"a föld a tekintetedben fészkel"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 14. (628.) SZÁM — JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Gaal György
Klió erdélyi napszámosainak mintaképe
VÉGH BALÁZS BÉLA
A megismeréstől a felismerésig (József Attila és Szilágyi Domokos eszmélései)
VÁRADI B. LÁSZLÓ
Erax, a római jellem
Kántor Lajos
Központ, központok
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 16.
KOVÁCS FRANCISKA MÁRIA
Mert láttam én már mindeneket
Pál Tamás
Versei
Papp-Zakor Ilka
Sakk
Váradi Nagy Pál
A Kiviuk keresése
Szőcs István
Mitől hungarológus, aki annak neveztetik?
Aurel Dumitraşcu
Versei
MÜLLER DEZSŐ
Versei
Farkas Wellmann Éva
Visszatalálni a közönséghez
Karácsonyi Zsolt
A ritmussá lett láthatatlan
Augusztusi évfordulók
 
VÉGH BALÁZS BÉLA
A megismeréstől a felismerésig (József Attila és Szilágyi Domokos eszmélései)
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 14. (628.) SZÁM — JÚLIUS 25.

... polifon álom, ó, jövő,
rezdülj végig,
a megismeréstől a fölismerésig
a céltudatos húrokon!”
                   Szilágyi Domokos:
                   Bartók Amerikában

József Attila és Szilágyi Domokos számára intencionált ismeretelméleti tevékenység a világ racionális megismerése, ill. megismerési tapasztalataikból fakadó felismerések megfogalmazása. Mindkét szellemi létforma (a megismerés és a felismerés) kreatív eszköz az alkotói válság gyakorlati leküzdéséhez. Érdemes végigkövetni, hogyan jutnak el költőink külön-külön, ám közel azonos módon a valóság felfedező és racionális birtokbavételétől a csalódásokkal járó szembesülésig. Életművük kiindulópontja a világ fogalmi birtokbavétele, a lírai logika; erősen motivált költői felfogásuk hátterében két mértékadó jelenség áll: az emberi értelem és a tudás, ill. a beléjük vetett hit. Bár mindkettő a szellemtörténet aufklärista hagyományaiba gyökerezik, szemléletében és fogalmaiban modern elemekkel is keveredik. Ám ebbe a kategóriákból építkező virtuális költői létbe villámszerűen csap bele romboló erejével a megismerési válság. Mindez arra a felismerésre ösztönzi a költőket, hogy a tárgyi valóság már nem fogalmazható meg teljességében: nincs rá adekvát szemlélet és elégséges fogalom. A világnézeti válság, a költői-retorikai eszközváltás és az értékmódosulás egyformán jelentkezik József Attilánál és Szilágyi Domokosnál, de említhetnénk másokat is a 20. századból. Másféle eszközökre van szüksége a lírikusnak, melyekből újabb világértelmezések szerveződhetnek. A kész teóriák, a megfogalmazott igazságok és ellenőrizetlen axiómák helyett a saját érzékelést és tapasztalást választják, ezek vezethetnek újabb felismerésekhez. Elkötelezett szubjektivitással próbálják megismerni újra az objektív világot; eldöntve mi értékes és mi kevésbé értékes, az értékesek (egyéni szabadság, egyéni szeretet, egyéni boldogság) a lírai gondolkodás centrumába kerülnek, az elértéktelenedők (a szerepvállalás, a történelmi és társadalmi fejlődés célelvű felfogása, a kollektív szabadság, az össztársadalmi boldogság, az eszkatológikus jövőkép) a perifériára szorulnak. Ez egyben lírájuknak a társadalmi ideológiáktól való függetlenedését is jelenti. 
Tudatában vagyok annak, hogy minden lezárt költői életmű szerves egész, és sajátos fejlődési íve van. Különösen érvényes ez a megállapítás József Attilára és Szilágyi Domokosra. Merészség kiragadni egy-egy verset az életműből, ha jól megfontolt szándékkal történik is. Bár szűkös a (tér és idő) keret, nem hagyhatók el a teljes életműre vonatkozó utalások, azért sem, mert költőink élete és lírai munkássága időben és térben messze esik egymástól: József Attila a 20. század első felében Magyarországon, Szilágyi Domokos a 20. század második felében Erdélyben alkotott. A lírai világértelmezési válság egyiknél a harmincas évek első felére, másiknál a hatvanas évek közepére tehető, ennek lírai lenyomata az Eszmélet 1933-ból és a Bartók Amerikában 1965-ből. A két lírai szöveget párhuzamba állítva kiderül, hogy eltérő társadalmi közegben és történelmi időben fogalmazódnak meg az egyébként lírai alkatukban hasonló költők agnoszticizmusból eredeztethető válságélményei: a két világháború közötti kapitalizmusban és a hatvanas évek szocializmusában. Továbbá eltérő módon és más-más értékek mentén történik a megismerés és a felismerés, ha azonos logikai sorrend is mutatható ki közöttük, ugyanis a valóság megismerésének, megtapasztalásának eszmélési elsőbbsége van az egyes költői életművekben.

József Attila Irodalom és szocializmus című dolgozatában az irodalmi mű és az objektív valóság közötti összefüggéseket a hegeli-marxi dialektikából származtatott költői képpel érzékelteti: az irodalmi mű „határolt végtelenség”. Ezt az összetett képet (poétikailag jelzős metaforát, logikailag oximoront) tételesen is kifejti a költő, feltárva a benne rejlő összetettebb gondolatot: „Tehát azt tételezem, hogy a művészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti egésznek.” (József Attila 1958: 92.). A hangsúly a „végső szemléleti egészen” van: kétségtelen a szemléletbeli integritása, még akkor is, ha részek halmazaként áll össze, mivel az egyes részek különállóságukban is egészet alkotnak, s bonyolult összjátékukban, összhangzásukban úgy állnak össze egésszé, hogy közben megtartják önállóságukat is. Entitásukra maga a költő figyelmeztet: „a műalkotás legkisebb elemében is műalkotás”. Az irodalmi alkotás zárt és teljes rendszerszerűségének és az objektív világegész rendszermivoltának áthasonító parallelizmusát egy népmesei motívummal érzékelteti (nota bene: maga a népmese is zárt világ): „Tehát ebből az állításból, hogy az a táltos paripa is parazsat uzsonnázik, művészileg szükségszerűen egész, önmagában lezárt világ keletkezik, – a világ, amelynek minden pontja archimédeszi pont. Ennek a világnak a tényei nem a valóságos tények, azonban – és ez fontos – e nem valóságos tények összefüggése valóságos és teljesen megfelel a valóságos világ összefüggéseinek.” (József Attila 1958: 97.). A József Attila életművet értelmező N. Horváth Béla a költő valóságinterpretáló metaforáit magára az életműre vetíti vissza, önmagával és mindenkori olvasójával szembesítve a költőt, miközben a teljes életmű recepciójának természetét is értékeli: „A József Attila-életmű immáron hetven éve lezárult végső egész, amelynek összefüggéseit, rendszerét és ’archimédeszi pontjait’ nemzedékek szemlélték, értelmezték, benne a ’végső szemléleti egész’ titkát keresve.” (N. Horváth Béla: 2008: 7.). 
Hasonló szándékok sarkallják Szilágyi Domokos lírai életművének értelmezőit is nemzedékről nemzedékre. A legtöbbet mégis Cs. Gyimesi Éva irodalomtörténész mondja el róla az Álom és értelem című nagyesszéjében, aki bevezetőjében a következőképpen foglalja össze az életmű lényegét: „Szilágyi Domokos költészete a létezés terhét megnyugvás nélkül hordozó, értéket szüntelenül mérlegre tevő elme küzdelmét fejezi ki. Az Én és a világ viszonyának azok a kérdései foglalkoztatják, amelyek a megismerés határait, a cselekvés lehetőségeit eszmény és valóság, egyén és közösség kapcsolatát feszegetik, hogy választ találjon a végső kérdésre.” (Cs. Gyimesi Éva 1990:12.). Költőt és történelmi korszakokat túlélő olvasókként az esszéíróval együtt mondhatjuk el, hogy „racionális ábránd” örökösei vagyunk, mely a maga idejében értelmes tartalmat és méltóságot adhatott mind az alkotói, mind pedig a befogadói tudatnak. A költő példája szerint az értelem csakis akkor lehet igazán önmaga, ha nem társul önhittséggel, és ha nem tart fenn valamely teljhatalmat, hanem elismeri a más, a vele nem mindig összeférhető, nem zabolázható emberi képességek felségterületeit: magát a szabadságot. (v.ö. Cs. Gyimesi Éva 1990: 26.). A költőnek rá kell jönnie arra, hogy a létezés végső kérdéseihez, a harmónia lehetőségeihez, az én és a világ viszonyának tágabb horizontjához nem a megismerés folyamatos mélyülése, hanem a szabad és független értelem nyitja meg a távlatot, ha a felismerésekkel járó továbblépés agnoszticizmushoz, intellektuális kudarchoz, értékrendek katasztrófájához vezet is. Cs. Gyimesi Éva az emberi értelemnek ezt a korántsem katartikus, inkább groteszk vagy abszurd drámáját a 20. század egyik legjellemzőbb szellemi-lelki élményének tekinti.
A helyzetet belülről megélő és a költői világteremtéssel bajlódó Szilágyi Domokos mindezt a lét alapkérdéseivel folytatott szellemi szabadságharcként tapasztalta meg. Pályájának kezdetén számára az értelem a legfőbb érték, egyszerre éli át az értelem szabadságát és a szabadság megtalált értelmét. Ez a felajzott lelki és szellemi állapot a korra jellemző küldetéstudatban csapódik le. A Térkép az értelemről című verse 1965-ben jelenik meg a Szerelmek tánca címet viselő kötetben. Ennek a ciklusszerű verskompozíciónak a hatodik darabjához József Attila közismert verssorait választja mottóként az Eszméletből: „Akár egy halom hasított fa,/ hever egymáson a világ.” Ismert marxista-materialista tétel ez az objektív valóság meghatározottságáról, és a valóságot irányító törvényszerűségekről. A világ determináltsága és a történelem evolucionizmusa mellé bölcseleti kategóriákat rendel a költő, melyek egyben az emberi létezés alapkategóriái is: boldogság, szabadság. A boldogságot egyszerre tekinti össztársadalminak és egyéninek, olyan függő viszonyba rendezve, hogy a kollektív változat meghatározó lehessen. A szabadságról meghökkentő hasonlatban beszél a költő: „a szabadság kérlelhetetlenebb, mint a tankok”.  Mai olvasatunkban a társadalmi-politikai terrorra és a diktatúrára (kommunistára is) gondolunk. Költői képbe kódolt üzenetében eltérő kategóriákat hasonlít össze: a konkrét harci eszközt és az egyetemes értékű szabadságfogalmat, ellentéttel emelve ki mindkettő lényegét. A felkeltett befogadói érdeklődést tartja fenn és viszi tovább a következő verssor: „a rosszban is az elképzelt jóhoz igazodtunk”, a korábbi össztársadalmi elkötelezettség helyett elkötelezett szubjektivitást sugall: az egyéni értékekhez való ragaszkodást, mely a kor lelki-szellemi függetlenségének egyik lehetséges formája volt. Szilágyi Domokos ezt belső szellemi drámahelyzetként éli át, általánosítva a kor erdélyi magyar értelmiségének tipikus szubjektív konfliktushelyzete ez. Cs. Gyimesi Éva értelmezésében ennek az eredetére is magyarázatot kapunk: a humánum kiteljesedését ígérő szocialista eszményrendszer és a valóság alakulása, az értelem abszolút hatalmába vetett hit és a naponta megtapasztalt irracionalitás közötti ellentmondás tragikus átéléshez vezetett. (Cs. Gyimesi Éva 1990: 14.).
Az Eszmélet és a Bartók Amerikában című versekből olvasható ki egyértelműen, hogy megrendül a korábbi világmegismerési formákba és világértelemzési eszmékbe vetett költői hit. Az egymás mellé sorakoztatott mozaikszerű gondolatok, a vers „határolt végtelenségét” felváltó kollázstechnika és töredezett forma a valóság töredezettségére, a töredékes megismerésre, a mindent átfogó értelem vereségére enged következtetni. Ezen az állapoton csupán a költészet képes felülemelkedni, intuíciójával, metaforikus-szimbolikus beszédmódjával. A helyükre került fogalmak, szimbólumok alkothatnak immár feszes, zárt világokat, olyan mikrouniverzumokat, amelyek magukban hordozzák egy lírai makrouniverzum esélyeit. Mindkét költemény az alkotói válságból újrateremtődő poézis erejét példázza. N. Horváth Béla szerint ez a másfajta valóságismeretből fakadó költői felismerés nemcsak az alkotói, hanem a befogadói oldal mentalitását is befolyásolhatja: a lét egyszerre homogén és inhomogén szerkezetének egyidejű bemutatásával, ill. művészi újrateremtésével olyan nyelvi-formai figuralitással szembesül az olvasó, amely eltéríti az olvasást a jel és a jelentés hagyományos értelmezési technikájától. „Pszichológia, filozófia, ontológia oly módon szervesül a nyelvi matériába, hogy a szinte tapintható valóságszerű részletek és csak a nyelvi anyagban megformált, nem realizálható valóság mindig szemléletileg, képszerűen olvasható a világ csak nyelv általi megjeleníthetőségének révén.” (N. Horváth Béla 2008: 289.). Újra megjelenik tehát egy a szubjektumban letisztult költői világ, mely csak virtuálisan létezik a valóság számára, azaz nem realizálható, a szubjektivitásban, ill. a vele rokon költészetben viszont létező realitás, legalábbis a József Attila-i logika szerint. Ebben segítségére van a költőnek maga a nyelv, amely képszerűvé és szemléletesen olvashatóvá teszi a virtuális valóságot. A költők általa teremthetik újra az elveszettnek hitt nembeli értékeinket; a boldogságot és a szabadságot, éppen ezért vonzódunk ismeretlen ismerősként József Attila és Szilágyi Domokos költői képeihez: „Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa. / Az udvar szigorú gyöpén / imbolygott göndör mosolygása. / Ledőlt a puha, langy tócsába, / hunyorgott, röffent még felém – / ma is látom, mily tétovázva / babrált pihéi közt a fény.” (Eszmélet). „Mert lélek, a lélek, a lélek / már semmiségnek örülni sem átall –  ó, boldogság az is, / ha Mount Vermontban barátságot kötsz egy cicával.” (Bartók Amerikában). Az elvont boldogságfogalom háziállatként konkretizálódik mindkét versben: disznóként és macskaként. A szent és a profán úgy váltakozik ezekben a költői képekben, hogy nem sérül az egyetemes tartalmú fogalom méltósága. A befogadásban is érthető a költői üzenet: létszorongató körülmények között, szabadsághiányban átdimenzionálódik, más méreteket ölt a fogalom egyetemessége.
Létösszegző filozófia körvonalazódik mindkét versből: az alapvető emberi értékek jelenléte olyan tényezőkre utal, melyek a világhoz, önmagunkhoz és egymáshoz való viszonyunk lényegének kifejezői, a mindenkori ember élete tartalmasságának és egyensúlyának meghatározói. A korábbi tapasztalatok birtokában immár optimizmus és illúziók nélkül fogalmazódik meg mindez, és válik az önáltatás nélküli egyensúlyra-törekvés versévé az Eszmélet és a Bartók Amerikában. Bennük történik meg a költői világkép korábbi kulcsfogalmainak rendezett átértékelése: jövő, célszerűség, világ, szabadság, boldogság, értelem stb. Mindkét költő a racionálisan megtervezett egyetemes boldogság ígéretét, a beteljesedést és a véges célszerűséget egyformán megkérdőjelezve állítja immár az értelem mellé a lélek, a szeretet, a remény, az álom, az intuíció korántsem ésszerű hatalmát. Szilágyi Domokos heurisztikus felismerésével („a világ léptéke a lélek”) elismeri, hogy az emberi szabadság és boldogság szubjektív tényezői a meghatározóak, az emberi megismerésnek letagadhatatlan pszichológiai tényezői vannak, fontos a külső, objektív világ történéseinek az interiorizációja. Így a boldogság többé már nem a kollektív szabadság függvénye, a jövő pedig nem egynemű célrendszer, hanem „polifón álom”, és „a lélek a tőle idegen törvény kényszerűsége függvényében érzi ’szorosnak’ avagy ’tágnak’ a világot.” (Cs. Gyimesi Éva i.m.34.). József Attila életében a felismerés, az eszmélet szorosan összefügg a bergsoni intuícióval, erre Tverdotta György hívja fel figyelmünket a filozófusnak Idő és szabadság című művére utalva: „Bergson nyomán József Attila az eszméletet az intuíció és az értelem szintézise révén tett óriási szellemi erőfeszítésnek tekintette, a személyes sorskérdéseinek tisztázására, az alkotó cselekvés előtt feltornyosult akadályok elhárítására olyan állapotnak, amely legalábbis rokon az ihlet működésével”. (Tverdotta György 2004:106.). A bergsoni szemléletben az eszmélet állapotot nevez meg, egy folyamat eredményét. Fontos a hozzá és  a vershez vezető szellemi út, az eszmélés mint folyamat és cselekvés, amelyre értelmező olvasóként a végeredményből, az eszméletből következtethetünk vissza. Maga az eszmélés a felismerések algoritmusából tevődik össze, az egyes felismeréseket pedig a megismerés gyakorlata előzi meg. József Attilában és Szilágyi Domokosban ösztönszerűen munkál a megismerés utáni vágy, jóllehet egyszerre tudatos és gyötrelmes szellemi munka, a felismerések szintetizálása. Pályakezdőkként a megismerés racionalitásával vannak elfoglalva, ám hamarosan fel kell ismerniük, hogy véges minden emberi megismerés, képtelen átfogni a végtelenbe vesző valóságot, és hogy minden törvény illúzió.
A mindkét életműben fellelhető ellentmondások, értékdisszonanciák valójában feloldhatatlanságukban lehetnek csak igazak. Teljes feltárásukkal maguk a versek is veszítenének igazságtartalmukból és esztétikumukból. Nekünk olvasóknak is elegendő, ha a költői kijelentéseket, nyelvi gesztusokat elfogadjuk és azonosulunk velük.

Felhasznált szakirodalom:

1. József Attila (1958) Összes művei, III. Akadémiai Kiadó, Budapest.
2. N. Horváth Béla (2008) A líra logikája. József Attila. Akadémiai Kiadó, Budapest.
3. Cs. Gyimesi Éva (1990) Álom és értelem. Szilágyi Domokos lírai létértelmezése. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.
4. Tverdotta György (2004) Tizenkét vers. Gondolat Kiadó, Budapest.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében