"a folyó zúg, az elvadult folyó"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 13. (627.) SZÁM — JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Vadromantika
KOVÁCS BEA
Erdélyi magyar filmesek: két főváros között - Beszélgetés Felméri Cecília kolozsvári filmrendezővel
Vallasek Júlia
Angolkeringő 6. Emma, Anna, Gina (Anne Enright: The Forgotten Waltz)
SEAMUS HEANEY
Nyári lak
LOUIS MACNEICE
Versei
PATRICK KAVANAGH
Béke
ZUDOR JÁNOS
Versei
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 15. - Látogatók
BALÓ LEVENTE
Versei
Boér Tamás
Rövidprózái
Lovász Krisztina
Versei
Szőcs István
Mitől hungarológus, aki annak neveztetik?
Xantus Boróka
Papa szeme mindent lát
LOVASSY CSEH TAMÁS
Minőség és gagyi háborúja Erdélyi szemmel a POSzT-ról
Jakab-Benke Nándor
Beszámoló a 12. TIFF-ről Sok hűhó, sok mindenért
Papp Attila Zsolt
Klasszikus művek újszerű feldolgozásai TIFF 2013: A király új ruhája
KISS LÁSZLÓ ANDRÁS
Észak-Oroszország
Hírek
 
Papp Attila Zsolt
Klasszikus művek újszerű feldolgozásai TIFF 2013: A király új ruhája
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 13. (627.) SZÁM — JÚLIUS 10.

Az irodalmi adaptáció kényes műfaj: a filmeseknek mindig is kihívást jelentett egy-egy klasszikus, kanonizált irodalmi mű vászonra vitele. A tét az, hogy sikerül-e megőrizni az alapmű szellemiségéből valamit, oly módon, hogy a végeredmény mégse egy irodalmi mű képeskönyvi illusztrációja legyen, hanem valódi, filmszerű film, amely az irodalmi alkotástól függetlenül is megállja a helyét. Vagyis  egyszerre emlékeztessen az illető irodalmi műre és távolítson is el tőle – majdhogynem lehetetlen feladat, viszont legalább olyan izgalmas, mint a mesebeli királylány esete, azé, akinek hoznia is kell valamit, meg nem is. Az sem árt, ha a mozgóképes feldolgozás hasonló színvonalú a maga közegében, mint az adaptált regény, novella, dráma az irodalomtörténetben: nincs kiábrándítóbb, mint egy remekműből készült csapnivaló film (bizonyára Hitchcocknak volt igaza, aki szerint középszerű irodalmi művekből lehet a legjobb filmeket készíteni). Az igazán jó adaptáció megteremti a maga formanyelvét, és képes arra, hogy újszerűen tálalja az ismert történetet, anélkül, hogy tiszteletlen lenne az alapanyaggal szemben. Nos, az idei TIFF-en több irodalmi adaptációt is láthatott a nagyérdemű (elég, ha az Aglaja című Deák Krisztina-filmre gondolunk, amely Aglaja Veteranyi A gyermek a forró puliszkába esett című könyvének adaptálása), mégis kiemelnék két olyan filmet, amely leginkább eleget tett a „megőrizve-eltávolodás” kívánalmának; nem mellékesen mindkettő alapjául jól ismert klasszikus művek szolgáltak, amelyeknek nem ez az első filmváltozatuk.
Talán kissé meghökkentő „újszerűségről” beszélni egy olyan film kapcsán, amely a mozi kezdeteinek formanyelvi sajátosságaihoz nyúl vissza: Pablo Berger Blancanieves (vagyis Hófehérke) című alkotása ugyanis a Grimm-fivérek klasszikus meséjét a fekete-fehér némafilm eszközeivel meséli újra. Aki azonban figyelte az elmúlt évek filmművészeti irányait, láthatta, hogy a némafilm reneszánszát éljük: a TIFF-en például szinte minden évben bemutatnak egy ilyen alkotást, tavaly a portugál Miguel Gomes Tabu című filmje volt a soros, néhány éve az argentin La Antena keltett feltűnést; a „műfaj” nemzetközi térnyerése pedig leginkább az Oscar-díjjal jutalmazott A némafilmes (The Artist) című opuszhoz kötődik. Amilyen meglepő a spanyol rendező formaválasztása, ugyanolyan sajátos kulturális közegben értelmezi újra a Grimm-klasszikust: a germán rémmese a napfényes Sevillába költözik, a 20. század elejére (vagyis a némafilmek természetes korszakába), és az egész már-már harsányan és sztereotipikusan hispán hangulatot áraszt. Carmen, azaz a filmbeli „Hófehérke” egy ünnepelt torreádor lánya, akinek egy apját megbénító „szakmai” baleset után szembe kell néznie narcisztikus, bizarr szexuális és életmódbeli szokásokat kultiváló mostohaanyja irracionális rosszindulatával. A lánynak menekülnie kell, és – nem fogják elhinni – törpe vándorcirkuszosok körében lel otthonra, akik maguk is gyakorolják a corrida nemes sportját – bikaborjakkal... A mese tehát a régi, csak más köntösben. A történet meglehetősen fordulatos, és szellemesen értelmezi újra az alapmű bizonyos toposzait (a „herceg” helyére az egyik jóvágású törpe pályázik, Hófehérke üvegkoporsója cirkuszi látványossággá válik stb.), ám helyenként csak a rég halottnak hitt filmtörténeti elbeszélésmód használata révén kerüli el a banalitás csapdáját. A Hófehérke jó példája annak, hogy egy ezerszer hallott régi történetet a lehető legklasszikusabb formanyelv használatával lehet újra átélhetővé varázsolni.
Egészen más a helyzet a Sok hűhó semmiért című Shakespeare-vígjáték újabb filmes adaptációjával. Joss Whedon amerikai rendezőnek nem volt könnyű dolga, a stratfordi mester művének ugyanis már van egy jól ismert – és a maga során szintén merészen modern – feldolgozása, a Shakespeare-szakértőnek számító Kenneth Branagh rendezésében. Whedon kísérlete azonban nem előzmény nélküli: Baz Luhrmann 1996-os filmje hasonló szellemben értelmezte újra a Rómeó és Júliát, csak jóval extravagánsabb kivitelben. A tűzijáték ezúttal elmarad: az amerikai rendező viszonylag egyszerű díszletek között (saját házában forgatott), fekete-fehérben (ő is!) meséli újra a csapodár padovai nemesifjú és a csípős nyelvű messinai úrilány történetét. A feldolgozás attól válik problematikussá, hogy a rendező megtartja ugyan az eredeti szövegkönyvet, az elbeszélést azonban átemeli a mai amerikai felső-középosztály világába. Ezért aztán teljesen értelmetlennek tűnik, legalábbis az elején, az egész vállalkozás, elvégre a nonszensz határát súrolja az olyan mérvű történelmi anakronizmus, amikor sötét öltönyben és napszemüvegben feszítő üzletemberek ilyeneket mondanak, pezsgővel a kezükben: „A gyászra nász jön, s szebb jövőbe lát/A szem, mely eddig könnytől gyöngyözött”. Bevallom, az első negyedóra után minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy ne hagyjam el a mozitermet – mígnem, a történet előrehaladtával, a film működni kezdett. Mégpedig azért, mert világossá vált, a rendező tudatosan épít az archaikus szöveg és a modern környezet közti kontrasztra, s – vígjátékról lévén szó – humorforrásnak használja. Az ebből származó feszültség szórakoztató, a film mégsem csúszik át egyértelműen paródiába, bár bizonyára akad olyan néző, aki ezt másként gondolja, és szentségtörésnek veszi az ilyetén átértelmezést. Úgy tűnik azonban, a Shakespeare-i alapszöveg (maga a textus) mai napig érinthetetlen: a király számtalanszor kaphat új ruhát, alatta a test, a korpusz viszont a régi.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében