Paprikaszedés
Paprikaszedésre érkezett a falu keményen dolgozó társadalma Kalapos Győző portájára. Magam is apámmal tartottam remélve néhány pengőnyi kiérdemelt jussot, de főként azért, hogy Raffai barátommal kitanulhassuk a munka szeretetét. A Győző Csurfai Gyulát emelte irányító pozícióba, míg ő maga vissza nem tér sürgős ügyletének lebonyolításából. No, Csurfai hozzá is látott tevékenységéhez, először mindenkit a Kalapos által hozott borhoz irányított, majd miután megitták a kijáró fejadagot, korai früstököt rendelt el. Delet kongattak már, de a garabolyok még üresek voltak, és a jó nép mind a fűben heverészett. Persze volt is acsarkodás, mikor a földes gazda visszatért közébünk. Közzé is tette, hogy maga vállalja föl a hajcsár szerepét, oszt a nap hátralévő részében elvégezteti velünk a teljes munkafolyamatot.
Bogda Jenci nagy szónok hírében állt, a hátam mögé lett beosztva, oszt mondotta is a magáét, de a keze csak nem akarta megragadni a munka végét.
– Kend mit jártatja annyit a száját – mordult rá Kalapos – szödje már azt a paprikát!
– Hát nem lássa, hogy már leszödtem. Már vagy tíz perce szorongatom itt. Hát hányszor szödjem le ugyanazt a paprikát?
– A többit szödje, maga bitang! Mit képzel, egész nap azt az egyet szödi le, én mög számoljam le becsülettel a napszámát?
De nem csak a Jenci ódzkodott fáradékony testének megerőltetésétől, Pista bátyám karján a paprikával teli garabollyal már egy órája csodálta a vadludakat.
– Maga mit áll ott? – kérdezte Győző – Mért nem dolgozik?
– Dolgoznák én, csak nem hagy az ámulat!
– Majd adok én kendnek mindjárt olyan ámulatot, hogy oda csoportosulhat a libák közé, oszt röpülhet isten segedelmével!
Csurfai Gyula igyekezett bizonyságot adni munkaszeretetéről, ő bíz szorgosan járkált fel-alá a paprikák között, oszt hogy a Kalapos is tudomást szerezzen tevékenykedő életviteléről, nagyokat dörrentett maga körül.
– Gyulám, te mért röcsögtetöd a seg-göd mindön egyes lépés után? Hát nem szégyöllöd magad, hogy itt eregetöd szabadjára a fingásod szagát!
– Kend csak ne vádaskodjon! A maga bora csavargatja ennyire a bélömet! Kóstolás alá vöttem már az összes flaskáját, de egyik se különb a másiknál.
– Majd adok én neköd olyan kóstolgatást, hogy bíz a flaskákat fogod kidurrogtatni az ülepödből!
Apám volt megbízva, hogy a teli garabolyok tartalmát mind a szekérbe borogassa, de ő a porta túlfelén kódorgott magába.
– Kend mit csellöng már ott letolt gatyával röggel óta? – mordult rá a gazda.
– Nem lássa, pisálok.
– Ha röggel óta egyfolytában pisálna, már saját magát is kifröcskölte volna! Ennyi pisa nem fér mög senkibe se!
– Tán maga már doktor is, hogy ilyen tudományos mögnyilvánulásokat ereszt szabadjára?
– Majd magát eresztöm szabadjára, oda trágyarakásra, ha nem fog máris hozzá az elvégzendőhöz!
Mivel apám csak nem akart a pisálás folyamatából kievickélni, a Kalapos ezután Jánost, a falu bolondját bízta meg a feladattal.
– Akkor hordod János?
– Hordom.
A derék János azonban csak nem akart megmozdulni helyéről.
– Nem viszöd János?
– De, viszöm.
– Akkor mért nem indulsz már el?
– Indulnák én, csak félök, hogy elté-vedök.
– Mért tévednél el, mikor itt van öt méterrel előtted a kocsi?
– Mert tegnap óta béka vagyok, oszt olyan kicsire zsugorodtam, hogy nem látom a kocsit.
– Nem löttél béka János, a békák nem tudnak beszélni.
– Brekk!
Mivel a férfiakat nem tudta rábírni Győző a tisztességes munkára, Csüregi Ilonkánál próbált szerencsét, aki a rekettyésben guggolt.
– Ilonka drága, nem akarja hordani a paprikát a kocsira?
– Hordom én szívem, csak előtte bökd már mög a lábam közét, mert nem akar mögállapodni bennem a viszketés!
– Majd mindjárt odabökök egy husánggal, de olyat, hogy nem csak a viszketés fog mögállapodni magába, hanem a furkós nyele is!
A derék Ropszki Máté is beleszürcsölgetett az itókába, de annyira, hogy ő még mindig a Csurfai által kihirdetett früstököt tartotta.
– Máté fiam, ébredjél már! – ordított Kalapos – Vége a früstöknek! Majd akkor lehet lefeküdni, ha én is lefekszek!
Máté föltápászkodott a földről, oszt egy sűrű hányástócsát teremtett lábai mellé.
– Maga mit riogat engömet! Nem lássa, úgy mögrémült a bor, amit benyeltem, hogy kimenekült belőlem!
– Majd adok én néköd az én boromat nyelögetni. Lássál azonnal munkához!
– Látnék én, de vizenyősek löttek a szömeim ettől a mosléktól, amit velünk itatott!
– Itatott veletök az útszéli szajha, de nem én!
– Fú, azt a betyár mindönit, hát hogy merészöli kend az anyám nevét a szájára vönni – majd egy akkor a sallert csavart le a gazdának, hogy az rögvest a paprikák közé hullott, oszt föl sem tudott onnan kászálódni.
No, amikor a Csurfai meglátta Kalapost a földön heverni, rögvest felordított:
– Früstök! A gazda lefeküdt, mi is lefekhetünk!
Oszt mivel a Győző éjjelig nem tudott kikecmeregni a pofon súlya alól, mi sem akaróztunk föltápászkodni a früstökből. Aztán hazafelé meg is mondotta apám:
– Látod fiam, a munkát mindönki szereti, remélöm te is mögtanultad mögbecsülni!
Napszámban
Szép őszi időnk volt. Odakint a Nap még a nyarat idézte. Felhő nem volt az égen, pedig az éjjel esőtáncot jártam. Szidtam is a szellemeket, amiért nem voltak képesek egy kis záport kicsikarni az égből.
Szomorúságom abból fakadt, hogy tegnap délután nálunk járt Jászabó Pali a falut övező fekete földek gazdája és megkérte apámat, menjünk ki ma és segítsünk felszedni a fűszerpaprikáját. Annyi vigaszom volt az egészből, hogy megtudtam, Raffaiék is kinn lesznek, és Zolival titkon megléphetünk a népszaporulatból.
Nem értettem apámat, mindig azt mondta, hogy utálja a földet túrni, most meg még fizetségről se lévén szó, máris kezet rázott a Jászabóval. Anyám aztán elmondta, hogy a Csurfai Gyula örökölt húsz hordó bort, és azóta apám mindig ott sürög a seggébe. Most is csak azért vállalta fel a munkát, mert a Csurfai is kinn lesz, és megígérte hogy kivisz néhány üveggel abból az örökölt borból. A legjobban mégis a Jászabó járt, mert miután hallották hírét az emberek Csurfai szerencséjének, minden szomjazó férfi jelentkezett a paprikaszedésre.
Felöltöztem, a kis sámlira telepedtem és vártam hogy apám visszajöjjön Beregi Pistával a Csabaki fogadóból. Már egy jó órája odavoltak, pedig azt mondta, csak beköszön a Csabaki Dezsőnek és már jön is. Hát jó hosszú köszöntőt írhatott az éjjel, hogy még most se végzett vele. Aztán mégiscsak elindultam apám után, nehogy elfelejtse a mai munkát. Amint bandukoltam a kis utcába Csatra Gézát pillantottam meg az egyik kuka tövében. Biztos voltam benne, hogy valami értékeset ejthetett bele, mert az egészet felforgatta és attól sem riadt vissza, hogy nyakig belemerüljön a bőséges tartalomba. Amikor észrevet,t felhagyott szorgos tevékenységével és enyhe bűz kíséretében a színem elé járult.
– Valahun elhagytam két pöngőt – hadarta némi pálinkaszaggal – Té nem láttad valahun véletlenül oszt tötted zsebre?
– Nem én – tágítottam el magamtól a meggyanúsítás vádját – de ha pénzt akar keresni, jobban tenné, ha a Jászabó Pali földjére menne. Én magam is oda tartok, csak előbb bemegyek a Csabaki fogadóba, míg az apám be nem reked a nagy köszöntésbe. Ráadásul a Csurfai is ott lesz, és abban biztos lehet kend, hogy visz a borából is.
– Hát akkor… – gondolkozott el Géza, és úgy megdörzsölte a homlokát, hogy azt hittem ki akarja venni az esze tokját, hogy válasz után nézzen.
Krákogott, majd egy erőteljeset a földre köpött.
– Hát asszöm veled tartok én is – közölte és a nyomomba szegődött.
Hát volt a hátam mögött olyan büdös, hogy egy darabig azt hittem, a Bábukásai szeméttelepen mentem keresztül.
A Csabaki fogadóba érve Géza szaga teljesen elvegyült a többiekével. Apám és Beregi eszmecserét folytatott Bujáki Tihamérral néhány korsó sör mellett. Csatra Géza vigyorogva csatlakozott a társasághoz és pár másodperc leforgása alatt már ki is könyörgött magának egy deci kocsisbort.
– No apám, mikor indulnánk el? – léptem mellé.
– Üljél csak mög valahol, mindjárt mögyünk. Addig igyál mög egy szörpöt.
Leültem és lassan szürcsölgettem, amit a Csabaki elém rakott. Inkább szóda volt az, mint szörp némi piros színárnyalattal.
– Hat pöngő – ordította a Ropszky Máté nyilván saját magának, mert csak egyedül ült az asztalnál – Hát hogy voltál képes annyiért odaadni?
Aztán később kiderült, hogy a szomszédos asztalhoz beszélt. Lackó Sadi beleivott a borba, majd egy nagy levegővétel kíséretében ki is köpte vissza az asztalra, bár ez jóval rucskósabb meg sűrűbb volt, mint amit megivott. Egy darabig ült a helyén vörös fejjel, és csak néhány perc elteltével tudott visszaszólni Máténak.
– Már hogy lött volna sok érte hat pöngő? Tíz alatt sehol se lehet kapni.
– Induljunk apám – léptem öregem mellé, miután megittam Csabaki Dezső kotyvalékát.
– Mindjárt fiam, mindjárt. Addig üljél mög valahol, oszt igyál mög egy szörpöt.
Nem mintha hiányzott volna a napszám, meg a kemény munka, sokkal inkább azért voltam pánikba esve, hogy nem tudok majd a Raffaival megfelelő kommunikációba lépni. A negyedik szörpömet iszogattam, amikor a jóisten bebizonyította felém kimutatott szeretetét. Úgy tűnt, ma inkább a Csabaki fogadó hordóit fogjuk kiüríteni, mintsem a Jászabó paprikásföldjét, mert kisvártatva Raffai Zoli lépett be enyhén billegő apját segítve a lépésben.
Hogy mindenki örüljön valaminek, a háttérből Csurfai lépett elő ünneplős ruhájában, meg viseletes garabolyával kezén. Na persze az se almával volt megtöltve. Egyik pillanatról a másikra mindenki a Csurfai legjobb barátja lett, ő meg olyan nagylelkűen osztogatta örökségét, hogy a kosár tíz perc alatt ki is ürült. De hogy Csurfai is kapjon valamit, a Csabaki ezért a sok finom nedűért megvendégelte egy deci kocsisborra.
Aztán elszabadult a pokol, mindenki ivott valamit, de már annyira túlzásokba esve, hogy Csatra Géza vidáman felhörpintette az általam és Raffai barátom által dédelgetett szörpöt.
Apámmal akár padlót is lehetett volna mosni, annyira elázott. Úgy tűnt, ma már nem fogunk elindulni a paprikaföldre, pedig a Nap már feljött, sőt lassan a lefelé utat fontolgatta.
Mintha tornádó csapott volna a Csabaki fogadóba, úgy vágódott be az ajtaja. A Jászabó Palit meg mintha a nagy erejű szél hajította volna be, meg sem állt a pultig. Arca vörös volt, talán még a szája is habzott. Reszkető kézzel nyúlt a pohárért, amit Csabaki pálinkával töltött tele. Lehajtotta, felsóhajtott, majd a Csurfaira förmedt.
– Hát ilyen egy megbízhatatlan mocskos csürhét még sose láttam! Hát hogy volt képük engemet ennyire általverni?
Választ azonban nem kapott, mert valahogy senkinek sem akaródzott a Jászabóval kommunikációs viszonyba lépni. Az öreg gazda kénytelen volt újra bejönni az ajtón, hasonló elszántsággal, mint korábban.
– Hát ilyen egy megbízhatatlan mocskos csürhét még sose láttam! Hát hogy volt képük engemet ennyire általverni? – ismételte önmagát.
Apám, mint egy dicső pásztor, aki védi juhait, felállt és magához ragadta a szó jogát.
– Már mögbocsásson Jászabó uram, de az élet nem mézesmadzag!
– Na de ez már mégis több a soknál! Most mi lesz a földemmel? Mi lesz a paprikámmal? Mi lesz azzal a hordó borral, amit maguknak vitettem ki?
Hirtelen olyan csend lett a kocsmában, mintha egyperces gyászmegemlékezést tartottunk volna hősi halottainkért.
– Miféle bor? – jött egy rövid kérdés Beregi szájából.
– Maguknak vitettem oda, gondoltam megszomjaznak majd a nagy munkában és nem utasítják vissza az innivalót.
– Azt mondja, odakint a földnél van egy hordó bor? – szólalt fel apám pillanatnyi kábulatából.
– Azt.
– Hát ezt már tegnap is közölhette volna! Már ott is vagyunk!
Úgy robogott ki a szomjazó emberiség a kocsmából, mintha a veszedelem jött volna be. Asztalok, székek borultak, poharak törtek, nehezen járók földre estek, meg is taposódtak. Én és Raffai néhány másodperces késéssel futva iramodtunk a többiek után, nehogy minket kihagyjanak a délutáni pénzosztásból. A csoport azonban nem jutott messzire, egy utcával arrébb már be is értük őket. Ki hitte volna, hogy pont a Csurfai háza gátolja meg őket a továbbhaladásban. Álltak a kapu előtt és úgy nézték, mintha még sohasem láttak volna ahhoz foghatót.
A Csurfai rögtön rájött, mire megy ki a játék, zsebéből előhalászta a kulcsot és kinyitotta a nagykaput.
– Nem bánom – nyöszörgött – Igyunk egy keveset abból a borból.
Ahogy ezt kimondta, minden ember el is tűnt az utcáról. Sorra csapolták meg a hordókat, töltötték tele a poharakat és úgy ittak, mintha szomjhalál markolászná a nyakukat. Aztán volt ott dalolás, kiabálás, versengés, még tánc is. A Csurfai hiába kérlelte őket, hogy ne pocsékolják el mindet, mert az az ő öröksége és télire akarja elraktározni, senki se foglalkozott vele, csak vedeltek, de azt rendesen.
Az idő is gyorsan elszáll, a plébánián a delet kongatták, miközben még a paprikaföld közelében sem jártunk. A bor pedig csak fogyott és fogyott, mindaddig míg a hordók ott kongtak az ürességtől.
– Mönjünk oszt igyuk mög a Jászabó pálinkáját! – kiáltott Lackó Sadi.
– A Jászabó bort vitt – javította ki Ropszky Máté.
– Nem mindegy? Akkor azt isszuk mög, ami van!
Amikor kiértünk a földre, nem hittünk a szemünknek. A Jászabó asszonyokat csődített össze, akik már javában szedték a paprikát. A gazda mikor megpillantotta a csürhénket mogorván felénk kiáltott:
– Sajnálom, de magukat nem áll módomban foglalkoztatni. Már vannak béreseim.
– Mi nem is azért gyüttünk – ujjongott fel Csatra Géza – hanem a bort möginni!
– Úgy van – ujjongtak a többiek, és nem kellett sok idő, hogy felkutassák azt a bizonyos hordót. A Jászabó hiába üvöltözött, csak annyit ért el vele, hogy a Ropszky Máté egy alapos pofont kevert le neki, amitől rögtön a földnek is esett. A bor betakarítása után apám Jászabó mellé feküdt. Lackó Sadi azonban sokkal fondorlatosabb tervet eszelt ki.
– Gyüvök asszonyok! Szeressetök! – majd úgy robogott be közéjük, mintha muszáj lett volna.
Útközben levetette az ingjét és nadrágját, majd rávetette magát Rámsáki Rozira. Rozi ahelyett hogy ellenszegült volna a férfi akaratának, inkább saját maga noszogatta cselekvésre. Félrerángatta a gazosba, és már csak arra lettem figyelmes, hogy a csicsás göncei röpködnek szét.
A Csatra Géza is követte Sadi példáját, csak ő valamilyen oknál kifolyólag nem volt tisztában azzal, hogy kit is ragad magával a szerelem mezejére. Tévedésből, vagy csak a töménytelen alkohol hatásának következtében a rusnya Csüregi Ilonkát kezdte saját kedvére alakítani. Az Ilonka egy darabig ugyan kérette magát, majd beadta a derekát, és már ők is ott hemperegtek a bozótba. Az Ilonka olyan hangot adott ki magából, mint pulyka levágás előtt.
A maradék ember vagy álomba szenderült, vagy nótára kapott és azzal múlatta a nap hátralévő óráit.
Azóta se minket, se a szomszédos falukból a Jászabó senkit sem hívott a fűszerpaprika leszedésére.
