"a folyó zúg, az elvadult folyó"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 13. (627.) SZÁM — JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Vadromantika
KOVÁCS BEA
Erdélyi magyar filmesek: két főváros között - Beszélgetés Felméri Cecília kolozsvári filmrendezővel
Vallasek Júlia
Angolkeringő 6. Emma, Anna, Gina (Anne Enright: The Forgotten Waltz)
SEAMUS HEANEY
Nyári lak
LOUIS MACNEICE
Versei
PATRICK KAVANAGH
Béke
ZUDOR JÁNOS
Versei
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 15. - Látogatók
BALÓ LEVENTE
Versei
Boér Tamás
Rövidprózái
Lovász Krisztina
Versei
Szőcs István
Mitől hungarológus, aki annak neveztetik?
Xantus Boróka
Papa szeme mindent lát
LOVASSY CSEH TAMÁS
Minőség és gagyi háborúja Erdélyi szemmel a POSzT-ról
Jakab-Benke Nándor
Beszámoló a 12. TIFF-ről Sok hűhó, sok mindenért
Papp Attila Zsolt
Klasszikus művek újszerű feldolgozásai TIFF 2013: A király új ruhája
KISS LÁSZLÓ ANDRÁS
Észak-Oroszország
Hírek
 
Jakab-Benke Nándor
Beszámoló a 12. TIFF-ről Sok hűhó, sok mindenért
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 13. (627.) SZÁM — JÚLIUS 10.

Újdonságok talán voltak az idei Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon, de meglepetések nem nagyon. A fesztivál a pár évvel ezelőtti FIAPF-akkreditálás (igen, ez az, ami a köztudatban tévesen „A-kategóriásként” terjedt el) és az azzal járó duzzadás után lassacskán visszatért medrébe, egy picit normálisabb mennyiségű filmtermést szemlézve (190 film a tavalyi 242-höz képest). Igaz, hogy ez az apadás az alaposan megkopott költségvetésnek is köszönhető: amint az lépten-nyomon, sajtótájékoztatótól díjkiosztó gáláig elhangzott, az idén sokkal kevesebb pénzből szervezték meg a TIFF-et, de ez a szűkösség nemcsak Kolozsváron volt érezhető, hanem magukon a filmeken is. A válság most már alaposan beette magát nemcsak a produkciós fázisba (kevesebb pénzből ugyanazt a filmet), hanem a forgatókönyvekbe is – de erről később.
Ugyancsak ennek köszönhető az is, hogy az idén elmaradtak a nagyon hangzatos nevek – avagy a sztárok. Volt eddig ugye Claudia Cardinale, Jeanne Moreau, Catherine Deneuve meg hasonlók, az idén viszont „be kellett érni” Jiří Menzellel, a cseh rendezőlegendával. Természetesen a „beérni” rossz poén, hiszen Menzel jelenléte a szó szoros értelmében felvillanyozta a fesztivált (jelen sorok szerzője számára a tíz nap fénypontját a mesterrel való kézfogás jelentette). Irigylésre méltó fiatal(os)sággal és jókedvvel suhant a székek meg az őt kísérgető cicababák között: mint kiderült, 75 éve ellenére új filmje készül, ráadásul saját forgatókönyvből, kétszeresen ráadásul pedig szoknyavadászokról, donjuanokról fog szólni. Sajnos, Menzel életműdíjához nem csatoltak retrospektív programot (mint például tavaly a Kubrick-összes levetítése), csak egyetlen filmet, az 1985-ös Az én kis falumat vetítették le a szerző jelenlétében. Nem is lehetett volna aktuálisabb a film: igaz, hogy az ottani kommunizmusban játszódik és ott csak egy házat fenyeget a város(iak) jelenléte, de valamiféleképp rezonál a mai – akár erdélyi – falusi létre, létezésre, ahol egyes települések elöregednek és városiak víkendházainak vitrinjeként funkcionálva próbálgatják megőrizni identitásukat, mások valamiféle erőltetett urbanizációnak vannak kitéve, megint másokat pedig akár el is lehet törölni a térképről, ha netalán aranylelőhely van a környéken. Menzel amúgy láthatóan meghatódott attól, hogy a közönség (amelynek egy része fiatalabb a filmnél) végigülte és végigkacagta vígjátékát. Valójában a nyugodt, derűs és nagyon „cseh” narratíva a mai napig nagyszerűen működik, főleg kontrasztban egy-két friss filmmel, amelyek láthatólag kínlódnak, hogy kevés pénzből és kevés ötlettel kitöltsék a minimumnak számító másfél órás játékidőt.
Említettem a válságot és a filmeket – az idén Mihai Chirilov, a fesztivál művészeti igazgatója egész szekciót szentelt apokaliptikus hangulatú filmeknek. A This is the End (Ez itt a vég) című sorozatba olyan filmeket próbáltak válogatni, amelyek témájukban vagy legalább formájukban az elmúlást idézik. És nem feltétlenül csak az egyén elmúlásáról beszélünk, hanem lehet szó egy érzelem, egy nemzet, de leginkább egy egész civilizáció kihalása. Az egyik legszebb dolgozat a témában Az ötödik évszak című belga produkció volt, amelynek rendezői (Peter Brosens, Jessica Woodworth) pár éve már bizonyítottak a Peruban forgatott Altiplano című filmmel. Hasonlóan minimalista, látványcentrikus rendezői elv mentén forgott friss filmjük is, amelyben egy kis belga falu mindhiába várja a tavaszt, az nem jön el. A tehenek többé nem tejelnek, a magok nem kelnek ki, s a nap sem akar kisütni. Ijesztően időszerű ez a film is, hiszen a globális felmelegedés (vagy éppen új jégkorszak) már régóta a közbeszéd tárgya, de az átlagember csak egész konkrét példákon keresztül – a legújabb dunai árvízrekord – tapasztalja meg, hogy mennyire világvégi hangulatú az, amikor egy kezelhetetlen, előreláthatatlan természettől függünk. A film még csak nem is a lassan klasszikus környezetszennyezős-kipufogógázas-ózonréteges ökodiskurzus része, nem állít bűnbakokat, csak egy falu mikrotársadalmán keresztül mutatja be a kikerülhetetlen világvégét.
Az apokaliptikus filmek nem csak a fent említett szekcióban taroltak, igazából a hagyományos Árnyak vagy Határok nélkül elnevezésű válogatás is ilyesmikkel volt tele. A norvég 90 perc című alkotás például három család utolsó kilencven percét vázolja fel meglehetősen könyörtelenül, mindhárom történetben a férfi az erőszak, a halál hordozója. A női rendező által készített film ilyen értelemben Lars von Trier Antikrisztusának párfilmje is lehetne. Szintén nehezen emészthető filmélmény volt a sikeresen Haneke lábnyomaiba eredő Ulrich Seidl osztrák rendező trilógiája, a Paradicsom. A három filmet egyszerre forgatták, aztán vágás közben lett belőlük három végtelenül kortárs és végtelenül gyomorszorító film. A három rész (Szerelem, Hit, Remény) egy család három nőtagjának viszontagságait követi. Az anyuka szexuális beteljesülést keres Kenyában, a testvére Jézusban próbálja meglelni a boldogságot, a lány pedig egy fogyókúratáborban keresi a megváltást. A három nősors nagyszerű körképet ad korunk elkorcsosult értékeiről. És megint vissza a férfiakra: az utóbbi évek egyik legsokkolóbb dokumentumfilmjét is el láthattuk az idei TIFF-en. Az ölés aktusa indonéz gengszterekről szól, akik azonban nem a hatalom ellen vagy mellett, hanem azzal teljes összhangban működnek és működtek: egy félkatonai ifjúsági szervezetről van szó, ami annak idején kizárólag állítólagos kommunisták kiirtására jött létre. A felénk keveset mediatizált muzulmán ország mindennapjaiba is be-bekukkinthatunk a film által, a hangsúly azonban a megöregedett, megkérgesedett lelkű bérgyilkosokon van, akiket a film készítői felkérnek, hogy játsszák újra fiatalkoruk legvéresebb tetteit. És ők ezt örömmel vállalják...
Nemcsak kiábrándulás és végvárás volt az idei TIFF-en. Az izlandi rendező, Baltasar Kormákur új filmje (The Deep) például épp egy túlélőről szól. Az igaz történetben egy halásszal ismerkedünk meg, amint télen hajótörést szenved az Északi-tenger nem túl barátságos hőmérsékletű vizeiben. Amíg mások rövidesen halálra fagynak, hősünk eltölt pár órát, partra lubickol, ott még gyalogol pár kilométert mezítláb és hazaér. Az elképedt orvosok jobb híján a tetemes méretű háj számlájára írják a csodát. Teljesen másféle túlélésről szól a versenyprogram legnépszerűbb filmje, a Wadjda. A címszereplő kislánynak a nők-lányok számára kíméletlen szaúd-arábiai légkört kell túlélnie, és sikerrel teszi. A történet nem a legeredetibb, viszont a kultúrsokk, amit a néző kap, végig fenntartja a figyelmet: hihetetlen állapotok uralkodnak arrafelé. Már csak a film rendezőnője (!) számára is: mivel nem mutatkozhat utcán idegen férfiak között, a film nagyrészét egy autóból rendezte, rádión, a színészeket pedig kontrollmonitoron figyelte. A végeredmény pedig jogosan lett a legkedveltebb versenyfilm: Wadjda kiskamasz lány és egyetlen álma egy bicikli, hogy a szomszéd fiúval versenyezhessen. A dolog hallatlan, ugyanis lányok nem biciklizhetnek Szaúd-Arábiában. Ennek ellenére megpróbálja összeszedni a pénzt, mégpedig egy Korán-magoló versenyen.
A fesztivál elmaradhatatlan Magyar Napja talán sohasem sikerült még ennyire haloványra. Nem azért, mintha nem lettek volna jók a filmek – hanem mert csupa olyasmit láthattunk, ami már korábban lefutott a kolozsvári vásznakon (netán épp ezeken a hasábokon volt szó róluk): A vizsgát már senkinek sem kell bemutatni, a szépelgő Szabó Magda-adaptáció, Az ajtó szintén (le)futott már, az Aglaja is volt moziban, a Balkán bajnokkal ismertséget szerző Kincses Réka első nagyjátékfilmje, a Szülőföld, szex és más kellemetlenségek ugyancsak volt a Filmtettfeszten – viszont nagyon jó, hogy eljutott a román közönséghez is Zágoni Bálint dokumentumfilmje Janovics Jenőről (Janovics Jenő, a magyar Pathé). Janovics jelentőségét amúgy érezhetően kezdik felismerni a TIFF-szervezők és általában a kolozsvári román, filmközeli értelmiség: a tervezett beruházás (hogy ti. Kolozsváron nemzetközi kihasználtságú filmstúdiót építenének a közeljövőben) vagy az elég jól életben tartott mozis kultúra előképének tekintik, amint az egyértelműen kiderült a fesztivál nyitóünnepségén. Tudor Giurgiu pozitív példának hozta fel, követendő elődnek, hangsúlyozva, hogy a kultúrára áldozni kell, és ehhez fajsúlyos személyiségek is kellenek.
Minden évben van egy-két ország, amelynek filmtermésére különös figyelmet fordít a TIFF. Az idei országok Görögország, illetve Szlovákia voltak. Előbbiről nehéz jókat mondani, úgy tűnik, a filmgyártás az ország gazdaságához hasonlóan romokban hever. Szlovákiávan kapcsolatban már felemás az élmény: a Fókusz egy része ugyan régi filmekből állt (levetítették pl. a szlovák film Jancsójának, Jakubiskónak az 1969-es Madarak, árvák, bolondok című klasszikusát), de volt egy nagyon kellemes meglepetés is: Prikler Mátyás debütfilmje, a Köszönöm, jól vagyok erdélyiek számára ismerős helyzeteket (is) felmutat – a film nagyrésze kevert nyelvi környezetben játszódik, s ha a film nem is tematizálja túl a nyelvvesztést (a nagypapával magyarul beszélnek, de a vegyes házasság „gyümölcseivel”, a gyerekekkel már szlovákul), az erre érzékeny néző számára mindenképpen többletjelentéssel bír.
A szegénység ellenére a TIFF egyre inkább „korporatista” mentalitással terjeszkedik – ami nem feltétlenül baj, csak egy idő után feltevődik a kérdés, hogy a sok koncert (most már nemcsak a fesztivál idején, hanem azon kívül is), meg kocsma, meg kiállítás, meg összművészeti hepaj mögött nem veszlődik-e el a lényeg, azaz a filmek? Az idénre túlnyomórészt digitálisra váltott vetítések nem kecsegtetnek sok jóval a régimódi, celluloidot istenítő filmrajongók számára, de hát ez van. Bele kell törődni. A vörös szőnyeg mögött ma már csak pixelek vannak.
A TIFF díjai:

Transilvania Trófea – a legjobb film: Anand Gandhi: Ship of Theseus (Thészeusz hajója); A legjobb rendezés díja: Rikiya Imaizumi (Koppidoi neko / I Catch a Terrible Cat); A zsűri különdíja: Ana Guevara, Leticia Jorge: Tanta agua (So Much Water); A legjobb operatőr: Pankaj Kumar (Thészeusz hajója); A legjobb színészi alakítás: Gustav Dyekjær Giese (Nordvest); FIPRESCI-díj: Adrian Saba: El limpiador; Közönségdíj: Haifaa Al-Mansour: Wadjda; Életmű- és kiválósági díjak: Jiří Menzel, Luminiţa Gheorghiu, Adrian Enescu, Stephen Frears (nem volt jelen); A legjobb román nagyjátékfilm: Laura Căpăţână Juller: Aici... adică acolo (Itt... azaz ott); A legjobb román kisjátékfilm: Radu Jude: O umbră de nor (Egy felhő árnyéka); A legjobb román kisjátékfilm – dicséret:  Felméri Cecília: Pastila fericirii (Boldogságpasztilla) és Andrei Tănase: Claudiu şi crapii (Claudiu és a halak); A legjobb román debütfilm: Paul Negoescu: O lună în Thailanda (Egy hónap Thaiföldön); Árnyak – a legjobb horror/fantasy kisjátékfilm: Tom van Avermaet: Death of a Shadow; A helyi alkotások versenyének legjobb filmje: Visky Ábel: Édes otthon, valamint Bántó Csaba-Iszlai József: Eleven töredék. 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében