"a folyó zúg, az elvadult folyó"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 13. (627.) SZÁM — JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Vadromantika
KOVÁCS BEA
Erdélyi magyar filmesek: két főváros között - Beszélgetés Felméri Cecília kolozsvári filmrendezővel
Vallasek Júlia
Angolkeringő 6. Emma, Anna, Gina (Anne Enright: The Forgotten Waltz)
SEAMUS HEANEY
Nyári lak
LOUIS MACNEICE
Versei
PATRICK KAVANAGH
Béke
ZUDOR JÁNOS
Versei
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 15. - Látogatók
BALÓ LEVENTE
Versei
Boér Tamás
Rövidprózái
Lovász Krisztina
Versei
Szőcs István
Mitől hungarológus, aki annak neveztetik?
Xantus Boróka
Papa szeme mindent lát
LOVASSY CSEH TAMÁS
Minőség és gagyi háborúja Erdélyi szemmel a POSzT-ról
Jakab-Benke Nándor
Beszámoló a 12. TIFF-ről Sok hűhó, sok mindenért
Papp Attila Zsolt
Klasszikus művek újszerű feldolgozásai TIFF 2013: A király új ruhája
KISS LÁSZLÓ ANDRÁS
Észak-Oroszország
Hírek
 
Szőcs István
Mitől hungarológus, aki annak neveztetik?
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 13. (627.) SZÁM — JÚLIUS 10.

I.
„Magyarságkutató” – ezt jelentené a szó; olyan tudós, aki a magyarok eredetével foglalkozik, valamint sajátosságaival, hogy miért, mikor nevezhető valami (és nem valaki) magyarnak. Eléggé új szó, nincs benne szótáraimban, még a Kiss Gábor-féle Szókincstár 2000-i kiadásában sem. Hiszen a hungár, hungárus szó sincs benne, még a Történelmi és Etimológiai Szótár 1970-es kiadásában, sőt elődjében, a Bárczi-féle Szófejtőben sem. Azért mondom, hogy sőt, mert esetleg azért nincs benne, mert a szó a hungaristára emlékeztet, márpedig a szélsőjobboldali nyilaskeresztes, a háború elejétől németbérenc politikai irányzat neve Hungarista Mozgalom volt, a szó így eléggé össze van kenve, kompromittálva. Azonban a „Bárczi” – 1942-ben, a német „szupremácia” korszakában jelent meg, ő maga is német születésű volt, mégsem ismeri a hungarus szót.
Pedig a TESZ tücsköt-bogarat felvesz, ha egyszer idegen eredetű, még kihalt rétegszavakat is, amilyen például a cugehör, 1942-ből adatolva, a pesti suszterek szókincséből. A hungarista szó azonban nemcsak a csizmadia-politikusok és a többiek, valamint a sajtó szóhasználatában hemzsegett, de előfordult írói szövegben is, a cugehört is megelőzve, lásd Szabó Dezső félelmetes tanulmányát: Hungarizmus és halál (1939).
Tehát akkor belső, nyelv- és történettudományi szempontból „bibis” a szó! Ugyanis a hungar, ungur, venger stb. népneveket a türk onogur „tíz törzs” jelentésű átmeneti politikai formáció nevéből eredeztetnék; ez ellen pedig több érv szól, mint mellette. Nem szólva arról, hogy a hungar és változatai már Árpádék megjelenése előtt felbukkannak nyugati szövegekben, sőt elnevezésekben. Például a Nagy Károly anyjáról, Nagylábú Bertáról szóló monda, egy útvonal elnevezése a mai Szlovéniában (a Szávától Itália felé) stb. több mint száz, illetve 31 évvel a bejövetel előtt.
Annyira, hogy egyes történészek már hajlandóságot mutatnak a hungar és magyar fogalmának szétválasztására. Lásd például az Illigék nyomán haladó Hunnivárit.
A hungár elnevezés ugyanis a hivatalos történetírás számára – botrányos! Azt jelenti, hogy HUN SEREG. És ráadásul – magyarul is! Mongóliától délre fekszik Dzsungária: dzsun gar mongol nyelven azt teszi, hogy „bal szárny” – vagyis bal hadseregszárny, mert a törzsek letelepedési rendje a hadrendhez igazodott.
G-K hangcserével erről eszünkbe jut a karhatalom, meg a tisztikar, mérnökkar, sőt az énekkar, is; mind „sereg”, „had”, „csapat” értelmű! Valaha a magyar országgyűlés hivatalos megszólítása ez volt: Tisztelt Karok és Rendek! A hunokról viszont majd odébb kell szólanunk, mert történészek szerint korszakokon át hunoknak tartottak sokféle népet, akik nem voltak hunok, cserébe a hunokat nem tartották hunoknak!


II.
Legegyszerűbben magyarság-ismeretnek fordítható a hungarológia, mivel a magyarságtudomány talán túl általános. Még mielőtt elnevezték volna, művelték régi nyelvészek, sőt Czuczor–Fogarasiék sokat és legtöbbször oktalanul bírált „gyök”-ös szótára előtt is az úgynevezett filológus vagy filologizáló őstörténeti iskola – mely végeredményben szóhalászat vagy szószitálás-szűrés formában működött, az ókori nyelvek szókincsében, többek közt helynévanyagában kutatott, magyarul hangzó vagy magyarul értelmezhető szavak iránt, előbb az ősnyelvnek, illetve szentnek nevezett (ó)héber, majd a káldeus, később a görög-latin, majd a legkülönbözőbb nyelvek böngészői – bezárólag a szumir, óelámi és óegyiptomi nyelvekig – s manapság az etruszk mellett különösen a szkíta és hun nyelvek állanak a hungarológiai érdeklődés központjában, ami azért feltűnő, mert e két nyelvet nem ismerjük, csak közvetett, bizonytalan hivatkozásokból! Egyik középkori krónikánk az ispán szót emlegeti úgy, mint ami hun nyelven kapitányt jelent, ám ennek eredeti zsupán alakja kínai jövevény (szüipán – eredetileg „pecsétőr”, a mai kínaiban „könyvkiadó”, editor). (Ez borzasztó kevés, – más források szerint Attila királyi címe tenhu volt, ami viszont a japán császár tenno címét idézné.)
Ha már a kínaiakhoz értünk, érdemes megemlíteni, hogy – tudtommal – először Sajnovics a lapp-magyar nyelvrokonság első hazai hirdetője hozza szóba a Kínáig eljutó nyelvi kapcsolatokat, Észak-Eurázsián át. Igaz, ő is Max Hell („Hell Miksa”) csillagász kollégáját idézte. Érdekesnek tartom, hogy egy közismert finnugoros professzor milyen eltúlzott teatralitással tárgyalta hallgatósága előtt, hogy „elképesztő”, vannak olyan zagyva őrültek, akik… „Kínát is ki merik ejteni szájukon!” – holott más óráin Sajnovicsot – Gyarmathival együtt – szentként imádni buzdította!
Ekkoriban azonban a magyarságismeretben – honnét jön? milyen? – a nyelvészet mellett vagy helyett egyre inkább a történetírás veszi – vagy venné át – az irányt és eszmei töltést adó szerepet, részben még a néprajz, a kulúrantropológia és egy sajátságos, virtuális vallástörténet előtt.
Itt azonban, sajnos, előre kell bocsátanunk a legsúlyosabb és legszomorúbb ügyet. Amíg ugyanis a tudományos életben, még az Akadémián belül is, nem a szakbarbárok adják meg a hangot, a XIX. század végén sem, majd az egész XX. században sem, fizika, földrajz, matematika, jogtudományok, orvostudományok terén sok olyan vezéregyéniség lép fel, akiknek szellemi kisugárzása, holdudvara, közéleti és társadalmi (sőt: „társasági”) súlya van, addig a nyelvészeti tanszékek, és folyóiratok rideg, elzárkózó, emberileg, társadalmilag súlytalan személyiségek doméniumai, sőt, akik manipulálni tudnak más területeket is! Csak a XX. századról beszélve: Zolnai Gyula, Gombócz, Zsirai, Ligeti, Horger Antal, Bárczi, Lakó, Hajdú Péter „kincstári”, bürokratikus lelkületű tekintélyek, a legkevésbé sem „vonzó egyéniségek”.
Már a múltkoriban – ismertetve egy fiatalabb nyelvész megállapításait az annak idején nagy gőzzel és csinnadrattával körülvett ugor-török nyelvészháborúról, hogy tudniillik a végeredmény null-null, és különben sem nagy jelentőségű, mert lényegileg Vámbéry és Hunfalvy is ugyanazt mondta, hogy a magyarság vagy ugor-török vagy török-ugor keverék – el szerettem volna mondani valamit: függetlenül nyelvészeti, szakmabeli eredményei el nem ismerésétől, Vámbéry nyelvzseni volt és különleges személyiség, számunkra titokzatos tájakat feltáró kalandhős, de leginkább: kitűnő író! Útirajzai ma is remek olvasmányok! Ezzel szemben Hunfalvy: katedra nélkül érdektelen figura! Valósággal megrázott, amikor felismertem, létezik egy újabb, sőt „még újabb” nemzedéke az egyetemi „szakkádereknek”, akik még a saját térfelükön játszó, de nem beidomított elődjeiket, tulajdonképpen volt „kollégáikat” sem ismerik! Hogy Csengery Antal, Fáy Elek, Cholnoky Jenő, majd Stein Aurél, Bálint Gábor, Hevessy Vilmos, avagy éppenséggel Vikár Béla, Bán Aladár, Zempléni Árpád vagy Szabédi László számukra ismeretlen nevek! Az ő szakterületüket érintő munkásságukról halvány fogalmuk sincs! (Ritka az olyan kivétel, mint pl. Domokos Pál Péter.) 
Valaha mi, „a kalauzok, újságírók, délibábos szobrászok” és világgá ment kibernetikusok, és nem is olyan részeges agronómusok, abban reménykedtünk, hogy „az egész” már csak személyi kérdés, vagyis idő kérdése, de lám, van utánpótlásuk! Így aztán valóban szervezetlenül partizánkodik, egymástól elszigetelődve, avagy éppen egymás ellenében, egy egyre gyarapodó hungarológus had. Sajnos, nem egymás eredményeire építve.

(folytatása következő számunkban)

Hibaigazítás: a 12. lapszámban közölt Szőcs István-cikkben Czakó Ádám helyett Czakó Gábor értendő.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében