Csabai László második Szindbádos kötete izgalmas folytatását képezi az előző könyvben útjára bocsátott nyárligeti detektív kalandjainak. Szindbádot a II. világháború idején, éppen elhurcolása pillanatában hagytuk el, most Szibériában találjuk, ahol a lágerből való szabadulása után a helyi rendőrségnek dolgozik. Nyomozásai során azonban nemcsak bonyolult ügyeket old meg, hanem sajátos perspektíváján keresztül bepillantást enged a szovjet hatalom mindent behálózó, ellentmondásos jellegébe, a Szibériában élő népek természetközeli kultúrájába, valamint a háborút megélt emberek traumáiba.
A Szindbád, a detektív novellafüzéréhez képest a Szindbád Szibériában igazi nagyregény. Az az olvasó, aki az előző kötetben élvezte a történetek átjárhatóságát, a nyomozó alakja, az azonos helyszínek és a visszautalások révén megteremtett laza kapcsolódást, itt sem fog csalódni, hiszen nem egy lineáris, egységes történetalakítású, hanem érdekfeszítő szövésű regényt vehet a kezébe.
Már maga az emlékezés – amely éppúgy alapvető jellegzetessége a Csabai-féle Szindbádnak, akárcsak a Krúdy által létrehozott elődjének – folyamatosan megszakítja az elbeszélés előrehaladását, felfüggeszti egy időre a nyomozások kibontakozását, és a zord Szibériából a békeidők Nyárligetébe vagy a mesés Bagdadba visz. Három idősík, és három térben egymástól igencsak távol eső helyszín kerül ilyenkor párhuzamosan egymás mellé, melyek között Szindbád képzelete teremt hidat: „Anajev a favágók gyakori eledelét, a sárga hódszalonnát veszi elő. Szindbádék nem kérnek belőle. A nyírfavizet viszont elfogadják. Kellemes, édeskés íze van a nyírfavíznek, mint Nyárligeten volt az akácvirágos frissítőnek, vagy Bagdadban a mézes kútvíznek.”
A beékelt rövid nyárligeti, bagdadi emlékeken túlmenően Grecki lágerparancsnok különálló, két nagy egységben elbeszélt története is megbontja a narráció linearitását, „regény a regényben” hatást keltve.
A megszakítások szándékoltan ellehetetlenítik a hagyományos detektívregényt annak érdekében, hogy egy komplexebb olvasmány élményét nyújtsák. A bűnügyek megfejtését amúgy sem adja könnyen Szindbád, ahogy az első kötetben is megszokhattuk, a legérdekesebb fejleményeknél hagyja magára az olvasót, hadd rekonstruálja egyedül, mi is történhetett. A krimivonal állandó nyitva hagyása jó csali: a folyamatos feszültségben tartás révén a regény csak úgy olvastatja magát. A cselekmény vége felé azonban az elbeszélő elvarrja a szálakat, és minden rendeződik. Az apró kérdésekre magyarázatot kapunk, de a könyvet alapvetően a bizonytalanság és tisztázatlanság érzésével csukjuk be.
Ez az elbeszéléstechnika és nyomozási technika kiválóan illeszkedik ahhoz a világhoz, amelyben a regény cselekménye játszódik: a Szovjet Birodalomhoz. A legkisebb részleteket is behálózó hatalom kegyetlen és kiszámíthatatlan, betegessé növeli az emberekben a gyanakvást, hiszen bármit tesznek, ha a rendszer útjában állnak, „ugyanannyi az esély a lágerbe kerülésre”. Semmi sem az, aminek látszik, pontosabban sosem lehet tudni, ki kicsoda, és milyen szándék áll a tettei mögött, a hatalom jóindulatát pedig könnyebb elveszíteni, mint megszerezni. Ebben a feszültséggel és félelemmel teli világban mit is kezdhetne egy tévedhetetlen detektív, főleg ha lágernyikmúltat tudhat maga mögött?
A rendszer humortalansága, sivársága ellenére az elbeszélő megtalálja azokat a réseket, ahol iróniát lehet csepegtetni a történetbe, s ezáltal enyhíteni a bizonytalanság érzését. A szovjet rendszer fantáziája grandiózus terveket és értelmetlen elképzeléseket szül: százmilliókkal betelepíteni Szibériát, felmelegíteni a Jeges-tengerbe ömlő folyók vizét, oázist varázsolni a sivatagba, új tengereket létesíteni – a regény néhány elvakult szereplője előszeretettel hangoztatja ezeket, ilyenkor a lelkesedést Szindbád ehhez hasonló megjegyzésekkel hűti le: „Fel kellene ásni. (…) Konyhakertnek. Megteremne benne a répa, a cékla, a káposzta, a borscsba való.”
Az, hogy Sztálint Papaként emlegetik az alattvalók, már önmagában hordoz némi iróniát, de a 8. fejezetben a birodalom fölé emelkedő, és annak minden zeg-zugába belátó vezető képe igazi telitalálat: „Már látja maga alatt elterülni a Kremlt, a Vörös teret, Moszkvát. Már érzékeli a földfelszín görbületét. Már az egész birodalmát átfogja tekintete, Kamcsatkától (az 1100 évnyi magyar »megszállás« után „újra” a Birodalomhoz tartozó) Kárpátaljáig. »Pervijplán, Pervijplán, hol vagy, Pervijplán?« Hallott már a városról. Tekintete ide-oda ugrál. A Bajkálnál állapodik meg. A város mint egy tengerbe igyekvő nagy hal fekszik a sztyeppe és az erdőrengeteg határán.”
A Bagdadban felnövő, Nyárligeten detektíveskedő Szindbád, aki mindig fogékony a különböző ízekre, illatokra, a látványra, Szibériában is észreveszi az ott élő népek kulturális érdekességeit, a szovjet uralom homogenizáló törekvése ellenére is fennmaradt értékeket. A természettel szoros kapcsolatban élő burjátok kényszerű alkalmazkodását az új rendszerhez, ugyanakkor hagyományaikhoz való ragaszkodásukat jól jellemzi Sojdarbajev apjának esete, aki a hétköznapi foglalkozása, kalauz, de igazából ő a közösség sámánja: gyógyít, varázsol és tanácsot ad a fontos ügyekben. Pedig a sámánokat reakciósnak minősítik, tiltott tevékenységet űznek, ahogy a torokéneklők is, mert „a nemzeti dolgokat nem szereti a birodalom”.
Alapos dokumentálódást igényelhettek a regényben a Szibéria viszonyaira, az ott élő népek szokásaira, kultúrájára vonatkozó részek. Szindbád kumiszt kóstol, vajas teát iszik, megtudja, hogy a tarbagán húst sosem lehet elég puhára elkészíteni, „hogy a sztyeppei szélben és khömiben a tabákfüst visszanyeri eredeti mivoltát”, vagy azt, hogy a burjátoknál a jurta keleti fele a nőké, a nyugati pedig a férfiaké. És az is kiderül, hogy Irkutszk „Szibéria Párizsa” – bár ezt a „kozmopolita” nagyvárost Szindbád végül nem látogatja meg.
A már elmúlt, de következményeit még mindig éreztető háború gyakran előbukkan az elbeszélésben, sokszor a nyomozásra váró bűnügyekkel kapcsolatban is. Szinte nincs a regénynek olyan szereplője, akit ne ért volna fizikai vagy lelki veszteség a világháború lefolyása alatt. A háború mindent kifordító, az emberi jellemet lecsupaszító jellegére azonban Grecki lágerparancsnok történetével tapint rá az elbeszélés. Grecki germanista, egyetemi tanársegéd volt a békeidőben, egyik napról a másikra változott meg az élete és a foglalkozása is: „Az nem lehet, vagy valami fatális félreértés, hogy valaki egyik nap még szakdolgozati témákat oszt a fiataloknak, másik nap meg golyót a fejükbe.” Paradox módon áldozatai beszédében fedezi fel az egy életre elegendő kutatási anyag lehetőségét, amelyet sosem dolgozhat fel: „Grecki jegyzetel és jegyzetel. Megállapítja, hogy a domináns sziléziai dialektus mellett a kiejtésben, a szóhasználatban több, a bányabeli munkalehetőség miatt ideköltözött családnál felismerni a rank, felsőszász, sőt bajor nyelvjárást, mindezt lengyel jövevényszavakkal fűszerezve.” A háború körülményei között gyilkológéppé válik az elhivatott kutató, ahogy minden más kifordul magából: egymás mellett jelenik meg a segítség és az öldöklés, s már azt sem lehet tudni, ki a bűnös és ki az áldozat.
A regény végén Szindbád nagy útra indul: engedélyt kap, hogy hazatérhessen Szibériából, de a Papa tekintete közvetve kíséri: figyelik a pervijpláni vonaton, Moszkvában követik minden lépését, és egy beépített emberrel utazik a szovjet–magyar határig. Ekkor leszállítják a vonatról, és azt már nem tudjuk meg, megérkezhet-e Nyárligetre, vagy továbbra is a szovjet hatalom markában marad.
Igazi csabais zárlatnak tekinthető ez a befejezés, talán még a Szindbád, a detektív végénél is nyugtalanítóbb hatású, ezenkívül úgy tűnik, a szerző a továbbírás lehetőségét is felveti. Ha így van, akkor két jó kötet után nagy kihívás lesz egy harmadikat is írni ebben a témában.
Csabai László: Szindbád Szibéri-ában. Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
