Szavak nekem már nem hazudhatnak.
Régen felébredtem én már;
és bár öklöm csukott szárny volt,
lelkem, mint angyalok sóhaja, repülni vágyott.
Képek kísérnek engem, nem szavak.
Öröklétből érkezünk mind, hideg seholból.
Megélem most újra,
miként lesz a jeltelenből titkos jelölt.
Érző test vagyok.
Úszom az intelmek árján, vigasztalanul,
és csak halmozódik bennem a dac.
A mélyben valahol, tudom már jól,
egy Rózsa vár rám a ködben, kinek nem kellenek szavak.
A felismerés átredőzi álmaimat,
rendet teremtek hát:
zűrzavarból kimetszett képek,
kavargó anyagrészecskék közül felmutatott
ereklyedarabok
hű mását rajzolom világok elé.
Közelre hozom a távolt, s a felszín hajszálrepedésein át:
létezésünk mélyére nézek,
felidézem egymásra pillantásunk ámulatát,
vágy sebezte végzetét.
Évek hozadéka, tapasztalás,
töretlenné edzettél engem.
És mert láttam én már mindeneket,
tudom, miként csitul a félsz.
Eggyé simul akarásom e gazdag hányattatásban, élet,
kitartó vakmeréssel – míg kikötőbe suhan velem
bölcsőből lett bárkám.