Bocskai István fejedelem emlékét az utóbbi években számos tudományos ülésen, ünnepi összejövetelen idéztük fel. A rendezvények mindenekelőtt az 1604 októberében induló nemzeti szabadságharc vezérének szerepével foglalkoztak, de nem szorult háttérbe a kettős fejedelem és a nagyhatású politikus alakja iránti érdeklődés sem. Voltak, akik Bocskai István életszakaszainak ellentmondásait, politikai pályája elején a machiavellizmust sem nélkülöző fellépéseit igyekeztek kidomborítani, mások a történelmi jelentőségét hangsúlyozták. Felelevenítették a korabeli emlékírók, a későbbi neves történészek: Acsádi Ignác, Károlyi Árpád, Szekfű Gyula és a Bocskait mindmáig legjobban értő Benda Kálmán vélekedéseit, s nem maradt említés nélkül Ady sem, aki Bocskait „bölcs és bátor” magyarnak nevezte.
Bocskai István egyetemes magyar történelmi örökség, akinek életét, tevékenységét sok szál fűzte szorosan Erdélyhez, mi több: ő jelölte ki pontosan Erdély történelmi szerepét a három részre szakadt Magyarország keretében.
Kolozsvárt született 1557-ben, abban az épületben, amely pár lépésnyire állt Mátyás király szülőházától. Apja János Zsigmond erdélyi fejedelem kancelláriáját vezette. Serdülő és ifjú éveit Bécsben és Prágában töltötte a császári apródok közt, 1576-ban, l9 évesen érkezett Gyulafehérvárra a fejedelmi udvarba, ahol jól fogadták, azért is, mert rokonságban volt az uralmon lévő Báthory családdal. Az udvart nagy készülődésben találta, hisz a fejedelem, Báthory István rövidesen Lengyelországba indult, hogy a királyi trónt elfoglalja.
Báthory István erősödőben lévő országot hagyott hátra, de Erdély felett továbbra is ott lebegett Damoklesz kardjaként a veszély, hogy áldozatává válik, mint Magyarország, két nagyhatalom, a török és a Habsburg-hatalom vetélkedésének. A veszély a mohácsi katasztrófa után mindig fennállt, de Buda török kézre kerülésével közvetlenné vált. Az volt a kérdés, hogy Erdély fennmaradhat-e mint önálló fejedelemség, vagy pedig a szultán, illetve a császár tartományává süllyed. Következésképpen a fejedelmeknek mérlegelniük kellett azt, hogy melyik hatalom jelenthet nagyobb esélyt Erdély önállóságának a fennmaradására; nagyon kellett vigyázniuk arra, hogy végzetesen egyik nagyhatalmat se haragítsák magukra, hanem találjanak velük egyfajta modus vivendit. Mégis úgy kellett a kis ország kormányrúdját irányítani, hogy lehetőség maradjon Magyarország egységének visszaállítására, ha a helyzet kedvezőbbre fordul.
Báthory István a lengyel–magyar szövetség által vélte elérhetőnek ezt a célt, de halálával (1586) ez a remény szertefoszlott. Ezért került előtérbe a Habsburg-hatalommal való összefogás lehetősége a török kiszorítására. Ezt várta egyébként a magyarságtól a keresztyén Európa is. Bocskai István ennek a szövetségnek és missziós elkötelezettségnek a híveként kezdte meg működését Erdélyben, ahol előbb Báthory Kristóf mellett a fejedelmi tanács tagja, majd a kiskorú Báthory Zsigmond gyámja lett, 1592-től váradi kapitányként s bihari nagybirtokosként irányító befolyásra tett szert a gyenge idegzetű, vezetésre nem alkalmas Báthory Zsigmond mellett. Ő vette rá Zsigmondot a fejedelem gyóntatójával, Alfonso Carillóval a Portával való egyezség felmondására, s a török elleni hadjárat elindítására. Erre – mint közismert – 1595-ben került sor, amikor Havasalföldön Bocskai vezetésével, Mihály vajda támogatásával a magyar had Gyurgyevónál megverte a török sereget.
Azonban Bocskainak rövidesen be kellett látnia, hogy a Habsburg-hatalom ereje nem elég a török teljes visszaszorítására, s tapasztalnia kellett, hogy Erdély magára maradt s viselnie kell a török bosszúját. Tetézte a bajt, hogy Báthory Zsigmond lemondott (mint tudjuk, utána többször is) s átadta a hatalmat Erdély fölött Rudolf császárnak.
Erdély tehát egyesült Magyarországgal Rudolf császár alatt, aki a hírhedt Basta generális vezette zsoldos csapatokkal kísérelte meg uralmának fenntartását, de ezzel Erdélyre zúdította a törököt s elősegítette Mihály vajda beavatkozását, valóságos kormányzati zűrzavart idézve elő. Erdély hosszú időre a 15 éves háború hadszíntérévé vált. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a császárt nem Erdély sorsa érdekli, hanem saját hatalmi helyzete. Nem volt elég a császári zsoldos csapatok garázdálkodása, a protestánsok üldözése is kezdetét vette. Bocskai eddig a töröktől féltette jobban a magyarságot, most látnia kellett, hogy a császári hatalom sem kíméli jobban Erdélyt, mint a török hadak. Bocskai Prágába siet, egyezkedni próbál, de ez nem jár sikerrel. Ekkor születik meg benne a szabadságharc gondolata, amelynek kitörését némileg a véletlen is segítette, vagy inkább siettette: 1604. október 15-én a hajdúk parancs nélkül megrohanták a császári hadat Álmosdnál, és szétugrasztották, Bocskai pedig nem habozott a hajdúk élére állni, s a szabadságharc vezére lett és győzelemre vitte azt. A Kassán berendezkedő Bocskai István hatalma az ország egysége helyreállításának reményét csillantotta fel, nemzeti uralkodó alatt. Benda Kálmán, Bocskai életírója szerint a felkelés nem a véletlen műve, hanem történelmi szükségszerűség volt, ahogy Erdély önállósága is. De hangsúlyozni kell, hogy Bocskai kényszerből fogadta el a török segítséget, azért, mert az ő szavaival élve: „magunk elégtelenek valánk idegen nemzet rabságából magunkat megszabadítani”.
Ekkor s ezután lett a politikus és hadvezér Bocskai István kiváló államférfivá. De nyomban szembe kellett néznie a hogyan tovább kérdésével. Nem volt könnyű kérdés, hogy elfogadja-e a Habsburgok kezén levő nyugat-magyarországiak politikai elveit (Illésházy István vezetésével), hogy ti. a császáriakkal fogjon össze az ország teljes egysége érdekében, vagy csatlakozzék a kelet-magyarországiak, erdélyiek török szövetséget kínáló ajánlatához, s a Habsburgok elleni háború folytatását elvállalva, a török alatt álljon helyre Magyarország területi egysége. A legújabb kutatások szerint erre a török hajlandó lett volna (Péter Katalin).
Bocskai azonban nemcsak hadvezér, hanem reálpolitikus is volt, úgy látta, hogy a Habsburg-uralom a magyarság nemzeti létét veszélyezteti (Benda), a törökről pedig úgy vélekedett, hogy távol kell tartani az általa még el nem foglalt országrészektől. Ezért nem csatlakott sem a „német”, sem a „török” párthoz. Ő a függetlenség és nemzeti királyság híve volt, de tudta, hogy ez az adott helyzetben megvalósíthatatlan. Ki kell várni az alkalmasabb időt, addig viszont biztosítani kell a magyarság fennmaradását.
Ezért a két nagyhatalommal való megegyezésre kell törekedni a kialakult helyzet elismertetésével. Magyarország nyugati része maradjon a Habsburgok alatt, a keleti rész, az önálló Erdély vállalja, hogy a töröknek adót fizet. Ezzel megoszlanak a hatalmi zónák, az erők kiegyenlítődnek, mindkét nagyhatalom féken tartja a másikat. Bocskai azt az utasítást adta követeinek, hogy „mindkét nagyhatalom között igen okosan és szorgalmatos vigyázással kell járnunk, és idejekorán csak arra kell gondot viselnünk, hogy hazánk szabadsága is helyre állíttassék és a töröktől is hazánk végházi [várai] megoltalmaztassanak”.
Politikájában Bocskai nagy szerepet szánt Erdélynek. Szüksége volt Erdélyre, minthogy Erdélynek is nagy szüksége volt rá. Bocskai nagyon jól ismerte a fejedelemség helyzetét, két évtizedes erdélyi tapasztalattal a háta mögött fogott hozzá megnyeréséhez. Erdély külön államiságát már több évtizede elismerte Európa, ha megszerzi a fejedelmi címet, Bocskainak közjogilag kedvezőbb helyzete lesz az európai politikai élet színpadán. Másrészt Erdély, bár iszonyú veszteségeket szenvedett Basta rémuralma s a háborúskodások idején, még mindig jelentős anyagi és katonai erőkkel rendelkezett. Ezért már a szabadságharc kezdetén Erdély megnyerésére gondolt, egyébként erre biztatta a törökországi magyar emigráció, Bethlen Gábor és maga a török hatalom is.
Mindezek ismeretében alakította ki Erdély-politikáját s határozta meg Erdély szerepét a három részre szakadt hazában. „Valameddig az magyar korona ott fenn nálunknál erősebb nemzetségnél, az németnél lészen, és az magyar királyság az németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékiek is oltalmokra, javakra lészen.”
Világos stratégia: Erdélynek nemcsak önmaga mentéséért, hanem azért szán önálló szerepet Bocskai, mert segítségére lehet a Habsburg-jogar alatt élő magyarságnak is. Ő tehát nem egy zárt kis erdélyi fejedelemségre, hanem egy szétszakadt nagy ország jövőjére gondolva alakította politikáját.
Természetesen tudta, hogy az elindított szabadságharc nagy katonai sikereit látva, Erdély is számít rá. 1604. december 12-én szép magyar nyelven írt levélben szól az erdélyi rendekhez, kérvén, hogy csatlakozzanak hozzá. „Hogy mind ennyi ideig kegyelmeteket meg nem találtattuk – írta – sem levelünk, sem emberünk által, annak sok okai vadnak, de főképpen két ok viselt bennünket, egyik minthogy romlott állapotait tudtuk Erdélynek, mint ides hazánkhoz, mely minket nevelt és tartott, és kinek sok javait is vettük, meg akartuk ezzel is hála adó voltunkat mutatni, hogy az míg itt künn dolgainkat jól vigezhetjük, addig ott benn sem pártokat, sem egyéb hadi rendeket nem akarunk támasztani, hogy azzal is az ország inkább ne pusztuljon.” Mivel végre kinn a dolgok jól alakultak, most Erdélyhez szól, hogy felzárkózzék a szabadságharchoz.
Átlátva Bocskai szabadságharcának céljait, s a haza iránti nemes szándékú elkötelezettségét, a magyarság sietett zászlói alá.
1605. január 1-jén Székelykeresztúron a székely nemzetgyűlés elfogadja Bocskai felhívását és fejedelemmé választását ajánlja.
1605. február 21-én Nyárádszeredában Erdély fejedelmének kiáltják ki.
1605. április 4-én a Szerencsen tartott országgyűlésen Magyarország fejedelmévé választották meg.
Lehetett volna magyar király is, hiszen a török koronát küldött neki, de ő nem fogadta el, és ez is bölcs politikai döntés volt. Nem akarta a török terjeszkedését és tartós berendezkedését elősegíteni.
Tévedés volna Bocskai támogatottságának rohamos növekedését csak katonai sikereinek tulajdonítani. Ennél sokkal többről volt szó: ő meg tudta szólítani az egész magyarságot, s korát meghaladva nemzetben tudott gondolkodni. Számára nemcsak a kiváltságos rendek jelentették a nemzetet, hanem a nép is. Nem túlzás-e ezt állítani? Úgy véljük, nem, mert a szülőföldjükről elűzött kóborló hajdúkat letelepítette, földet adott nekik, s „székelymódra” szervezte meg a társadalmukat. Erdélyben ugyanígy a közemberek sorsa érdekelte. Alighogy elküldte felhívását Erdély kiváltságos rendjeihez, sietett a közszékelyek szabadságjogait elismerni s megerősíteni, s így magához vonzotta a korábban nemegyszer rossz szövetséget kötött legnépesebb székely katonai rendet is. Igaz, hogy Bocskai nemzetfelfogása még nem a 19. századi modern nemzet, de annak történeti előzménye, előkészítője. Végül is Bocskai zászlói alá állította a magyarság nagy részét, s együtt vitték győzelemre a szabadságharcot.
Az államférfi Bocskai persze a szövetségkötéseket sem hanyagolhatta el: sikerült megnyernie az erdélyi szászokat, szövetséget kötött Eremia Movila moldvai fejedelemmel, akitől az erdélyi harcokban segítséget kapott. A szabadságharc győzelmét a bécsi békekötéssel tetézte be, amely véget vetett a magyarok és a Habsburg hatalom közötti háborús állapotnak, és számos magyar sérelmet oldott meg Magyarország javára.
A bécsi béke biztosította a protestáns vallások szabadságát, a Szent Korona hazahozatalát Prágából, Magyarország nádorválasztási jogát s azt, hogy a magyarországi várak magyar kézbe kerüljenek, továbbá, hogy Magyarországon a tisztségeket magyarokkal töltsék be és a szabad királyi városok maradjanak szabadok. És amit elsőként is említhettünk volna: a bécsi béke Erdélyt a Tisza bal partjával együtt önálló fejedelemségnek nyilvánította. Ezzel Bocskai elérkezettnek látta az időt arra, hogy a két rivális nagyhatalmat kibékítse, amint mondotta, azért, hogy „maradhasson meg az szegény magyar nemzet, ne romoljon ennél is inkább”. És ez is sikerült: közvetítésével a zsitvatoroki békében a szultán és a császár békét kötött, véget vetve a 15 éves háborúnak, amely Közép- és Kelet-Európában annyi pusztítást okozott.
Ezek a békekötések jól mutatták, hogy Bocskai István korának kiváló államférfia volt. Szekfű Gyula szerint: „Azon kevés magyarok közé tartozott, akiknek megadatott, hogy belső kormányban és hadvezetésben idegen gyámkodástól függetlenül, vezető, rendelkező, első szerepet játsszanak.” Ezért is egy sorba kerül a német, angol, francia történelem kiemelkedő alakjaival. Hasonlították őt Cromwellhez, Bethlen Gáborhoz, I. Rákóczi Györgyhöz, Deák Ferenchez, Kossuthhoz is, kiemelve természetesen a különbségeket is. Bocskai „európai méretekben is számottevő történelmi nagyságát” hangsúlyozza a róla több könyvet kiadó történész kortársunk, Nagy László is, aki pedig erős kritikai szemlélettel kezeli hősét.
Sajnos, Bocskai élete rövidre szabatott, 1606 utolsó hónapjaiban betegeskedett, szívbajban szenvedett, s szükségét látta a végső számvetésnek.
Okkal, s nem kis elégedettséggel szólt végrendelete arról, amit sikerült megvalósítania: „Szívem örvend rajta s Istennek nagy hálákat adok, hogy én az országot, mint édes hazámat most mindenféle ellenségtől megszabadult állapotban hagyhatom.”
Végrendeletében megjutalmazta azokat, akik segítettek és tettek valamit a hazáért, miközben üzenetet intéz a magyar nemzethez.
Ismételten azt kell mondanunk: halála közeledtével is a nemzetféltés csendül ki gondolataiból, s külön szól az erdélyiekhez, a magyarországi magyarokhoz, aztán együtt hozzájuk, mint egységes nemzethez: „…ezeknek utána, mint nemzetemnek, hazámnak jóakarója, fordítom elmémet a közönséges állapotnak elrendelésére, s abból az én tanácsomat, tetszésemet igazán és jó lelkiismerettel [meghagyom] megírom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek tagjoknak.” Bármilyen idő következik – tanácsolja Bocskai –, ne egymás ellen, hanem egymás javára tegyenek, dolgozzanak akkor is, ha külön országban élnek, s akkor is, ha majd jobb idők következnek. A magyar nemzet figyelmébe ajánlja a székelyeket, hogy szabadságában tartsák meg, a székelységet pedig inti: „…igyekezzenek az egész magyar nemzetnek megmaradására.”
Bocskai István magát elsősorban Erdély fejedelmének tartotta, ezért kérte: testét vigyék Gyulafehérvárra, ott temessék el, nem nagy pompával, hanem tisztességgel. Alighogy elintézte a Testámentumi rendelést, rövidesen, 1606. december 29-én Bocskai István, Erdély és Magyarország fejedelme Kassán elhunyt. Temetését úgy intézték, ahogy kívánta. Nem felesleges itt megjegyeznünk, hogy a Gyulafehérvárra tartó temetési menet megállt Kolozsvárt, s így a város népének alkalma volt arra, hogy a nagytemplomban kitett koporsó mellett elsirassa a „megszabadító” fejedelmet, amint a krónikás lejegyezte.
Négyszáz év távlatából mi is sajnálhatjuk a kiváló fejedelem és nagy államférfi korai halálát, hiszen művének védelme és megszilárdítása még hátravolt. Viszont örülhetünk annak, hogy pár év múltán Bethlen Gábor vette át és vitte tovább a Bocskai-örökséget, amely nagybecsű magyar történelmi örökségünk.
Egyed Ákos
Elhangzott a Magyar Reformátusok V. Világtalálkozója alkalmából rendezett Bocskai-emlékünnepélyen 2006. augusztus 12-én Kolozsvárt.
