„Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza!”
Nos, a tizenkilencedik század vége felé éppen ez történik a regényirodalomban.
A házasságtörés a regény nagy témája lesz, a Bovaryné (1857) és az Anna Karenina (1873-77) mellett más regényekben is feltűnik a házasságtörő szerelem. A házasságtörő nő figurájához kapcsolódik a női emancipáció kérdése is, hiszen nagyjából e regények megjelenése idején kezdenek aktivizálódni a nők szavazati jogáért küzdő különféle mozgalmak. Emma és Anna öngyilkossággal végződő szerelme így lett vádbeszéd az egyenjogúságért folytatott harcban. Thomas Hardy végtelenül depressziós regényvilágában már maga a polgári társadalom házasságfogalma kérdőjeleződik meg. A boldogtalan Tess az Egy tiszta nőből vagy a Lidércfény szerencsétlen szerelmespárja, Sue és Jude minduntalan beleütköznek abba a falba, hogy az Isten által szentesített, társadalom által megkövetelt kapcsolat nem azonos a szerelemmel.
A házasságtörő szerelem ábrázolásában hagyományosan van tehát egy jó adag romantikus pátosz, olyan klasszikus témának számít, amely szinte megköveteli a túláradó érzelmeket és a végkifejletben némi tragédiát. Amióta azonban a házasságtörés és a válás társadalmi megítélése enyhült, a házasságtörő szerelem irodalmi kiaknázhatósága is csökkent, kissé avíttas témának számít, amely csak akkor töltődik fel új erővel, ha zárt, tradicionális társadalmi rendszerben játszódik az adott történet. (Mint Monica Ali 2003-as debütregénye, a Brick Lane egy Londonban élő, zárt bangladesi közösségben.)
Anne Enright új regénye, a The Forgotten Waltz (Az elfelejtett valcer, 2012) egy házasságtörés története a huszonegyedik századi Dublinban. A harmincas éveiben járó Gina Moynehan nővére házavatóján találkozik a nála idősebb Sean Vallelyvel, akinek felesége, gyereke van. Idővel munkatársak és szeretők lesznek, mindkettőjük házassága felbomlik. Mindez már a regény másfél oldalas előszavából kiderül, hiszen az elbeszélő már az első mondatokban tisztázza, mivel lesz dolgunk.
„Ha nincs a gyerek, talán mindez meg sem történik, de most, hogy egy gyerek is belekeveredett, sokkal nehezebb megbocsátani az egészet. Nem mintha lenne mit megbocsátani, persze, de attól, hogy egy gyerek is benne volt a dologban, úgy éreztük, nincs visszaút, hogy mindennek jelentősége van. Az a tény, hogy egy gyereket is érintett, rákényszerített bennünket arra, hogy szembenézzünk önmagunkkal, hogy végigcsináljuk.”
Ettől a pillanattól fogva az olvasót többé nem az érdekli, mi fog történni, hanem az, hogy miként. A The Forgotten Waltz egy anatómiai pontossággal leírt szerelmi és/vagy csalástörténet, amelynek narrátora minduntalan figyelmeztet, hogy szubjektív megközelítéssel van dolgunk, más szemszögből talán másként néznek ki a dolgok. Gina megbízhatatlan narrátor, ugyanakkor fájdalmasan pontos megfigyelő, aki önmaga és az olvasó előtt egyetlen testi-lelki rezdülést sem kíván letagadni. Már-már betegesen őszintén jelzi, hogy nem mindig emlékszik pontosan a dolgokra, gyakran előre figyelmeztet, hogy „már nem emlékszem, hogy is volt pontosan”, vagy „lehet, hogy felcserélem a sorrendet”, esetleg megemlíti, hogy abban, ami a továbbiakban történni fog, fontos szerepet játszott két üveg Chardonnay.
Gina egy számítógépes cégnél dolgozik, hogy konkrétan mit, az nem derül ki, csupán annyit árul el róla, hogy „nyelvekkel foglalkozom. Sajnos nem a romantikus nyelvekkel, a sörivó országokkal dolgozom, nem a borivókkal. Mégis, azt hiszem, az umlaut, ahogy az ember közben csücsöríti az ajkát, nagyon szexi torzítás, attól a sok skandináv o-tól meg u-tól libabőrös leszek. Egyszer randiztam egy Alex nevű norvég sráccal, csak azért, hogy halljam, hogy ejti ki azt a szót, hogy »snoord«.”
A regény egyes fejezetei egy-egy (angol nyelvterületen legalábbis) közismert sláger címét idézik, Elvis Presleytől Bette Midleren és Leonard Cohenen át Bob Dylanig. A Crying in the Chapel, a Honey, Honey Kiss Me, a Dance me to the End of Love vagy a Knocking on Heaven’s Door felidézhető dallama átjárja, ugyanakkor minősíti Gina és Sean kapcsolatának egyes pillanatait, egyfajta alternatív értelmezési keretet kínál.
Miközben a címekkel megidézett zenei háttér, a kibontakozó szerelmi kapcsolat erőteljes, érzelmes hangulatot kelt, Enright mindvégig meglehetősen száraz, apró részleteket pontosan szemmel tartó, ugyanakkor szellemes megfigyelésekben és megjegyzésekben tobzódó stílusban ír. Gina például így jellemzi egy parti résztvevőit: „Néhány nőnek az arcán az a jellegzetes, zavart kifejezés ült, amely a botoxnak köszönhető, mint amikor érzel valamit, de nem tudnád pontosan megmondani, mit is.”
Ez az aprólékos, fizikai és pszichikai vonásokat egyaránt megragadó, sokszor a komikum és a pátosz szélén billegő hangnem teszi lehetővé, hogy a viszonylag egyszerű, és az olvasó által az első mondatok után ismert történetet úgy olvassuk, mintha a szereplők által megélt tapasztalatok gazdag tárházát közvetítené. Mindegyre felbukkannak olyan egyszerű és frappáns megfogalmazások, amelyeket az olvasó legszívesebben megjegyezne, hogy adott esetben hasonló könnyedséggel ismételhesse.
„Beszéltünk Aileenről. Naná. Beszélgettünk a feleségéről, mert ez a baj a lopott szerelemmel, az ember tudni akarja, kitől lopott” – jegyzi meg Gina, amikor arról elmélkedik, miről beszélhet és miről nem egy nő a szeretőjével.
„Taxiba tenni egy kislányt olyan, mintha felkérnénk egy idegent, hogy kilométer per óra alapon bántalmazza” – háborog azon, hogy miért kell csapot-papot, munkát otthagyva személyesen elmenni az iskolába Sean lánya után, miért nem lehet megkérni valakit, hogy ültesse taxiba.
Az éles megfigyelőkészség és a kendőzetlen, olykor durva, olykor szellemes fogalmazásmód Enright korábbi írásainak is jellemzője. Első két regényében némileg hajlott a fantasztikus, a hihetetlen ábrázolására: debütregényének (The Wig My Father Wore / Apám parókája, 1995) egyik főhőse egy angyal, What are you like? (Milyen vagy?, 2000) című regénye pedig egy születésükkor szétválasztott, egypetéjű ikerpár életét meséli el.
Anne Enright a 2007-ben Man Booker-díjjal kitüntetett A gyászoló gyülekezet című regényével került reflektorfénybe, legalábbis innen számolható az ír szerző nemzetközi sikerének kezdete. De már 2004-ben megjelentetett egy utóbb az Egyesült Államokban is szép sikert arató nonfiction munkát Making Babies. Stumbling into Motherhood címmel (Gyerekcsinálás, belebotlani az anyaságba). A gyerekvárás, csecsemőgondozás, kisgyereknevelés élményét több könyvtárnyi könyvben fogalmazták és fogalmazzák meg szakemberek és laikusok egyaránt, nem csoda, ha a szülővé válás élménye szépírókat is megihlet, akik nem feltétlenül az elvárt, rózsaszín boldog hangnemben fogalmazzák meg élményeiket. (Magyar nyelven Szécsi Noémi A kismama naplója című, blogbejegyzésekből lett könyve ilyen.) A szöveg kisebb részekre tagolódik, szaggatott, részletekben íródik, ahogy egy-két kisgyerek mellett szellemi munkát lehet végezni. Egy adott ponton három oldalon keresztül csak a csecsemősírás hangjait adja vissza, talán hogy éreztesse a témában még járatlan olvasóval, milyen idegesítő is tud az lenni. Anne Enright úgy véli, leginkább Beckett tudna erről a témáról írni, hiszen a kisgyerekes élet maga a mindennapos abszurdban való létezés.
A mindennapi apróságok, tárgyak, helyzetek, gesztusok már-már klausztrofób leírása uralja Enright 2007-es regényét, A gyászoló gyülekezetet. Ugyancsak egyes szám első személyben megszólaló narrátora, Veronica Hegarty, aki szeretett bátyja öngyilkossága után, idegösszeomlással küzdve próbál szembenézni saját múltjával, bonyolult és fájdalmas családi kapcsolataival, a lelkiismeret-furdalással. A nagy család fészekmelege helyett a Hegarty-házban a túlélésért való küzdelem, az örökös rivalizálás, örökös mellőzöttség érzése uralkodik. A narrátor konkrétan ugyan nem mondja ki, de nemcsak bátyja haláláért, hanem a Hegarty-testvérekre jellemző boldogságra való képtelenségért is szüleinek élethez való nemtörődöm magatartását okolja. A tradicionális ír nagycsalád negatív oldalával találkozunk: „Az iskolában voltak lányok, akiknek öt-hat izmos főre dagad a családjuk. Volt, akinek hét-nyolcra – ez már egy kicsit lelkesnek számított, aztán ott voltak a hozzám hasonló szánalmasak, akiknek a szülei egyszerűen nem tehettek róla: olyan természetességgel szaporodtak, ahogy más szarik.”
Szex, szókimondás, testi reakciók éles megfigyelése, megbocsátásra való képtelenség jellemzi a regényt. Veronica gyászmunkája során végül kénytelen kimondani önmaga számára, azzal, hogy gyerekként a családi játékszabályokat követve hallgatott arról, hogy bátyját a háziúr szexuálisan bántalmazta, voltaképpen maga is cinkossá vált a halálában. A szeretetre való képtelenség és a szeretetre való sóvárgás regénye A gyászoló gyülekezet.
A The Forgotten Waltzban Enright visszatérő témái sorjáznak újra: család, Dublin, ír valóság, szeretet, szex. Csakhogy míg A gyászoló gyülekezet Veronicája az önpusztító, szeretetre szomjazó, de fájdalmában szeretni senkit (sem anyját, sem férjét, sem gyermekeit) nem tudó nő, esendőségével és őszinteségével mégis belopja magát az olvasó szívébe, addig Gina Moynehan sokkal kevésbé szerethető.
Gina igen kevés szimpátiát mutat mások iránt. Nővére, sógora polgári jómódban és nyugalomban telő életét megveti, számítógépfüggő, joviális férjét, ahogy ugyancsak joviális, vállonveregetős, tréfálkozós családját lenézi, öregedő, beteg anyjának problémáira süket. Kollégája terhes feleségéről azt mondja, „olyan volt, mint egy hisztérikus répa”, vetélytársnőjéről, szeretője feleségéről pedig minduntalan tesz egy-egy gonoszkodó megjegyzést, hogy „rúzsa olyan középkorú-árnyalatú”, a „háj szomorú kis redőkben állt a derekán”. A polgári életet, a javak halmozását lenézi, a sznobokat megveti („nem vagyok Hermés-típusú lány”, szabadkozik, mikor szeretőjétől selyemsálat, és egy „eső- és szövetfrissítő illatú” drága parfümöt kap ajándékba). Közben akaratlanul is minduntalan leltároz, értékel, márkákra figyel. Pontosan tudja, ki milyen márkájú órát visel, figyel a ruhákra, a kiegészítőkre, a tárgyakra, a céges bulin felszolgált ételekre és italokra, és akár a regény minden szereplője, az ingatlanok árára.
Dublin és általában Írország az angol irodalomban tradicionálisan úgy jelenik meg, mint nélkülöző, éhező, szürke és szegényes világ. (Elég, ha indulásból Swift szatirikus Szerény javaslat című esszéjére gondolunk, amely azt javasolja, hogy a szegénység enyhítésére megoldást jelentene, ha az ír parasztok gyerekeiket eladnák a gazdagok asztalára.)
Ezúttal azonban nem a nyomor idején, hanem a kelta tigris fénykorában járunk, az ír gazdaság dübörög, szinte nincs társaság, ahol ne kerülnének szóba az ingatlanárak és a kedvező befektetések. Valahol a regény kétharmada táján azonban bekövetkezik a gazdasági válság, amely meghatározza a szereplők életét is. A titkolt kapcsolatra fény derül, házasságok tönkre mennek, jól kereső emberek utcára kerülnek, és élesen megmutatkozik, hogy abba, amit korábban szerelemnek, bizalomnak, két ember szövetségének hittek, voltaképpen mennyi anyagi érdek vegyült.
„Mindenki a pénz miatt veszekszik velem: a nővéremet is beleértve. Ki hitte volna, hogy ilyen drága lehet a szerelem? Leülhetnék, és kiszámolhatnám csókról csókra. Ennek a háznak az értéke, plusz a másiké, osztva kettővel, plusz annak a háznak az értéke, amelyben most lakunk. Ezrek. Valahányszor megérintem. Százezrek. Mert túl messzire mentünk. Meg kellett volna maradnunk a parkolókban és a hotelszobákban, de komolyan. Ha kitartunk, idővel az egyes alkalmak ára csökken. Húsz év szerelem csak két fillér. Egy egész élet szinte ingyen van.”
Gina eléri, amit akar: összeköltöznek Seannal. Ebből a győztes, de mégsem boldog helyzetből emlékszik vissza kapcsolatuk történetére a megismerkedés pillanatától a minden költőiségéből kivetkezett, hangsúlyosan hétköznapi jelenig. Finom megfigyelőképességgel adja vissza a házasságtörő kapcsolat alakulásának minden egyes állomását. Miközben a fejezetcímek, és maga a téma érzelmes, érzelgős feldolgozást ígér, a narrátor ritkán beszél érzelmekről. Noha korábban Enright meglehetősen kendőzetlen nyíltsággal írt a szexualitásról (különösen a rossz szexről), itt inkább a testi jelzések, apró akaratlan gesztusok hivatottak jelezni a mögöttük rejlő érzelmeket. Kapcsolatuk korai szakaszában, amikor szinte minden a szeretkezésről szól, az ágyban Gina keze véletlenül hozzáér Seanéhoz, és „igazából kínos volt… szabadkoztam, ahogy az utcán teszi az ember, ha akaratlanul megérint valakit”.
Házasságtörő szerelem, beteljesült szerelem története tehát a The Forgotten Waltz, a történet mégsem ér boldog véget. Gina együtt él Seannal, és hasztalan igyekszik eljátszani a megértő mostohaanya szerepét a kiskamasz Evie előtt, aki természetesen őt hibáztatja mindenért. A hétköznapok szorításában a romantika halványul, a szerelmeseket összefűző érzelem még nevezhető nyugodt, derűs vonzalomnak, de már ott vannak a viták, az ellentétek, a kiábrándulás, az új csalás(ok) jelei. Törékeny közös boldogságuk épp olyan bizonytalan, mint a rossz ingatlanpiaci időpontban áruba bocsátott szülői ház sorsa.
Emma, Anna, Gina…
Tizenkilencedik századi társnőivel ellentétben Gina Moynehan életében nem következik be tragédia, az anyagi vonzatot leszámítva egy vállrándítással tudomásul veszi mindenki, hogy ilyen az élet, és kész. Nincs katarzis sem, mihelyst nincs bűn, amelyet meg lehetne bocsátani, csak hibák vannak, hazugságok, gyávaság. Gina sorsa az, hogy egyedül marad abban, ami elől az intenzíven megélt érzelmeken keresztül menekülni próbált: egy kisszerű, hétköznapi, kilátástalan életben.
Anne Enright prózája a kegyetlen őszinteség diadala, nem a megbocsátásé.
