A Szarvason kereket oldott vidra történetét nem osztottam meg senkivel. A messziről jött ember szavait hamar kétségbe vonják. A szarvasi kudarcnak egy igaz tanúja és szenvedő alanya volt, Erax nevű fürjészebem. A közösen elviselt megpróbáltatások embert, állatot közelebb hoznak egymáshoz. Eraxot nem volt nehéz szeretni. Erax egy római jellem volt…

A budapesti OKTH (Országos Kör-nyezet- és Természetvédelmi Hatóság) szótlanságomból arra a következtetésre jutott, hogy a nekem kijelölt helyen (szarvasi Haki) nem találtam meg a vidrákat. Segítőkészen a Dél-Dunántúli Felügyelőség területét, azon belül a dobszai Téesz „vidrasújtott” tavait jelölték ki élvebefogói tevékenységem színteréül. Erről elegáns hangvételű levélben tudósítottak, mint az államközi vidrabefogási megegyezés német végrehajtóját. A máig megőrzött levél írója enyhe gúnnyal figyelmeztet a tényre, hogy a tógazda ez idáig 70.000 (hetvenezer) forintot költött, különböző csapdák beszerzésére és felállítására, de a siker elmaradt. Lassan nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a vidra-visszatelepítési, ezért élvebefogási projekt németországi pártolói és támogatói, valamint magyar kollégáik hátam mögött összemosolyognak. Előbbiek szívesebben tudnának a göttingeni auditóriumokba, utóbbiak a szívósságot nem értették, amellyel az egyre hidegebb időben tántoríthatatlanul vidrát szándékoztam fogni. Kénytelen-kelletlen egy budapesti látogatást vettem föl programomba. Szállásomat feleségem egy Erdélyből elszármazott rokonánál ütöttem fel, egy erdészházban a galgamácsai Kastélykertben. Délelőttönként innen indultam a budai oldalon lévő Költő utcai hatósághoz. A magyar kollégák, becsületükre legyen mondva, jobbnál jobb helyeket ajánlottak, jobbnál jobb tippekkel láttak el.  Területi természetvédelmi szervek jelentéseitől kezdve, kilövési kérelmeken keresztül mindenbe betekintést nyerhettem, amivel a vidraügynek csak kapcsolata volt. Végül is jó hét búvárkodás után a délmagyarországi Nagyvátyot ajánlották, a dobszai Téesz kezelésében lévő tavakat. Nechay Gábor, a magyar „vidrabiztos” töltött ott pár napot hivatalból, vidrakilövési kérelmek kivizsgálásával. Fővárosi tartózkodásomat, melyet már hatalmasan eluntam, egy bágyadt november eleji délelőtt megszakítottam és délnek fordítottam a kocsim rúdját…

A dobszai téesznél szívesen fogadtak. A borosjenői születésű halőr, Majsi úr és felesége valahogy ráéreztek „sorsüldözött” voltomra, és enyhíteni próbáltak rajta. Persze mindezt a maguk Fehér- körös-menti, bihari módján. Nagyváradi lévén, földijüknek tudtak, ami röghöz kötődő emberek esetében sokat jelent. Vízparti háló, illetve tartózkodási helyhez ragaszkodtam, ahol majd csapdáimmal és hű társammal, Eraxxal elleszek. Így hálóhelynek a helyi hatalmasságok a télidőben magára hagyott malmot jelölték ki, ahol dologidőben a tó őre és halgazdája lakott feleségével. A tavakat vízzel, egy az erdőből érkező kristálytiszta patak látta el. A patakon 11 darab vízimalom sorakozott. Felhagyottak. Malmom szomszédja a kőtalapzatú, vasvázú Dallos malom volt. A malommal szembeni oldalt gondosan művelt szőlők borították, a domb lábánál, a malomárokkal párhuzamosan pincesor húzódott. Lakószobának a malom konyhája ígérkezett a legmegfelelőbbnek. Bár a falán lévő repedésen beragyogtak a csillagok, de mindent összevetve jó kaliba-pótlónak bizonyult. A régi, hajópallós raktéren kutyám kitűnően érezte magát. Ha huzamosabb időre bezárni kényszerültem, ott rótta ideges köreit. Itt, ebben a malomban esett meg nagy barátságunk egyik fura szakítópróbája…

Közhellyel kezdem: az éhség igen nagy úr, s így vetődtem én is a dobszai téesz mészárszékének tájékára, ahol elsősorban kutyám számára szerettem volna valami ennivalót beszerezni. Igyekezetemet a jóindulatú hentes kényszervágott hízó sonkájával honorálta. Mindent összekotortam tehát, ami német cuccaimból eddig valahogy megúszta az odaajándékozást és a vonakodó, jóérzésű magyarnak adtam. Maradék pénzemen magamnak vásárolt hentesárut, a kutyámmal megosztva hamar elemésztettük, a sonkát pedig a gabonatároló tölgyfagerendájába vert kovácsoltvas szegre akasztottam, azzal a feltett hátsó szándékkal, hogy magam is megkóstolom, ha eljön az ideje. Kényszervágott húsra pedig azért fanyalodtam, mert a pénzem a debreceni Várkapu (?) bárban felszedett, könnyűléptű, hosszúderekú, fekete Carmen révén rossz útra tért… Hát rasszista, az nem vagyok, de van bajom elég. A tudatmódosítók iránti ősi vonzalom, például…

A hideg téleleji napok kalóriaigényessé teszik az egész napját a szabadban töltő vidravadászt. Naplóm, helyesebben hevenyészett feljegyzéseim alapján, egy szerdai napon, kutyámat hátrahagyva csapda-átrendezni indultam. Mostanság többnyire nappal aludtam, mert éjszakánként gumírozott pofájú csapdáimat ügyeltem. Nem a csapdába lépő vidra végtagjait féltettem, annál inkább tartottam a vasat harapdáló foglyul ejtett vidra fogzománc károsodásától. Az átvirrasztott éjszakák nem kényeztettek el sikerekkel. Vidra volt benn a tavakon bőven, megítélésem szerint több is, de a ránk nehezedő télben a vizek partján jégszegély képződött. A tóparti bejáratott kiszállókat az állatok rendszertelenül kezdték használni. A vékony jégfelületet, különösen partközeli szakaszokon alulról feltúrt lékek ún. kopfok törték meg, egymástól 2–3 méternyi távolságra. A halászni merülő vidra légzőnyílásai. Ezen alulról, vízből felfele feszített lékek előállítását és karbantartását a vidra anyjától tanulja, de a felfele feszítő szabadulási hajlam inkább öröklött viselkedési formának bizonyul. A szállító ládába kerülő, élve befogott vidra általában nem a láda lenti sarkait célozza meg (görényhez, rókához, nyesthez, nyuszthoz hasonlóan) szabadulni akaró harapdálásával, kaparásával, hanem a láda fedelét próbálja felfeszíteni. Ennyit, mindösszesen csak ennyit illett volna ismernem a fogságba került vidra viselkedéséből, és akkor hajnalra kelve nem tátongott volna üresen vidraszállító ládám a szarvasi arborétumban. Hosszas mérlegelés után úgy határoztam, hogy a szarvasi befogás hajmeresztő történetével nem érdemes az ügy támogatóit szórakoztatni. Elhatároztam, hogy csak sikeresen leszállított élő vidra után veszem igénybe az állítólag rendelkezésre álló, bonyolításhoz szükséges további pénzt... Bár másképp határoztam volna. Ez ugyanis elhatározásnak szép és nemes, ám napjaim egyre éhesebben kezdtek telni… A tavak felesküdött őre, Majsi úr, könyörületes bihari ember lévén, valahányszor meglátogattam, bőven megvendégelt. Ezen a napon úgy határoztam, hogy nekiállok a sonka fogyasztásának, mert napi feljegyzéseim között a sült hús szó kétszer is szerepel. Mondom, korán indultam, későn, sötétben fordultam, hanem a csapdáimnak nem sikerült az óránként ingadozó vízállás mentén helyet találnom. Rosszkedvűen, de annál éhesebben egy évszázados tölgy letört, száraz ágát vontatva magam után érkeztem meg a malomhoz. Míg gémberedett ujjakkal a lakat kulcsa után kotortam, feltűnt Erax kutyám furcsa, feddő, mélyről fakadó vinnyogása. A felkattintott kapcsoló által üzembe helyezett légyszaros izzó megvilágította a raktér ösztövér gerendázatát. Az észleltektől megtántorodtam. A kiváló kovácsolt vasszeg, zsírosan bár, enyhén lekonyítva, üresen meredezett a hidegben. A sonka, a kényszervágott (lábtörött) disznó cipónyi sonkája, mintha csak az én éhes álmaimban létezett volna.

A döbbenettől először falnak tántorodtam, aztán fölzúgó hiányérzetem szavára, tartózkodóan viselkedő kutyámat kezdtem figyelni. Kutyámat, melynek már régen köröttem, illett, volna röpködni, vinnyogva lelkesedni… na, ezúttal nem ezt tette. A sonka hűlt helyére mutattam, a kutya tőlem jó négy méterre fejét félresunyva kelletlenkedett. Léptem egyet, a kutya a megtorlástól tartva, ültő helyéből megemelkedett, és tömött hasát szinte a földön húzva, megpróbált hatáskörömből elsunnyogni. Egyelőre hagytam, mert a kutya megbüntetésénél intenzívebben érdekelt a maradék holléte. Sőt, a raktérben hányódó poros lomok között keresgélve, még kutyámat is keresésre szólítottam fel. Mondhatom, kitett magáért! Szabályos kajtatásba kezdett az ócska zsákok, hordók és bontásból származó gerendák a között. Olyannyira előrehaladt a tettetett hazudozásban, hogy buzgalmát bárki más komolyan vette volna. Megsokalltam a dolgot, és újból az üresen meredező, gerendába vert szeg alá parancsoltam. A hatás ugyanaz, az eb lesunyt tekintettel mered maga elé, majd kelletlenül próbál eloldalogni. Tehetetlen dühömet, állaton, főleg kutyán kitölteni nem szoktam, most mégis úgy éreztem, hogy ez a világjáró, módfelett jóllakott kutya nem ússza meg az alapos verést. Annál is inkább, mivel ő maga is tudná, mire fel kapja. Az éhség köztudottan rossz tanácsadó. Két szándék váltogatta egymást bennem: büntetni most kellene melegében, hogy a kutya nehogy félreértse a célzást, de azzal a vajon-hova-rejtett, összerágott maradékkal is lehetne, sőt illene kezdeni valamit. Medve, farkas, hiúz lakomáját hivatásos vadász koromban nem egyszer folytattam, a saját kutyám csak nem lehet akadály. Őszintén szólva nagyon haragudtam az állatra, és attól tartottam, hogy a megtorlás túl keményre sikeredne. A konyhába mentem tehát, és tüzet raktam. A kutya nem követett. A raktérben égve hagytam a villanyt és a konyha üvegezett ajtaján át próbáltam ebem mozgását szemmel tartani. A maradék hollétéről nem sikerült értesülést nyernem. Nemcsak én tartottam szemmel a kutyát, ő is engem... Ült a nagy terem közepén és bűnbánó tekintettel meredt a konyha üvegezett ajtajára. Áldatlan helyzetembe nehezen törődtem bele. A sok átvirrasztott, átfagyoskodott éjszaka után, most végre itt van egy, melyet átaludhatnék, de üresen korgó gyomorral aligha jön össze az éjszakai nyugodalom. Furcsának hathat, amit mondok, de legalább a kutya nem éhezett. Abban egyébként biztos voltam, hogy a kutya, bármilyen idomtalanra ette is magát, a csend beálltával újból felkeresi elrejtett zsákmányát. Akkor kellene tetten érni. Tőlem telhető közömbösséggel eloltogattam hát a villanyokat, a raktér fele nyíló ajtót résnyire nyitva hagytam. Éhesen, hanyatt fekve, a repedezett takaréktűzhely mennyezetre vetülő tűzijátékát nézegettem, de főleg kutyám körmeinek neszezését ügyeltem. Így próbáltam az eltulajdonított sonka hollétéről valami hozzávetőlegeset megtudni. … Sikerült is.

Negyedóra elteltével a nyűtt kopókörmök kopogása mintha a levegőből, felülről hallatszott volna. Rövid fülelés után eldöntöttem, hogy kutyám zsákmányát a zsákok felhordására szolgáló feljárón a padlástérbe vitte, most pedig a sötétség leple alatt valószínűleg zsákmányához igyekszik. Sajnos, a következő lépést elvétettem. Ezzel el a tettenérés lehetőségét is. A kutya ugyanis meghallotta a konyhai ágy nyikordulását, és mire a raktérbe villanyt gyújtottam, bűnbánó pofája újból régi helyén, a raktér közepén világított. Hamarjában lábbelit húztam és elemlámpámmal felszerelkezve felrohantam a lépcsővé kiképzett padlásfeljárón. A vastag szőke porban csapás vezetett a kényszervágott disznó gerenda alá szorult sonkájához, illetve annak maradékaihoz. A csonton függönyrojtszerűen inak lógtak, kevés húscafattal egyetemben. Kutyámra ügyet sem vetve ereszkedtem alá, majd késemmel valami vagdaltszerűséget próbáltam a maradékból kialakítani. A sülő hús szagára az eb betolta ugyan az ajtót, de észrevette, hogy haragot akarok tartani. Hideg éjszaka volt ez is, és úgy hajnali 4 körül érzem, hogy a bűnös kutya kezemtől fogva finoman meg-megránt. Szememet ki se nyitottam, végiggondoltam a helyzetet. A kutyám mindig kínosan szobatiszta volt. Mű kajtatásos- keresése közepette kiborította saját vizesedényét, és a töménytelen hús hatására erős szomjúság gyötörhette. Nyitott hálózsákomat magamra terítve lábbelimbe léptem és kivittem a kutyát a malom elé. Szót persze menet közbe nem váltottunk. A baranyai hideg éjszakára nyíló ajtót behajtottam, és mielőtt kutyámat lábtól elbocsátottam volna, belehallgatóztam a világba. Kutyám is körülnézett, persze az orrával, és izgalomnak semmi jelét nem adta. Szóval küldtem egyet fordulni, de a kezem nem tettem rá. Haragban voltunk… Bizonytalanul indult meg, mint valami holdbéli üres vidéken de tétovasága nem tartott sokáig. Kört írt le a szőlőkarók között, aztán hallani véltem, ahogy a tavaknak fordult. Rágyújtottam, mintha sejtettem volna, hogy alvásból mára körülbelül ennyi jutott. Hosszú évek távlatából nehéz visszaidéznem, hogy mire gondolhattam, kutyámra várva. Bizonyára, mint ilyen alkalmakkor általában, az éjszakával barátkoztam. Szerettem ebbe a csodálatos földrészbe belehallgatózni, mely földrész vadnak és vadásznak egyaránt pártfogója. Éjszaka merészkedik a várost átszelő folyón közelünkbe a vidra, bátorkodik a farkas a láncról elorozni a házőrzővé vedlett áruló rokont, és barangolja be immár zajjal szennyezett birtokait a világ ura, a medve. Teszik mindezt az ősi juss jogán melyet megkérdőjelezni nem lehet. Ilyenkor jobb abba belegondolni, hogy a pár órás sötétség nélkül a környezetfaló ember néhány kényesebb kortársa, például medve, hiúz, farkas, kiveszni lett volna kénytelen. Szemem közben jól hozzászokott a sötétséghez, olyannyira, hogy a délutáni kajtatásommal elriasztott gyöngybagoly megtérésének is tanúja lehettem. Néhány elkésett diólevél imbolygott alá a malom előtt álló fáról, és egyéb zaj nem hallatszott. Kopót elengedni mindég felelősség. Még az ilyen kajtató ebbe oltott kopót sem, mint az én fürjészebem, (Deutsche Wachtelhund). Azt azonban végképp nem értettem, hogy ha eddig nem fordult a kutya, hogy nem hallom vadászszívhez szóló, magasan csengő, hajtó csaholását. A minden áron nyomra állást, a hideg nyomon való idétlenkedést, a hazug vakkantgatásokat, habár hazudni tudott, ez az én kutyám még kölyök korában se gyakorolta. Nem értettem hát, hogy mi történhetett vele. A meglóduló szél fölszította délutáni haragomat.

Így megy ez…

Levegőben lógott a jókora verés, elmaradt, most meg én szorongok itt alvás helyett, nehogy kutyámat baj érje. 

Na, nem sokáig szorongtam. A halastó gátján egy nagyon nagyfejű, de szépjárású szörny közelítette meg a malmot. A hajnali derengésbe hamuszínűre váltó égaljára kirajzolódó alakot már csak mozgása miatt sem téveszthettem össze semmivel. A malom magasságába a nagyfejű szörny letért a gát koronájáról, és diszkréten vinnyogva lábalta át a halastó vízlevezető árkát.

Megjött a kutyám. Jó két méterre, ülepére ereszkedett, és hótt-szabályosan próbálta átadni a magával hozott fácántyúkot. A tyúk szárnya kiszabadult a kutya szájából és betakarta az állat fejét. Ezért hatott az állat feje a hajnali derengésben hatalmasnak. Átvettem kutyámtól a zsákmányt és tettetett kénytelenséggel pár jó szó kíséretében megsimogattam. Ezt követően felállt és jóváhagyásomra várva újból a tavak fele fordult. Eredj, simítottam meg újból a kutya fejét, abbeli meggyőződésemben, hogy a nehéz munka után, magát kifúvandó egyet-kettőt fordulni szándékszik a malom körül. 

Szó se róla.

A kutya kilőtt nyílként indult meg, előbbi tartózkodási helye felé. Befordultam a malomba és a körte gyér, légyszaros világánál a fácántyúkot kezdtem vizsgálni. Annak bizony hurok okozta a vesztét, kutyám pedig addig rángatta, míg elszabadította, és virradatra megörvendeztette az egyébként haragos, de nagyon éhes gazdáját. 

Etikai mérlegelésekre nem futotta türelmemből. Ahogy az ágfának kevés parazsa lett kutyám már a második fácánnal jelentkezett. Ezúttal kakassal. Hátsó lábaira ereszkedve, szabályos átvételre kínálva fel azt. Mire a kelő nap bevilágította a tavakat, száz darab körüli hurkot és egy dermedt, guvadt szemű tapsifülest szedtem össze…

Mi tagadás , tele gyomorral tértünk immár nappali nyugovóra.

Szent volt a béke.