jól kidolgozott víziót. Az előadás lassan hömpölyög, olykor mintha megállítaná az időt, mégsem tűnik vontatottnak vagy unalmasnak a bő két óra, hiszen a játékmódnak ez a fajta dinamikája alapozza meg mindazt a gondolatiságot, mely – ebben az előadásban egyértelműen – az emberi élet mulandóságának okait próbálja megfejteni. (Langermann lassú halálának lehetünk szemtanúi.) Hajdu Szabolcs temesvári rendezése egyszerre költői vallomás saját édesapja haláláról, és kiváló műhelymunka, mely láthatóan jó hatással van a színház művészeire.

Bár közel húsz előadást nézhettek végig a kitartó fesztiválozók, az idei TESZT legkiemelkedőbb produkciójának mégis az újvidéki Szerb Nemzeti Színház Sirálya bizonyult. A kezdetben hat és fél órásra tervezett, majd – technikai okok miatt – még tovább tartó előadás a 2013-as eurorégiós találkozónak minden tekintetben legjelentősebb színházi eseménye volt. Tomi Janežič rendezéséről a tapsrend után két nappal is vitatkoztak az emberek, de a délelőtti szakmai beszélgetéseken is leginkább erről az előadásról volt szó. A négy különálló (ám a csehovi világban mégis egy, szerves egységet alkotó) felvonás alatt lassan megszűnik a külvilág: három „epizódot” stúdiókörülmények között követhetünk végig, mindössze az utolsó előtti résznél kell a nézőtéren helyet foglalnunk. (Ekkor láthatjuk a Sirály szereplőit a maguk kidolgozott, színpadias formájában, egy precíz dramaturgiát követő színházi gépezet részeiként.) A hosszú órákon keresztül játszódó történet – talán pont az előadás határainak ilyen szélsőséges módon történő kitágítása miatt – rámutat Csehov drámájának komplexitására, és lehetővé teszi, hogy a művel kapcsolatban szinte bármilyen olvasatot érvényesnek találjunk. Felértékelődnek a színpadi viszonyok, és jut időnk minden kettőst a maga zárt egységében megvizsgálni. Mindeközben bámulatos színészi játékkal találkozunk. A rendező ez esetben is jelen van a színpadon, ám Hajdu Szabolccsal ellentétben, itt inkább katalizátora az eseményeknek, majd azok beindultával lassan eltűnik a színről. A játéktér folyamatosan változik: kezdetben egy Sirály-próbát láthatunk, egyszerű asztal, néhány szék és pár gyűrött szövegkönyv. Mindez elegendő, hogy a második felvonásra már megteremtődjön annak lehetősége, hogy egy stilizált szobabelsőben folytatódjon a történet, majd a már említett harmadik felvonás után, az előadás végére ismét a színpadon ülünk, hogy így, a színészekkel együtt, nézzünk meg egy kisfilmet néhány kihagyottnak hitt – és az eredeti Csehov-szövegben meglévő – jelenetről. Rögtön az előadás után szakmai beszélgetés kezdődik (eltart késő éjszakáig), és érezhető a levegőben, hogy senki nem akar hazamenni. Úgy érzem, beigazolódott Matthias Langhoff álláspontja, miszerint ha egy előadás igazán jó, nem lehet elég hosszú.

Pintér Béla és Társulata először járt Temesváron. A Kaisers TV, Ungarn a „Mi lett volna, ha...?” gondolatával játszik el, mikor átírja az 1848-49-es magyar szabadságharc végét: a felkelő csapatok győznek Pákozdnál, így Magyarország eléri céljait és nagyhatalommá válik. A Pintér formanyelvére jellemző irónia és fanyar humor határozottan leolvasható ezen előadásukról is, a különbség mindössze annyi, hogy míg legtöbb produkciójukban valamilyen súlyos társadalmi problémára muatnak rá, addig a Kaisers TV, Ungarn kevésbé nyomasztó. A történelmi múlt átírása mindössze eszköz: minden abba az irányba halad, hogy megértsük híres pesszimizmusunk eredetét. Pintér ennek kezdeteit a ’49-as szabadságharc leverésére datálja, előadása pedig feloldást ad ez alól. Bár folyamatosan tudjuk, hogy az előadás pusztán illúzió (hiszen az események mindössze az egyik hipnotizált szereplő tudatában játszódnak le), hatásmechanizmusa mégis működőképes: az aktuálpolitikai utalásoktól sem mentes szűk két óra jó alkalom a közös szórakozásra, mely úgy a nyelvi poénokon, mint az óramű pontosságával megalkotott helyzetkomikumon nyugszik.

A fesztivál nagy csalódása a visszatérő vendégeknek számító Nézőmű-vészeti Kft. (Scherer Péter, Mucsi Zoltán, Katona László, valamint Kovács Krisztián és Horváth Lajos Ottó) volt. Parti Nagy Lajos Bivaly-szuflé című drámáját Göttinger Pál rendezésében vitték színre, az előadás azonban nem lett több egy viszonylag jól összerakott hakniprodukciónál. A kissé együgyű gengsztertörténetben nincs túl sok lehetőség a mélyebb tartalmak felfedezésére, így marad az egysíkú események befogadása: négy bűnöző, zsákmányukkal menekülve, betelepül egy használaton kívüli vadászkastélyba. Pepets, a vezér (Scherer Péter) annyira megszereti a környezetet, mely egyébként az egyetlen biztos pont lesz életében, hogy Kapauer (Mucsi Zoltán) lőtt sebének begyógyulása után sem hajlandó elhagyni azt, mi több, a lopott pénzből felvásárolja az ingatlant. Mivel azonban a pénz nem az ő tulajdonukban áll, hanem a maffiavezér Fitti Poldi megbízásából lopták el, végül felbukkan ő is, hogy igazságot tegyen. Az kétségkívül az előadás előnyére válik, hogy Parti Nagy kifejezetten a Nézőművészeti Kft. színészeire írta a szerepeket, de ez lett a produkció veszte is: nem láttunk különösebben izgalmas alakításokat, mindössze jól begyakorolt sablonok rutinos ismételgetését.

Az eltelt hét nap után mindenki levonhatja a következtetéseket. Kétségtelenül beárnyékolja a fesztivál abszolút sikerét, hogy idén is bekerült a fesztiválprogramba néhány olyan előadás, melyekről az ember igyekszik minél hamarabb megfeledkezni. A ripacskodás, az olcsó poénok durrogtatása, vagy a rendezői koncepció teljes hiánya azonban egyvalamire mégis jónak bizonyult: kitűnő állatorvosi lovakként, ezekről az előadásokról lehetett úgy beszélni, mint abszolút elrettentő példákról. Ami pedig a fesztivál szellemiségét illeti: talán ez a temesvári rendezvény egyik legkiemelkedőbb erénye. Fiatalos, emberközeli és nyitott szemlének lehettünk részesei, melyben a már említett kísérletezési kedv dominált. A szervezők igyekeztek új beszédmódokat felkutatni, melyek segítségével koherens és fogyasztható módon folyhatott beszélgetés a megtekintett előadásokról: ezért idén – újdonságként – nem csak az előadások után, hanem másnap délelőtt is összeülhettek az érdeklődők a látottakat megvitatni.

A tartalmas hetet gálaest zárta, mely során az elmúlt hatvan év temesvári alkotói újra találkozhattak. S bár hatvan esztendő nagy idő, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház cseppet sem tűnik fáradtnak, sőt, egy lendületesen fejlődő intézmény vendégei voltunk.