Az egyetemi mozgalom utóvédharcai
Az imént idézett dokumentumok is azt tanúsítják, hogy a MEFESZ vezetése bizonyos kompromisszumkészséget mutatott, hasonlóan a többi demokratikus értelmiségi szervezethez, legalábbis nem kívánta kiélezni viszonyát a Kádár-féle kormánnyal, ugyanakkor határozottan elzárkózott attól, hogy ezzel a kormánnyal együttműködjék. Akkori tevékenysége mindenképpen a gyakorlati munkára irányult, s ennek során elsősorban az egyetemi és főiskolai fiatalok elemi érdekeinek védelmét állította előtérbe. Így szerepet vállalt a külföldről beérkező segélyszállítmányok elosztásának megszervezésében, illetve a letartóztatásba került diákok szabadlábra helyezéséért folytatott erőfeszítésekben, s ennek keretében több alkalommal folytatott tárgyalást a budapesti szovjet városparancsnokság vezetőivel, illetve Münnich Ferenccel, aki abban az időben a ,,fegyveres erők minisztere” volt, s így a karhatalom felső irányítása az ő illetékességi körébe tartozott. Magam is részt vettem egy Münichhel folytatott megbeszélésen, s jól emlékszem arra a kérlelhetetlenségre és hatalmi arroganciára, amelyet a miniszter tanúsított.
A MEFESZ vezetősége már november második felétől kezdve azt az álláspontot képviselte, hogy minél hamarabb meg kell indítani az egyetemi oktatást, meg kell teremteni ennek feltételeit, és éppen ezért az ifjúságot távol kell tartani minden veszélyessé válható cselekedettől, például olyan akcióktól, amelyek egyértelműen rendőri megtorlással járhatnak. Mindez azonban nem akadályozta meg, hogy bizonyos értelmiségi fellépésekben a MEFESZ-vezetés tagjai is részt vállaljanak, így röplapok készítésében és terjesztésében, az Értelmiségi Forradalmi Tanács akcióiban vagy az emlékezetes decemberi nőtüntetés megszervezésében. Az Írószövetség nevezetes decemberi közgyűlésén pedig éppen én képviseltem az egyetemista szervezetet.
November végén – december elején még voltak olyan remények, hogy a MEFESZ, mint az egyetemi és főiskolai fiatalság többé-kevésbé önálló szervezete esetleg fenntarthatja tevékenységét, s történtek olyan kezdeményezések, amelyek a szervezet további munkalehetőségeit kívánták volna kialakítani. Így a MEFESZ lapengedélyt kért a kormánytól egy Magyar Ifjúság címen megjelenő hetilap kiadására, s e tervezett lap főszerkesztőjének Németh Lászlót kérte fel. A tervezett lapalapítás azonban nem járt sikerrel, helyette egy másik Magyar Ifjúság című lap indult meg, már a Kommunista Ifjúsági Szövetség orgánumaként.
Ugyancsak kísérlet történt arra is, hogy a MEFESZ kapcsolatba kerüljön a nemzetközi ifjúsági mozgalmakkal. 1956 decemberében Jiři Pelikan vezetésével Budapesten járt a Prágában székelő Nemzetközi Diákszövetség egy küldöttsége, a MEFESZ vezetőségével is találkozott, s emlékezetem szerint hosszas vitát folytatott a végbement események jellegéről és a kibontakozás lehetőségeiről. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Jiři Pelikan, aki mint a csehszlovák televízió elnöke 1968 augusztusában emigrációba ment, egy későbbi nyilatkozatában maga beszélt arról, hogy a budapesti diákok érvelése miként okozott ,,repedéseket” a sztálinizmusnak azon a monolitikus ideológiai rendszerén, amelyet akkor, 1956 végén ő maga is vallott és képviselt.)
A kormányzattal való tárgyalások időszaka közben véget ért, illetve a kormányzat végül is arra az elhatározásra jutott, hogy az egyetemi fiatalságot a pártvezetésnek alárendelt egységes ifjúsági tömegszervezetben egyesíti. Ez a szándék kapott hangot az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának ,,Az ifjúság nevelésének néhány kérdéséről és a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség megalakításáról” hozott 1957. március 11-i határozatában. Mindez természetesen a MEFESZ felszámolását jelentette. Időközben a diákszervezet néhány vezetője, például Marián István és Erdélyi Tibor letartóztatásba került, különben egyikük sem a MEFESZ-ben végzett tevékenysége miatt. A szervezet utolsó diákgyűlésére 1957 elején került sor, itt azonban már a karhatalom igazoltatta a gyűlésre érkezőket, s több olyan személy, például a később nagy újságíró karriert befutó Várnai Ferenc, aki különben nem tartozott egyetlen egyetem vagy főiskola kötelékébe sem, élesen vitatta a gyűlésen elhangzott véleményeket, dicsőítette a novemberi szovjet intervenciót és támadta a MEFESZ vezetőségének a szervezet megőrzésére irányuló törekvéseit.
Ezt követően a MEFESZ vezető testülete is megoszlott, a legtöbben visszavonultak a diákmozgalomból az egyetemi tantermekbe, néhányan, így Berecz János és Prandler Árpád pedig a megalakuló Kommunista Ifjúsági Szövetség funkcionáriusai lettek. Magam szerencsére befejezhettem egyetemi tanulmányaimat, nem sokkal ezután viszont a Fő utcai „,vizsgálati” börtönbe, majd a tököli internálótáborba kerültem, s hathónapos internálás után még egy esztendőt töltöttem rendőri felügyelet alatt. A MEFESZ 1957 elején szüntette meg tevékenységét, hamarosan irodája is becsukott. Sok akkori társammal, például az azóta elhalálozott Andorka Rudolffal, Erdélyi Tiborral később is jó barátságban voltam, másokkal a Történelmi Igazságtétel Bizottsága l988-as megszervezése idején újítottuk fel a régi kapcsolatokat. A MEFESZ dokumentumai, legalábbis azok, amelyeket annak idején megőriztem, egy házkutatásnak váltak áldozataivá, nem tudom, megvannak-e még valahol.
Az Írószövetség közgyűlésén
Személyes közelből a magyar irodalom vezérkarát én először ama híres és sokáig elhallgatott írószövetségi közgyűlésen láttam: 1956. december 28-án. November-decemberben még valamelyest bizakodtunk abban, hogy mindabból, amit a Kilián laktanyánál, Csepelen vagy Dunaújvárosban eltiportak a bevonuló páncélosok, valamit meg lehet menteni. Esetleg a szellem fegyvereivel, közelebbről az irodalom eszközeivel, hiszen az ötvenes évek nyomasztó sztálinista diktatúrája idején is az irodalom képviselte a történeti folytonosságot és a politikai, illetve erkölcsi hitelességet. Az írótársadalom és az írószövetség is ebben reménykedett, hiszen a Bajza utcai székházban ugyanolyan vagy még pezsgőbb volt az élet, mint a forradalmi napokban.
Akkoriban kaptunk meghívást az Írószövetség közgyűlésére, és mint az országos vezetőség egyetlen bölcsész tagját – máskülönben főként mérnök- vagy joghallgatók voltak a hangadók; a MEFESZ-ben tevékenykedett (letartóztatásáig) a műegyetem legendás katonai parancsnoka: a mokány Marián alezredes is –, szóval mint egyetlen bölcsészt engem bíztak meg azzal, hogy a diákmozgalmat képviseljem az ország akkoriban legtekintélyesebb testületében: az Írószövetségben.
A szövetség székházának nagyterme meglehetősen zsúfolt volt, minthogy a százvalahány író mellett ott voltak az értelmiségi társszervezetek és a különféle forradalmi szervezetek küldöttei is. A közgyűlés alaphangját Erdei Sándor józan, egyszersmind bátor főtitkári beszámolója adta meg, részletes képet rajzolva a szövetség részvételéről abban a nehéz küzdelemben, amely legalább részlegesen meg szerette volna menteni a forradalom néhány napjának vívmányait, és gondoskodni próbált a magyar írótársadalom biztonságáról. Azt csak a későbbi események – az irodalmi életet is elérő kíméletlen megtorlások – mutatták meg, hogy valójában mindkét törekvés kilátástalannak bizonyult, és a szövetség aligha tehetett mást, mint hogy még egyszer kiállt azok mellett az igazságok mellett, amelyeknek majd hosszú évekre el kellett némulniuk. Így kinyilvánította hűségét az októberi népfelkelés eszményei és nemzeti-demokratikus céljai iránt.
Ennek a küldetésnek leginkább egy nyilatkozat és egy felszólalás tett eleget. A nyilatkozat szövege ma már közismert: a Tamási Áron tolla nyomán készült Gong és hitvallás című, ahogy akkor elhangzott: ,,elvi határozat”-ról beszélek, amely hosszú hónapokon keresztül gépiratokban terjedt az országban, majd az elmúlt hónapokban több dokumentum kiadványban is megjelent. Tamási mestere volt annak, hogy válságos időkben miként lehet megszólaltatni azt a hangot, amely méltóképpen fejezi ki egy legázolt és megsértett nemzet történelmi önérzetét. (Hasonló emelkedettséggel adott hangot 1937-ben, a Vásárhelyi Találkozó zárónyilatkozatában az erdélyi magyarság fájdalmainak és reményeinek vagy 1942 karácsonyán Gond és reménység című hitvallásában a háborútól gyötört magyarság kívánságainak.) Most is ezzel a nemes fájdalommal hangzott a szöveg: ,,Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen a munkánk talpköve, műveinkben pedig találjon értelmet és formát a nép alkotó ereje, az emberiség és eszméivel a kor. Egyedül így leszünk méltók a nagy elődökhöz, s egyedül így válhatunk későbbi nemzedékek érdemes őseivé.”
A Gond és hitvallás gépiratának másolatát azóta őrzöm, Tamási Virrasztás című kötetének lapjai között. Közben átvészelt egy meglehetősen tüzetes házkutatást; ennek váltak áldozatává ötvenhatos újságaim és mefeszes irataim.
A felszólalás Déry Tibortól származott, aki néhány hónappal korábban, emlékezetes Petőfi-köri előadásával már tanúsította, hogy milyen szókimondó nyíltsággal nevezi nevükön a dolgokat. (Ennek a két felszólalásnak a következménye volt kilencéves börtönbüntetése, sőt mint Vida bíró rádiónyilatkozatából nemrégiben megtudtuk, kis híján halálos ítélete.) Déry tulajdonképpen Solohovnak egy a Népszabadságban is megjelent – nyilatkozatával szállt vitába, amely szigorúan megrótta a magyar írókat azért, mert úgymond, tétlenül nézték a ,,reakció előretörését”. ,,Én itt erről a helyről – szögezte le a felszólaló – valamennyi magyar író nevében tiltakozom ez ellen a vajmi kevés felelősségérzetre valló ítélet ellen. Nemcsak igazságtalannak bélyegzem meg, de ízlésemet és erkölcsi egyensúlyomat is sérti, hogy egy nagyhatalom író-képviselője mondja ezt az ítéletet egy kis nemzet írói felett, éppen egy olyan történelmi pillanatban, amikor ha másért nem, okosságból és lovagiasságból is a legnagyobb tapintattal kellene bánni a nemzeti önérzettel. Az igazságra való törekvés, az igazság fáradhatatlan kutatása az író legnemesebb hagyománya. Kérdem Solohovtól, vajon nem gondolt-e arra, hogy más oka is lehet annak, ha a magyar írók bátorsága nem vonult hadba az ellenforradalom ellen? Talán egyszerűen az, hogy nem volt ellenforradalom. Ellenforradalom abban az értelemben, ahogy a hivatalos politika megfogalmazta és átminősíti az október 23-án kezdődött népi forradalom jellegét. Senki nem vitatja ebben az országban, hogy volt, aki kihasználta, volt, aki visszaélt a forradalommal, s hogy külföldön is, belföldön is akadtak, akik a maguk üzleteit kötögették a népfelkelés cégére alatt. De az árnak irányát vajon a szenny szabja-e meg, amelyet magával sodor? Nekünk, magyar íróknak egyöntetűen az a véleményünk, hogy népünk történelmének, s benne a munkásmozgalomnak, legnagyobb, legtisztább és legegységesebb forradalma nyomatott el, kevés államférfiúi bölcsességgel elhamarkodottan, mielőtt magunknak módunkban lett volna kisöpörni a szemetet és rendet teremteni az országban.” Déry felszólalásának általános sikere volt, csupán néhányan próbáltak érvelni a lezajlott népmozgalom akkor már hivatalosnak tekinthető elítélése mellett.
Tamási hitvallása és Déry nem kevésbé hitvalló felszólalása most úgy tör föl az atlantiszi mélyből, mint váratlan tektonikus erők hatására egy tenger fölé emelkedő, elfelejtett sziget. Igen, ez volt ifjúságom, nemzedékem ifjúságának történelmi Atlantisza. Tapasztalatok és emlékek, amelyek, úgy hiszem, sorsunkat határozták meg, és nemcsak 1957 és 1960 között, midőn a kíméletlen és tömeges megtorlások talán még a Rákosi-korszakénál is reménytelenebb sötétségbe taszították az országot, hanem később is, évtizedeken keresztül. Mondják, egyszer feltámadnak az íróasztalfiókba zárt kéziratok, feltámadnak az elnémított szavak. Micsoda történelmi Atlantisz rejlik itt a mélyben, az egymásra torlódó évtizedek és események, a hallgatás és az elhallgattatás mögött! Feltámadó atlantiszi rétegei a szellemnek is, egy szellemiségnek, amelyet éppen a jelenben nem nélkülözhetünk: arra a nemzeti méltóságra gondolok, amelyet Tamási Áron és Déry Tibor képviselt.
