kellene csinálni a művészi vetkőzősdit. Hogyan és miképpen? – elmondom a most következőkben.
Elmentem egy borús vasárnap délután az Operába, a Csárdáskirálynőt újranézni, nosztalgiázni.
Izgalommal ültem a nézőtéren: valamikor kamaszként, majd ifjú színész-ként hányszor bámultam, csodáltam ezt a gyönyörűszép, kedves operettet. Amiből kitudtuk többek között mi ifjak, hogy a lányok angyalok (ezt ugyan eddig is sejtettük), meg hogy a férfiakkal csak komédiáznak, de végül, előbb-utóbb, túl az Óperencián, boldogok leszünk. Nem beszélve arról, hogy a későn fekvésről is elhangzott nem egy, korosztályomat minden vonatkozásban igazoló ténymegállapítás, – („nem vonz minket este tízkor még az ágy”, stb.).
És a csodálatosan szép táncosnők! Lelket és testet izgató látvány volt, ahogy arasznyi szoknyácskában betáncoltak a színre! Sorra szerelmes voltam beléjük, néha külön-külön, majd egyszerre, az egész balettkarba, akárcsak jó Bóni gróf, azzal a nagy-nagy különbséggel, hogy én lenn a nézőtéren sóhajtoztam a „cicák” után reménytelenül, míg a boldog gróf időnként ölbe-ölbekapott egy-egy táncosnőt.
És a primadonna! Ahogy bevonult! Ahogy kivonult! És ahogy benn volt! Istenem, szép volt, rég volt. És igaz volt.
Most pedig újra – a Csárdáskirálynő!
Sötét. Gong. Fölmegy a függöny – kísértenek a keserű-szép, visszahozhatatlan emlékek. Izgatottan várom a táncosnőket: ha a szocializmusban kis bugyiban jöttek ki a színre, mi lesz most! A mindenkinek mindent szabad demokráciában. Hiszen a csóréság , nemre, korra való tekintet nélkül az összes valamirevaló kultúrintézményben kötelező művészi jelrendszerré vetkőzte magát, mint kultúrforradalmi vívmány à la 1989. Nem is előadás már az, amiben nincs meztelen színész vagy színésznő.
– Mi lesz itt – kíváncsiskodtam meztelenségre felajzottan – ahol eleve művészi követelmény a vetkőzés, hiszen a cselekmény nagy része egy „bűnös” Orfeumban játszódik le, mely intézményről köztudott, hogy nem puritánságáról és szemérmétől volt vonzó és híres. No, most végre a Kolozsvári Magyar Opera is felvetkőzi magát a Magyar Színház művészi magaslatokat izgató európai hírű meztelenségére - állapítottam meg előlegezett bizalommal a zenés színpad irányában. A Csárdáskirálynő lesz az a a produkció, amely kicsapja a csipkés bugyit a Magas Kultúra bíráló bizottságának és ítészeinek képzeletbeli asztalára, mondván: ”lám, mik sem maradtunk le az újtípúsú jelrendszer művelésében”.
Nem csupán a nemes versengés okából, dehogy, hiszen, mint említettem, művészi, illetve műfaji követelmény is, hogy a művészek, művésznők, de akár az egész Opera alaposan nekivetkőzzön egyrészt a Csárdáskirálynőnek, másrészt a nemes meztelenség-vetélkedőnek. ( Ha én rendezném a Csárdáskirálynőt, még az igazgatót is levetkőztetném, hadd várja ádámkosztümben a nagyérdeműt. A dramaturggal egyetemben. Ha már művészet, akkor legyen sokkolóan az).
Köztudott, hogy a XX. század eleji Budapest éjjeli élete a legnagyobb változatosságot ígérte a szórakozni vágyó úri és nem úri közönségnek.Volt azokban az időkben Budapest éjjeli és nappali életében kabaré, cirkusz, „szerecsen” boxbajnok, pofaszakállas „csodalány”, fellépett Harry Houdini, a bilincstörés királya, 67 vagonnal érkezett a magyar fővárosba a Barum cirkusz, meg aztán volt még bikavaiadal is, volt ott és akkor minden szép és jó, testet és lelket emelő kultúr és nem kultúr szórakozáslehetőség.
De talán a legvonzóbb művészi esemény (a férfiak részére legalábbis) az volt, hogy esténként az Orfeumba fellépett 150 táncosnő, akik a kánkánt táncolták anyaszült meztelenül. Éjjel. Miközben napközben jó nagyanyáink (azaz leendő nagyanyáink), fellépve egy-egy konflis lépcsőjére, szerényen-szemérmesen kivillantották hosszú ruhájuk alól fehér harisnyába bújtatott bokáikat, leendő nagyatyáink nagy-nagy örömére és bátorítására.
Persze, tudtam én jól, hogy a mostani Csárdáskirálynő orfeumjelenetei nem vehetik fel a versenyt azzal a bizonyos 150 táncosnőt foglalkoztató, igazi Orfeum műsorszám költséges és szemkápráztató látványosságával. Nem is vártam én 150, pőrére kosztumtervezett táncosnőt a mostani Csárdáskirálynőtől, de legalább 10-15 nekivetkeztetett művésznőt igen. Ha már Kolozsvár egyik jeles kultúrintézménye rászoktatott a meztelenségre engem és néhány érdeklődőt, a Magas Kultúra nevében.
Elkezdődött és bontakozott szépen a az operett cselekménye, bejöttek szereplők a színre, kimentek szereplők a színről, jópofiztak is néha- én pedig vártam, vártam egyre türelmetlenebbül a levetkőztetett lányokat. De bizony – be kellett látnom néhány csalódástelejes hosszú óra után – hogy hiába reménykedtem a Nagy Meztelenségben..A balettkar ugyan többször is színretáncolt, de olyan alaposan fel voltak öltözetetve a lányok, olyan szép-szolíd- szelíd Orfeum-műsorral szórakoztattak engem és a többi nézőtéri nézőt (és persze a színpadi nézőket), hogy azt akár egy XX. század eleji leánynevelő intézet szombati teadélutánján is megtehették volna.
A művészi igazsághoz hozzátartozik, hogy a primadonna egyszer kimutatta egyik lábszárát, térdtől lefelé, de én, mint már említettem, több okból is másra és többre számítottam, miután bebizonyosodott immár jó 16 éve, hogy a Rendezés nálunkfelé már nem álszemérmeskedik, világ- és drámaértelmező koncepcióján belül bátran ábrázolja a más bájait.
Lement a függöny. Taps, jogos siker. Úgy látszik az avatatlan, a visszamaradt, populizmusra, közérthetőségre és egyéb istentelenségekre hajlamos nézők nem vették észre a csórésághiányt, és lelkesen ünnepelték a szereplőket. Bennem viszont valami nagy-nagy művészi űr maradt, ahogy hazafelé bandukoltam. És ebben a nagy űrben villant belém: fordítva kellene csinálni a Nagy Meztelenséget. Szülővárosom két kultúrintézménye: a Magyar Színház és a Magyar Opera felcserélte a csóréság-használatot, mint hazánkba betörő európai művészi jelrendszert. Az Opera felöltöztet ott, ahol vetkőztetnie kellene, míg a Színház, a prózai előadások, amelyek egy jó része valamikor ifjúsági bérletbe is előadásra kerültek (no, míg volt bérletrendszer a kolozsvári Magyar Színházban és azt meg nem szűntette az Európai Színházi Szellem és a nézőhiány) bátran használják, ha kell, ha nem a nemiszerv-bemutatást (korra és nemre való tekintet nélkül).
Az is lehetséges – meditáltam – miszerint nem is jelrendszerfelcserélésről van szó. Hanem másról. Lehetséges, hogy itt errefelé-nálunkfelé a bebetonozott művészi érdekszférákban a Rendezői Eredetiség nagy-nagy titka: vetkőztet ott, ahol nem kellene. És öltöztet ott, ahol vetkőztetnie kellene.
Mentségére mondva: ha csupán ennyire futja neki....tegye.
