Az önreflexió és az egészséges énkép hiánya komoly lélektani gondokat feltételez. Ezért szükségesek a különböző színházi szemlék, melyek teret adnak a szakmának, hogy egy évben legalább egyszer önmagára tekintsen és érdemi vitákat folytasson a legutóbbi évad eredményeiről és sikertelenségeiről. Milyen jó lenne elmondani, hogy a XIII. Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSzT), mely a legismertebb színházi szemle Magyarországon, megfelel ezen kritériumoknak és hiteles képet ad a magyar teátrumok jelenlegi állapotáról! Ha nem tudnánk, hogy ez nincs így, teljes joggal rémüldözhetnénk, hiszen az idei POSzT egy gyengélkedő színházi rendszer és egy haldokló színházi szakma képét mutatta.

Az egyéb anyaországi fesztiválokkal ellentétben a POSzT erőssége, hogy versenyprogram áll a szemle középpontjában, tizenkét olyan előadás, melyet az évről-évre változó két válogató hív el Pécsre, így adva keresztmetszetet az aktuális év legjobb előadásaiból. Persze (vagy sajnos) ez sem így működik, és közbeszólnak azok a bizonyos „magasabb szempontok”, vagyis az épp aktuális kultúrpolitikai kurzus, aktuálpolitikai szimpátiaharc, melyek – ahogy azt láttuk – a minőség rovására mennek. A meghívott tizenkét színházi előadást mintegy 130 produkcióból válogatta ki a Magyar Színházi Társaság és a Magyar Teátrumi Társaság egy-egy képviselője, nevezetesen Solténszky Tibor és Dr. Szigethy Gábor. Azt azonban, hogy milyen szempontok szerint kerültek a programkínálatba bizonyos előadások, nem tudhattuk meg a szemle végéig. A produkciók egymásutánisága nem rajzolt ki követhető logikát, a megkérdőjelezhető esztétikai értékű előadásokról folytatott beszélgetéseken pedig sok esetben nem vettek részt a válogatók. A fesztiválozók így vidéki és budapesti, határon túli és magyarországi, de független és kőszínházi produkciók közül is szemezgethettek. (A sokszínűség tehát mindenképpen szervezőeleme volt az előválogatásnak, a gond csak annyi, hogy ez a többféleség nem csak az anyaszínházak sokféleségére és az előadásokat működtető színházi struktúrákra volt érvényes, hanem a minőségre is. Ez pedig, a legjobb tizenkettesek mezőnyében nem megengedhető.) A magyar politikai élet kettéosztottsága érzékelhető volt azokon a beszélgetéseken is, melyeket a látott előadásokról folytattak, meghívott szakértők részvételével. Bár a műsorfüzetben ezeket a találkozásokat „szakmai beszélgetések”-ként határozták meg, sokkal találóbb lett volna egyszerűen csak „beszélgetések”-nek nevezni az egy-másfél órás együttlétet, hiszen a szakmaiság helyét átvette a műkedvelő csevej, a lényeges kérdések tudatos megkerülése, vagy épp a politikai ideológiák miatt keletkezett puskaporos hangulat.

Ha nem követjük napi szinten az anyaországi eseményeket, erdélyiként könnyen érezhettük elveszettnek magunkat a POSzT-on. Az igazodási kényszer – szerencsére – számunkra értelmezhetetlen, így lehetőségünk van, mintegy kívülről nézve, elemezni és megérteni a kialakult helyzetet. Persze nem csak ez a dolgunk határon túliként: nyomon követhetjük például Székely Csaba erdélyi drámaíró magyarországi sikertörténetét is, melyből az idei POSzT-on sem volt hiány. A Yorick Stúdió, Marosvásárhely és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata által játszott Bányavakság egyértelműen az egyik közönségkedvencnek számított Pécsett, olyannyira, hogy az előadásban játszó Nagy Dorottya a legjobb női mellékszereplőnek járó díjat vihette haza, míg Bányai Kelemen Barna a legjobb férfi mellékszereplőnek bizonyult. Ezenkívül – felolvasószínházi keretek között – bemutatásra került a Székely-trilógia harmadik része, a Bányavíz is, melynek színpadi változatával nagy eséllyel találkozhatunk még a POSzT-on. Székely Csaba sikere jó néhány kérdést felvethet bennünk, mint például: milyen hatással van a Bányavirágban megszületett formanyelv egyéb kortárs erdélyi alkotókra, jelent-e bármiféle igazodási pontot a három dráma a létező (vagy újjászületőben lévő) erdélyi drámaírásban? Ugyanakkor felmerül a kérdés: míg a Bányavirág egyértelműen megpróbált lerombolni egy téves Erdély-képet, addig az azt követő két darab mennyire tud hitelesen beszélni a mai erdélyiségről, és mennyire rendelődik alá egy kitalált (és működő) nyelvi formának? Megtörténhet-e, hogy a Székely Csaba által megteremtett világ sikere annak is betudható, hogy Erdélyben (de akár Magyarországon is) szokatlanul hat egy létező probléma kendőzetlen kibeszélése? Ha így van, akkor ez nem magyar közösségünk énképének deformálódását jelzi, a sorskérdéseink fölötti őszinte párbeszéd teljes hiányát? A kérdések sorát – természetesen – még hosszan folytathatnánk, egy azonban biztos: az erdélyi színházra és drámaírásra jó ideje fokozottan figyel a magyarországi szakma.

A határon túliság azonban önmagában nem lehet szakmai érték. Ha mégis így tekintünk rá, olyan csapdákba esünk, mint az idei POSzT válogatói, akik meghívták a Komáromi Jókai Színház III. Richárdját. A Martin Huba rendezte előadás a rutinosabb fesztiválozókat elborzasztotta, különösen annak fényében, hogy a címszerepet játszó Mokos Attila egyébként remek színész. A viszonylag egyszerű térben (három oldalról rácsokkal határolt, lépcsőszerű pódium) számtalan fémhordót találunk. Ezekből lesz a későbbiekben trón, vérpad vagy asztal, de ezeken dobolnak (indokolatlanul sokszor) a mellékszereplők, akik sokkal inkább saját karaktereik paródiái, a teátrális gesztusok tömkelege pedig már-már kínossá teszi a bő két órát. A hangzó szöveg legtöbbször érthetetlen, vagy azért, mert Mokos Attila vagy a Lady Annát játszó Tar Renáta végigkiabálja az előadást, vagy azért, mert a színészek beszédtechnikája hagy kívánni valót maga után. Martin Huba mintha nem akart volna többet, mint Shakespeare szövegét a lehető legkevesebb energia-befektetésből megúszni. Az előadás kétségtelenül hatásvadász kívánt lenni, a kiváltott nézői reakciók azonban mást igazolnak: az este legkínosabb mozzanatai azok voltak, mikor egy-egy gyengébb pillanatban – melyeket egyébként vérre menő drámaisággal próbáltak eljátszani – a nézők egy része nem csak szörnyülködött, de hangosan fel is nevetett. A tapsrend után senki nem értette, hogyan kerülhetett a komáromiak előadása a POSzT versenyprogramjába. A rejtély máig megoldatlan.

Ezzel ellentétben a budapesti Örkény István Színház Peer Gyntje (rendező: Ascher Tamás) valóságos felüdülésként hatott. Polgár Csaba Peerje nem hiába kapta meg a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat, hiszen az a színészi bravúr, melyet játéka során megtapasztalhattunk, életre szóló élmény volt. Az egyszerű térben csak néhány fekete oszlop és hangfal szolgált igazodási pontként. Az egymás után következő helyszíneket (vagyis azokat a világokat, melyeket Peer Gynt bejár) a színészi játék és tehetség változtatta át erdővé vagy épp sivataggá. Ascher pontosan átgondolt kottát követett, így az előadás soha nem esett ki ritmusából, az egyébként nehezen emészthető, filozofikus szöveg végig érthető és értelmezhető maradt, az erős képiség pedig soha nem gátolta az előadás gördülékenységét. A budapesti színház előadása talán csak azért nem kapta meg a legjobb rendezés díját, mert az utolsó napon játszott Szégyen – Mundruczó Kornél rendezésében – sok tekintetben fölülmúlta azt. A Proton Színház és a budapesti Trafó Kortárs Művészetek Házának koprodukciója John Maxwell Coetzee azonos című regényéből építkezik. Az afrikai közegben fehérek és feketék együtt élnek, utóbbiak lassacskán visszahódítják a fehérektől földjeiket. Az átrendeződésben felborulnak az erőviszonyok, mely helyzet kellő táptalajt biztosít az erőszakosságnak és kegyetlenségnek. A Mundruczóra jellemző nyers formanyelv (az erőszak és szexualitás nyíltszíni ábrázolása) teljesen áthatja az előadást. Az első negyedórában kénytelenek vagyunk végignézni, hogy férfiak egy csoportja miként erőszakol meg egy fiatal (egyébként leszbikus) lányt. Az előadásnak ez a kezdeti felütése meghatározza a hátralévő két órát, ugyanakkor a produkció filmszerűsége (a szövegeket és apró zörejeket is mikrofonokkal hangosítják ki, valamint dalbetétek választanak el egyes jeleneteket egymástól) eltávolítja a nyers valóságtól az eseményeket. Zsótér Sándor, Monori Lili vagy Tóth Orsi alakításai mind hozzájárultak az előadás sikeréhez, hiszen a nehezen emészthető produkció nemegyszer játszik a kortárs színháztól idegenkedő nézők tűrőképességével. Úgy Ascher, mint Mundruczó rendezése valamennyire ellensúlyozta az olcsó gagyiktól sem mentes POSzT-versenyprogramot.

A fesztivál másik nagy érdeme (annak ellenére, hogy az OFF-programokra alig jutott anyagi támogatás) a színinövendékek jelenléte volt. A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem, valamint a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának növendékei bebizonyították, hogy az egyetemi közeg a lehető legjobb hely a kísérletezésre. Zsótér Sándor két rendezésével is jelen volt: a harmadévesekkel egy Hamletet mutattak be, míg a negyedéves budapesti osztály egy Peer Gyntöt játszott, mely előadás egyébként (az eredeti bemutató idején) az előbb említett Ascher-féle Peer Gyntre reagált. Mindkét produkció stúdiókörnyezetben született, melyeket aztán a POSzT ideje alatt Zsótér újraformált a megváltozott környezetben: Shakespeare és Ibsen darabját is kivitte a klasszikus értelemben vett színházi térből, és a pécsi Kő- és Dante-kert tereit játszatta be diákjaival. Ettől aztán végtelenül izgalmas és dinamikus lett mindkét előadás. A remek fizikai kondícióban lévő színisek könnyedén másztak fára, ugrottak a mélybe, rendkívüli energiákkal alakították (felváltva) Hamletet vagy éppen Peert, közben pedig láthatóvá tették, hogy mindkét előadás mögött ott van egy egységes, koherens olvasat és értelmezés. Sokan vallottuk, hogy az idei POSzT legnagyobb nyertesei a diákok voltak, hiszen a gyenge versenyprogram miatt inkább rájuk figyelt a résztvevők jelentős része.

Érdekes volt megfigyelni, miként születtek újjá a 80-as évekre jellemző nézői mechanizmusok: újjáéledt a sorok közti olvasás képessége, a színészek és nézők közti összekacsintás. (A fesztiválozók láthatóan jól szórakoztak akkor, amikor a Vígszínház Jóembert keresünk című produkciójában egyszer csak szóba kerül – hiszen az eredeti Brecht-szövegben is szerepel –  egy dohánybolt lehetséges megnyitása. A magyarországi aktuálpolitikai helyzet [trafikmutyi] úgy tűnik, új értelmezési lehetőségeket adott az előadásoknak.) De ugyancsak beszédes a Vígszínház POSzT-os díjazása: a Nemzeti Színház Alföldi-korszakának lezárása után olyan hangokat is hallani, hogy a Víg az elmúlt öt év nemzetis műsorpolitikáját kívánja majd folytatni, így gyarapítva a nézőszámot és a szakmai elismeréseket egyaránt. Erre engednek következtetni Eszenyi Enikő legutóbbi döntései is: nemcsak Alföldi Róbert fog rendezni a következő évadban, de az igazgatónő néhány, korábban a Nemzeti Színházban dolgozó művészt is leszerződtetett a Vígbe. Egy biztos: erdélyiként örülhetünk, hogy kimaradunk a szakmai belháborúkból és a kultúr-kampfokból, és sajnálni valónk mindössze annyi lehet, hogy a távolságok miatt lemaradunk néhány igazán jelentős bemutatóról. 

Végezetül pedig álljon itt a XIII. Pécsi Országos Színházi Találkozó – eddig nem említett – díjazottainak listája: a legjobb előadás díját a budapesti Vígszínház Bertolt Brecht: Jóembert keresünk című előadása kapta (rendező: Michal Dočekal). A legjobb női főszereplőnek járó díjat Eszenyi Enikő vihette haza a Jóembert keresünkben nyújtott játékáért, és szintén ő kapta a közönségzsűri díját is. A már említett Szégyen című előadás kapta a legjobb díszletért járó elismerést (tervező: Ágh Márton), míg a legjobb jelmez díját Nagy Fruzsina kapta az Örkény István Színház Peer Gyntjéért. A legjobb dramaturgnak járó díj Gáspár Ildikót illette a budapesti Nemzeti Színház Heinrich von Kleist: Amphitryon című előadásának szövegváltozatáért, valamint az Örkény István Színház Henrik Ibsen: Peer Gynt című előadásának dramaturgiai munkájáért. Matkó András különdíját a Peer Gynt zenéjéért kapta, míg a színészzsűri Hunyadkürti Györgyöt választotta a legjobb férfiszínésznek (Martin McDonagh: Vaknyugat – Csiky Gergely Színház, Kaposvár), Ecsedi Erzsébetet pedig a legjobb színésznőnek (April de Angelis: Színésznők – Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg). A Legjobb 30 év alatti színész díját a színészzsűri az idei évben két színésznőnek ítélte: Lovas Rozinak (Tennessee Williams: A vágy villamosa – Miskolci Nemzeti Színház) és Tenki Rékának (Heinrich von Kleist: Amphitryon – Nemzeti Színház, Budapest).