"a föld a tekintetedben fészkel"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 14. (628.) SZÁM — JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Gaal György
Klió erdélyi napszámosainak mintaképe
VÉGH BALÁZS BÉLA
A megismeréstől a felismerésig (József Attila és Szilágyi Domokos eszmélései)
VÁRADI B. LÁSZLÓ
Erax, a római jellem
Kántor Lajos
Központ, központok
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 16.
KOVÁCS FRANCISKA MÁRIA
Mert láttam én már mindeneket
Pál Tamás
Versei
Papp-Zakor Ilka
Sakk
Váradi Nagy Pál
A Kiviuk keresése
Szőcs István
Mitől hungarológus, aki annak neveztetik?
Aurel Dumitraşcu
Versei
MÜLLER DEZSŐ
Versei
Farkas Wellmann Éva
Visszatalálni a közönséghez
Karácsonyi Zsolt
A ritmussá lett láthatatlan
Augusztusi évfordulók
 
Kántor Lajos
Központ, központok
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 14. (628.) SZÁM — JÚLIUS 25.

A központ kérdése, megítélése természetesen többféle szempontból lehetséges, nyilván magyar vonatkozásban is. Konferenciánk1 jellegéből következően nincs értelme a politikum, a politikai élet centrumát, centrumait vitatnunk, noha történelmünk folyamán a művelődési központok nagymértékben a hatalmi tényezők függvényében jöttek létre, virágoztak, illetve kezdtek hanyatlani.
Erdélyből, Erdélyre (s a részekre) nézve a távolabbi múltból két várost emelhetünk ki: Nagyváradot, Vitéz János 15. század közepi udvarának humanista körét, ahol Janus Pannonius nevelkedett; és Gyulafehérvárt, az erdélyi fejedelemség korából, mindenekelőtt Bethlen Gábor külföldről meghívott tudósaival. A következő évszázadok ilyen súlyú központosított erdélyi teljesítményeket nem tudtak felmutatni, noha az iskolák – például Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Nagyenyeden, a Székelyföldön – továbbra is kinevelték a magyar művelődés jelentős egyéniségeit. Fontos részterületeket, így a színházat és a magyar sajtót nézve, voltak vidéki városok, amelyek kihagyhatatlanok a művelődéstörténetből, ha a kezdetekről beszélünk; mindezzel együtt azonban, a 19. század közepétől, végétől számítva az ország fővárosa, Budapest elsősége vitathatatlan.
Trianon után változik a helyzet. Az új határokon kívül került magyarságnak szükségszerűen ki kell alakítania a maga művelődési centrumait. Ahogy Kós Károly írta 1921-ben, a Kiáltó Szóban, az erdélyi magyarságot szólítva meg, de Romániát, a román többségi társadalmat is: „Nem szabad elfelejtenie [mármint Romániának], hogy mi az egységes magyarságból elszakasztott egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel, tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni, és tudtunk nehéz vereségek után talpra állani. Erőnket ösmerjük, nem becsüljük azt túl, de nem is kicsinyeljük, sokszor próbáltuk, mennyit bírnak.”
Kós szövege egyértelműen transzszil-vanista vétetésű, a messze múltba hosszabbítja meg érvelését, amelynek időszerűsége a húszas évek kifosztottságában, kilátástalanságában kétségbe nem vonható. A vele szövetkezőkkel együtt – építész szakmájához híven – meg is kezdi az építkezést, többek közt a Budapestről hazatért, korábbi magyar külügyminiszter, Bánffy Miklós és a marosvécsi vár ura, Kemény János egyrészt az anyagi, másrészt a szellemi-kulturális feltételek alakításában áll mellette. Így jön létre az irodalom továbbélésében, szervezeti kibontakozásában, a könyvkiadásban kulcsszerepet játszó Erdélyi Szépmíves Céh, 1924-ben, négy évvel később a folyóirat, az Erdélyi Helikon. (Más keretet és egyelőre szűkebb kört jelent a Dienes László tanácsköztársasági emigráns által 1926-ban elindított, majd Gaál Gábor szerkesztette baloldali Korunk.)
Értelemszerűen Kolozsvár lesz tehát a művelődési központ. Ismerjük ugyan azokat a kísérleteket, amelyek más városokbeli csoportosulásokat próbálnak szembeállítani az kolozsvári (és évenként egyszeri találkozások okán marosvécsinek is mondható) helikonista szervezkedéssel, ezek azonban rövid életűnek bizonyulnak, elhalnak. Kós Károly, aki építészként már fiatalon kinyilvánítja a vizualitás, ezen belül a grafika iránti elkötelezettségét, 1931-ben megteremti az erdélyi képzőművészek szervezetét is, a Barabás Miklós Céhet. Tulajdonképpen innen számítva kellene végigkövetnünk az immár romániai magyar képzőművészet központjainak kérdését – el egészen a 2012-es sepsiszentgyörgyi, de inkább összerdélyinek mondható kezdeményezésig, az Erdélyi Művészeti Központ létrehozásáig. Természetesen a két világháború közti évekből más fontos előzményekre is utalni kell legalább, hiszen például a Korunk közleményeiben nagy súllyal voltak jelen az európai avantgárd művészet Erdélyben még alig ható törekvései. És ne feledkezzünk meg az 1933-ban Kolozsvárról Temesvárra költöző Képzőművészeti Iskola jelentőségéről, ahol a későbbi évek erdélyi festészetének és szobrászatának számos jelentős alkotója tanult. Korszakos történet viszont az 1896-ban alakult nagybányai művésztelepé, amelynek híre és kisugárzása – nem utolsósorban a műtárgypiacon máig érvényesülő tekintélye – messze túlmutat az országhatárokon. Ami pedig a gyűjteményeket illeti, bizonyára a legpatinásabb az Erdélyi Múzeum-Egyesületé; kincsei ma a kolozsvári Bánffy-palotában, a Művészeti Múzeum tulajdonában találhatók.
A 20. század utolsó évtizedeitől napjainkig próbálva meg áttekinteni – most már leszűkítve a központ-központok kérdését – az erdélyi, a romániai magyar képzőművészet helyzetét, talán a főiskolai oktatás kolozsvári intézményeiből a leghelyesebb kiindulnunk. A második világháború után megalakult Magyar Művészeti Intézet, illetve ennek bizonyos tekintetben utóda, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tekintélyes magyar tanárai – Kovács Zoltán, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Mohi Sándor, Kádár Tibor, Kós András, Szervátiusz Jenő, Feszt László – és tanítványaik évtizedekre meghatározzák Kolozsvár képzőművészeti életét. Azt gondolom, figyelembe kell venni a főként grafikusokra – de a festőkre, szobrászokra is – figyelő irodalmi, kulturális lapok, majd a könyvkiadók, különösen a Kriterion nyújtotta közlési lehetőségeket. Így alakulhatott ki a máig nem kellőképpen számon tartott, művészettörténetileg érdemben még fel nem dolgozott kolozsvári grafikus iskola, Cseh Gusztávval, Tóth Lászlóval, Deák Ferenccel, Bardócz Lajossal, Árkossy Istvánnal – és ide sorolhatók azok az ugyancsak jelentős pályát befutottak, akik a főiskola befejezése után Szatmárnémetibe (Paulovics László) vagy Sepsiszentgyörgyre kerültek (Plugor Sándor, Baász Imre).
Jóval későbbi – 1994-ben megnyílt – lehetőség a Barabás Miklós Céh újraindulása; Abodi Nagy Béla, Kós András, Kancsura István után Jakobovits Miklós (Nagyváradról) elnöksége alatt nő meg a súlya a fiatalabbakat is befogadni akaró Céhnek.
E különböző intézményi keretek mellett – még jóval a Barabás Miklós Céh második megalakulása előtt – többé-kevésbé sikeres kísérletek történnek a fiatalok támogatására, valamint a szövetségi keretekből kitaszítottak vagy oda be sem került idősebb festők, grafikusok kiállítási térhez juttatására. Ma nyugodtan elmondható, hogy 1973-tól az 1986-os betiltásig ilyen szerepet vállalt a Korunk Galéria; évtizedes elzártság után itt mutathatta be új munkáit Incze Ferenc, a zenészből festővé érő Györkös Mányi Albert, a főiskolai küszöböt még eredménytelenül ostromló Bencsik János és Finta Edit, a marosvásárhelyi művészeti iskolából érkező (ma Párizsban élő) Simon Sándor – vagy éppen a még főiskolás Baász Imre. (Erről a történetről a 2008-as kiadású Közösség és művészet című könyv és a Bánffy-palotában megrendezett gyűjteményes tárlat tett bizonyságot.) Az 1989–90-es rendszerváltozást követően aztán különféle magángalériák nyíltak; közülük a Quadro Galéria – Székely Sebestyén György szakmai irányításával – tudott felmutatni művészettörténeti és jelenkori értékeket.
2012–13-ban, nem utolsósorban a demográfiai változások függvényében, a felsorolt érdemek ellenére, el kell mondanunk, hogy Kolozsvár egyértelmű vezető szerepe az erdélyi magyar képzőművészetben, a központ tekintetében távolról sem állítható már oly határozottan. Marosvásárhely – Nagy Pálék művészeti középiskolájával – az „uralkodó” kolozsvári évek idején is kiemelkedő jelentőségű volt, Balázs Imre pedig az Új Élet Galériával járult hozzá a város művészeti tekintélyének növeléséhez. Nagyváradon a Jakobovits házaspár vitt új szemléletet idősebb és ifjabb alkotók mindennapjaiba, a tárlatok világába. Temesvár a modernség irányába tudott nyitni, többek közt egy olyan szobrászművész jelenlétével, amilyen Jecza Péter volt. És egyre inkább felzárkóztak a székelyföldi kisvárosok. Már nem csupán Nagy Imre állandó székhelye, Zsögöd vonzotta a látogatókat, hanem az új nemzedék, a gyergyói festők Márton Árpáddal, Sövér Elekkel az élen. És az újságíró-szervező emberrel, Zöld Lajossal szövetkezve, létrehozták a gyergyószárhegyi művésztábort, amely a nyári gyülekezésekkel hivatkozási alap, egyben a több irányú alkotó munka amolyan központja lett.
Itt érkezünk el egy olyan erdélyi városhoz, amely egyre többet hallat magáról. Itt érkezünk el – vissza – Kós Károlyhoz. Itt, Sepsiszentgyögyön épült fel a múlt század elején a Székely Nemzeti Múzeum, főépületével Kós építészeti álmát valósítva meg. Ehhez a múzeumhoz tartozik a Gyárfás Jenő Képtár, klasszikus és modern magyar remekeivel, köztük Mattis Teutsch, Nagy Imre, Nagy Albert munkáival. De ami Szentgyörgyöt a művészet tisztelőinek szemében különösen figyelemre méltóvá teszi, az, hogy intézményei nem rekedtek, nem rekednek meg a múltban. Jó példa erre a Tamási Áron nevét viselő mai színházi társulat; az egykori szerény népszínházat az ország egyik megbecsült, modern színpada váltotta fel. Képzőművészetileg pedig, Baász Imre szellemében (aki az AnnaArt kezdeményezője lehetett), az új keresésének látványos terei alakulnak. Ha pedig ehhez a potenciálhoz a helyi vezetők figyelme és támogatása társul – nem nehéz meggyőzni az Erdély különböző vidékeiről jövő kuratóriumi tagokat: ott kell az Erdélyi Művészeti Központot kialakítani, ahol erre fogadókészség mutatkozik, szakértelemmel párosulva.
Elképzelésünk szerint tehát Sepsi-szentgyörgy az erdélyi, a romániai magyar képzőművészet egészének egyfajta új központja lehet. Egyfajta, mondom, és arra gondolok, amit a kuratórium már megfogalmazott: olyan központ, amelyik nem akarja a korábbiakat, a más városokban (vagy éppenséggel falvakban) már-még létezőket „legyőzni”, bekebelezni, hanem kapcsolati viszonyba lépve velük, országos információs és kiállító hálózatot épít ki, működtet. Az egyszerű kiállítóhelyek és gyűjtőközpont jelleg mellett a kutatást is szolgálni akarja – természetesen az egyetemi, továbbra is hangsúlyos kulturális központokkal, Kolozsvárral, Temesvárral, Nagyváraddal, Marosvásárhellyel együtt.
Hogy így legyen, össze kell fognunk a jövőben is.

A Nagyváradon, a Partiumi Ke-resztény Egyetem Reklámgrafika tanszéke által szervezett EMÜK konferencián 2013 tavaszán elhangzott előadás szövege.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében