"a folyó zúg, az elvadult folyó"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 13. (627.) SZÁM — JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Vadromantika
KOVÁCS BEA
Erdélyi magyar filmesek: két főváros között - Beszélgetés Felméri Cecília kolozsvári filmrendezővel
Vallasek Júlia
Angolkeringő 6. Emma, Anna, Gina (Anne Enright: The Forgotten Waltz)
SEAMUS HEANEY
Nyári lak
LOUIS MACNEICE
Versei
PATRICK KAVANAGH
Béke
ZUDOR JÁNOS
Versei
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 15. - Látogatók
BALÓ LEVENTE
Versei
Boér Tamás
Rövidprózái
Lovász Krisztina
Versei
Szőcs István
Mitől hungarológus, aki annak neveztetik?
Xantus Boróka
Papa szeme mindent lát
LOVASSY CSEH TAMÁS
Minőség és gagyi háborúja Erdélyi szemmel a POSzT-ról
Jakab-Benke Nándor
Beszámoló a 12. TIFF-ről Sok hűhó, sok mindenért
Papp Attila Zsolt
Klasszikus művek újszerű feldolgozásai TIFF 2013: A király új ruhája
KISS LÁSZLÓ ANDRÁS
Észak-Oroszország
Hírek
 
Xantus Boróka
Papa szeme mindent lát
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 13. (627.) SZÁM — JÚLIUS 10.

Csabai László második Szindbádos kötete izgalmas folytatását képezi az előző könyvben útjára bocsátott nyárligeti detektív kalandjainak. Szindbádot a II. világháború idején, éppen elhurcolása pillanatában hagytuk el, most Szibériában találjuk, ahol a lágerből való szabadulása után a helyi rendőrségnek dolgozik. Nyomozásai során azonban nemcsak bonyolult ügyeket old meg, hanem sajátos perspektíváján keresztül bepillantást enged a szovjet hatalom mindent behálózó, ellentmondásos jellegébe, a Szibériában élő népek természetközeli kultúrájába, valamint a háborút megélt emberek traumáiba.
A Szindbád, a detektív novellafüzéréhez képest a Szindbád Szibériában igazi nagyregény. Az az olvasó, aki az előző kötetben élvezte a történetek átjárhatóságát, a nyomozó alakja, az azonos helyszínek és a visszautalások révén megteremtett laza kapcsolódást, itt sem fog csalódni, hiszen nem egy lineáris, egységes történetalakítású, hanem érdekfeszítő szövésű regényt vehet a kezébe. 
Már maga az emlékezés – amely éppúgy alapvető jellegzetessége a Csabai-féle Szindbádnak, akárcsak a Krúdy által létrehozott elődjének – folyamatosan megszakítja az elbeszélés előrehaladását, felfüggeszti egy időre a nyomozások kibontakozását, és a zord Szibériából a békeidők Nyárligetébe vagy a mesés Bagdadba visz. Három idősík, és három térben egymástól igencsak távol eső helyszín kerül ilyenkor párhuzamosan egymás mellé, melyek között Szindbád képzelete teremt hidat: „Anajev a favágók gyakori eledelét, a sárga hódszalonnát veszi elő. Szindbádék nem kérnek belőle. A nyírfavizet viszont elfogadják. Kellemes, édeskés íze van a nyírfavíznek, mint Nyárligeten volt az akácvirágos frissítőnek, vagy Bagdadban a mézes kútvíznek.”
A beékelt rövid nyárligeti, bagdadi emlékeken túlmenően Grecki lágerparancsnok különálló, két nagy egységben elbeszélt története is megbontja a narráció linearitását, „regény a regényben” hatást keltve.
A megszakítások szándékoltan ellehetetlenítik a hagyományos detektívregényt annak érdekében, hogy egy komplexebb olvasmány élményét nyújtsák. A bűnügyek megfejtését amúgy sem adja könnyen Szindbád, ahogy az első kötetben is megszokhattuk, a legérdekesebb fejleményeknél hagyja magára az olvasót, hadd rekonstruálja egyedül, mi is történhetett. A krimivonal állandó nyitva hagyása jó csali: a folyamatos feszültségben tartás révén a regény csak úgy olvastatja magát. A cselekmény vége felé azonban az elbeszélő elvarrja a szálakat, és minden rendeződik. Az apró kérdésekre magyarázatot kapunk, de a könyvet alapvetően a bizonytalanság és tisztázatlanság érzésével csukjuk be.
Ez az elbeszéléstechnika és nyomozási technika kiválóan illeszkedik ahhoz a világhoz, amelyben a regény cselekménye játszódik: a Szovjet Birodalomhoz. A legkisebb részleteket is behálózó hatalom kegyetlen és kiszámíthatatlan, betegessé növeli az emberekben a gyanakvást, hiszen bármit tesznek, ha a rendszer útjában állnak, „ugyanannyi az esély a lágerbe kerülésre”. Semmi sem az, aminek látszik, pontosabban sosem lehet tudni, ki kicsoda, és milyen szándék áll a tettei mögött, a hatalom jóindulatát pedig könnyebb elveszíteni, mint megszerezni. Ebben a feszültséggel és félelemmel teli világban mit is kezdhetne egy tévedhetetlen detektív, főleg ha lágernyikmúltat tudhat maga mögött?
A rendszer humortalansága, sivársága ellenére az elbeszélő megtalálja azokat a réseket, ahol iróniát lehet csepegtetni a történetbe, s ezáltal enyhíteni a bizonytalanság érzését. A szovjet rendszer fantáziája grandiózus terveket és értelmetlen elképzeléseket szül: százmilliókkal betelepíteni Szibériát, felmelegíteni a Jeges-tengerbe ömlő folyók vizét, oázist varázsolni a sivatagba, új tengereket létesíteni – a regény néhány elvakult szereplője előszeretettel hangoztatja ezeket, ilyenkor a lelkesedést Szindbád ehhez hasonló megjegyzésekkel hűti le: „Fel kellene ásni. (…) Konyhakertnek. Megteremne benne a répa, a cékla, a káposzta, a borscsba való.” 
Az, hogy Sztálint Papaként emlegetik az alattvalók, már önmagában hordoz némi iróniát, de a 8. fejezetben a birodalom fölé emelkedő, és annak minden zeg-zugába belátó vezető képe igazi telitalálat: „Már látja maga alatt elterülni a Kremlt, a Vörös teret, Moszkvát. Már érzékeli a földfelszín görbületét. Már az egész birodalmát átfogja tekintete, Kamcsatkától (az 1100 évnyi magyar »megszállás« után „újra” a Birodalomhoz tartozó) Kárpátaljáig. »Pervijplán, Pervijplán, hol vagy, Pervijplán?« Hallott már a városról. Tekintete ide-oda ugrál. A Bajkálnál állapodik meg. A város mint egy tengerbe igyekvő nagy hal fekszik a sztyeppe és az erdőrengeteg határán.”
A Bagdadban felnövő, Nyárligeten detektíveskedő Szindbád, aki mindig fogékony a különböző ízekre, illatokra, a látványra, Szibériában is észreveszi az ott élő népek kulturális érdekességeit, a szovjet uralom  homogenizáló törekvése ellenére is fennmaradt értékeket. A természettel szoros kapcsolatban élő  burjátok kényszerű alkalmazkodását az új rendszerhez, ugyanakkor hagyományaikhoz való ragaszkodásukat jól jellemzi Sojdarbajev apjának esete, aki a hétköznapi foglalkozása, kalauz, de igazából ő a közösség sámánja: gyógyít, varázsol és tanácsot ad a fontos ügyekben. Pedig a sámánokat reakciósnak minősítik, tiltott tevékenységet űznek, ahogy a torokéneklők is, mert „a nemzeti dolgokat nem szereti a birodalom”.
Alapos dokumentálódást igényelhettek a regényben a Szibéria viszonyaira, az ott élő népek szokásaira, kultúrájára vonatkozó részek. Szindbád kumiszt kóstol, vajas teát iszik, megtudja, hogy a tarbagán húst sosem lehet elég puhára elkészíteni, „hogy a sztyeppei szélben és khömiben a tabákfüst visszanyeri eredeti mivoltát”, vagy azt, hogy a burjátoknál a jurta keleti fele a nőké, a nyugati pedig a férfiaké. És az is kiderül, hogy Irkutszk „Szibéria Párizsa” – bár ezt a „kozmopolita” nagyvárost Szindbád végül nem látogatja meg.
A már elmúlt, de következményeit még mindig éreztető háború gyakran előbukkan az elbeszélésben, sokszor a nyomozásra váró bűnügyekkel kapcsolatban is. Szinte nincs a regénynek olyan szereplője, akit ne ért volna fizikai vagy lelki veszteség a világháború lefolyása alatt. A háború mindent kifordító, az emberi jellemet lecsupaszító jellegére azonban Grecki lágerparancsnok történetével tapint rá az elbeszélés. Grecki germanista, egyetemi tanársegéd volt a békeidőben, egyik napról a másikra változott meg az élete és a foglalkozása is: „Az nem lehet, vagy valami fatális félreértés, hogy valaki egyik nap még szakdolgozati témákat oszt a fiataloknak, másik nap meg golyót a fejükbe.” Paradox módon áldozatai beszédében fedezi fel az egy életre elegendő kutatási anyag lehetőségét, amelyet sosem dolgozhat fel: „Grecki jegyzetel és jegyzetel. Megállapítja, hogy a domináns sziléziai dialektus mellett a kiejtésben, a szóhasználatban több, a bányabeli munkalehetőség miatt ideköltözött családnál felismerni a rank, felsőszász, sőt bajor nyelvjárást, mindezt lengyel jövevényszavakkal fűszerezve.” A háború körülményei között gyilkológéppé válik az elhivatott kutató, ahogy minden más kifordul magából: egymás mellett jelenik meg a segítség és az öldöklés, s már azt sem lehet tudni, ki a bűnös és ki az áldozat.
A regény végén Szindbád nagy útra indul: engedélyt kap, hogy hazatérhessen Szibériából, de a Papa tekintete közvetve kíséri: figyelik a pervijpláni vonaton, Moszkvában követik minden lépését, és egy beépített emberrel utazik a szovjet–magyar határig. Ekkor leszállítják a vonatról, és azt már nem tudjuk meg, megérkezhet-e Nyárligetre, vagy továbbra is a szovjet hatalom markában marad.
Igazi csabais zárlatnak tekinthető ez a befejezés, talán még a Szindbád, a detektív végénél is nyugtalanítóbb hatású, ezenkívül úgy tűnik, a szerző a továbbírás lehetőségét is felveti. Ha így van, akkor két jó kötet után nagy kihívás lesz egy harmadikat is írni ebben a témában.

Csabai László: Szindbád Szibéri-ában. Magvető Kiadó, Budapest, 2013.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében