– B4-en ló üti a futót. 

Hogy szerettem ilyenkor a tompa, dühödt morgást, ami értésemre adta, hogy nem számított a lépésemre. Pedig egészen várható lépés volt. Csakhogy a sakk pszichológia. Legalább felerészt. Vagy úgy, ahogy mi játsszuk.

– De a pompás táltos, aki parazsat eszik vacsorára, és a homlokán hordja az esthajnalcsillagot, észrevette a bokorban bújkáló alattomos katonát, és lerúgta a kémet a szikláról, bele egyenest a legmélyebb szakadékba, ahol szakadéki patkányok szedték pici-pici ízekre. A királykisasszony, aki a torony ablakából nézte, mi történik, fellélegzett. Hófehér arcocskájára visszatért a pír. Újra biztonságban volt. Az ijedtségre ivott egy pohár vizet, és visszatért zongoraleckéjéhez.

Ezen a héten végig én vagyok a fehérrel. Egy fémtálban fémtárgyakkal csörömpölnek. Végigfut a hátamon a hideg. Ezt a hangot sokkal kevésbé szeretem. 

– Bástya az e6-ra. Hiába lélegzett fel a gyönyörű királykisasszony, korántsem volt vége a rá leselkedő veszedelmeknek. Az ólomvitéz a Koromvár udvarában már szedelőzködött, csatára készen. Lépései alatt rengett a föld. Még a királykisasszony tornya is beleremegett. A királykisasszony mellé is ütött két hangot. 

– Csakhogy a bolond halálmegvető bátorsággal az e3-ra rohant. Kicsit reszketett, mert bolond létére tudta, hogy mit kockáztat, de bátor volt és főként, nagyon szerette a királykisasszonyt. Azt is tudta, ha az ólomvitéz vele akar majd megvívni, ő biztosan elesik a csatában, de a vitéz is legyengül és megfárad. Ezért az f2-n várakozó zongoratanárnőnek gyerekjáték lesz egy porcelánvázával agyoncsapni, és a királykisasszony megmenekül. Meg abban is biztos volt, hogy a királykisasszony az egész udvarból őt kedveli a legjobban, bátorsága és becsületessége miatt, és egy kicsit se zavarja, hogy nem olyan okos, mint a többi katonája, akiket egytől egyig beképzeltnek tartott. Amúgy ne nyúlj a bolondomhoz. Annyira nem lehetsz önző. Mi lesz a királykisasszonnyal? Kihez megy majd feleségül?

Újabb dühödt motozás a fémtárgyak közül. 

– Most könyöröghetsz. Minek kellett belekeverni? Most könyörögj csak, de azt csinálok, amit akarok. A sakk az sakk. Tanulj már meg egyszer rendesen játszani. 

A másik szobából nem látom az arcát, és az álarc tompítja a hangját is, így nem tudom felmérni, mennyire gondolja komolyan, amit mond. Ha elveszti a fejét a játék hevében, nagyon kegyetlen tud lenni. 

– Minek kellett neked már az elejétől a királykisasszonyt támadni? Persze, hogy védekezem. Na. A bolondot meg hagyd békén. Legyél tekintettel másokra is néha.

Rögtön rájövök, hogy ezzel elvetettem a sulykot. A fémtál megcsörren, ahogy teljes erejéből belehajítja a fogót. 

– A kurva életbe, hogy te mindig nyavalyogsz, és másokat vádolsz egoizmussal, és a kurva életbe, hogy nem tudod megtanulni, mit királykisasszonyozol itt, beszélj úgy, mint minden normális ember, királynő, érted, királynő. És persze, hogy mindenkinek ő kell, ha már a parti elején eldöntötted, hogy a napra lehet nézni, de rá nem, olyan rohadtul szép. Lenne egyszer kancsi vagy féllábú, végig tudnánk játszani egy normális meccset. De kire hajtson szerinted az ólomvitéz? A zongoratanárnődre? A hülye kontyával és a csálé szépségtapasszal az orra fölött? És azzal az idióta, irritáló, sznob francia akcentusával? Hát az még a lónak sem kell!

Röpködnek a tálba a fogók meg tükröcskék, meg fúrófejek. Aztán megereszti a vizet. Olyan hevesen kortyol, hogy hozzám is áthallatszik. De jó, az megnyugtatja. Még egy kicsit matat valamit, aztán átszól. 

– Tessék. Ló a b6-ra. A bronzvitéz bizony berezelt a zongoratanárnőtől, meghúzta magát, és segítségül hívta az éjsárkányt. Az éjsárkány útnak is indult. Csinálj valamit a királykisasszonyoddal. Vidd el aludni. És a következő körben én leszek a fehérrel. Unom már, hogy mindig én vagyok itt a főgonosz. Meg rendesen akarok végre játszani. Én szeretek sakkozni, de nem így. Mindig visszaélsz a helyzettel. 

Felberreg a fúró. Remélem, már nem ideges, mert olyankor nagyon remeg a keze. A betegeinket pedig nem szeretnénk elveszteni. Általában egyikünk sem kifejezetetten nyugtalan. Csak szomorú és feszült. Főleg, ha arra gondolunk, hogy munkából majd haza kell menni. Azért is találtuk ki ezt a sakkot pár éve. Csak valahogy kikerült a kezünk közül. 

Nem volt nehéz kiötleni ezt a játékot. A fogászatban a fogaknak megvannak a maguk számai, a fogak alkotóelemeinek pedig betűk felelnek meg. Ezek azonban csak az ötletet adták. Ahhoz, hogy játszani tudjunk, ki kellett dolgoznunk egy más rendszert. Egy felnőtt ember szája pontosan kitesz egy fél sakktáblát. Két száj pedig egy egészet. Az egyik rendelőből indulnak a feketék, a másikból a fehérek. Hetente rendelőt váltunk, a fair play érdekében. Jelenlegi termemben a bal alsók d1, d2, c1, c2, b1, b2, a1, a2 sorrendben követik egymást, a jobb alsók pedig ennek megfelelően e1, e2, f1, f2, g1, g2, valamint h1, h2 sorrendben. Felül bal oldalon az a, b, c és d hármasokat és négyeseket találjuk, a fentivel analóg elrendezésben, jobb oldalon az e, f, g és h hármasok és négyesek keresendők. A szomszédos rendelőben ezzel szemben e8, e7, f8, f7 stb. sorrendben kezdődik bal alsón a számozás, jobb alsón d8, d7, c8 kezdi a sorozatot. A bal felsőn e-től h-ig találjuk a hatosokat és ötösöket, jobb felsőn d-től a-ig ugyanezek a számok. Mint ebből egyértelműen kiderül, a meccset mindig az alsó állkapcsokról indítjuk, és az esetek túlnyomó többségében a végső mattra is itt kerül sor. 

A játékot több körülmény is megnehezíti. Az egyik természetesen az, hogy a táblának csak a felét látjuk. A másik felét tehát észben kell tartanunk. Több hetes nemalvásunkba került, amíg éjszakánként begyakorultuk, hogy játsszunk az általunk nem látott táblarészen. Ez azonban mostanra nem jelent gondot. A lépéseket mindig az jelöli, akinek a területén lezajlottak, és nem a játékos, aki lépi őket. Ami megszokhatatlan, az a beteg szája. Illetve a betegeké. Mert egy mérkőzést mindig több szájban játszunk végig. Átlagosan egy napot tesz ki mindegyik. A beteg szája pedig meghatározza a helyzet alakulását. Alapelvünk, hogy lyukas fogat ne hagyjunk tömetlenül. Vagy kihúzatlanul, ha menthetetlen a helyzet. Egészséges fogat csak akkor tömünk, ha muszáj. Húzni pedig már tényleg csak legvégső esetben. A húzás általában mattot jelent, vagy királynőt. A tömés a bábu költöztetését. Erre a célra megvannak az apró ezüstfiguráink, amelyeket a fehér kompozitban helyezünk el. Ha bábut költöztetünk, a tömést feltörjük. Ezt azonban szintén igyekszük elkerülni, tehát ugyanahhoz a bábuhoz egy szájon belül kétszer csak nagyon ritkán nyúlunk. Ha egy bábu üti a másikat, az szintén a tömés feltörésével és a figura kicserélésével jár. Erre már sokkal gyakrabban van példa.  A legördöngösebb művelet azonban sakklépésben eljuti a kezelendő fogig, különösen, mivel partnerünk nem ismeri a mi páciensünk szájában uralkodó helyzetet. Nemegyszer előfordul, hogy manővereink nem a meccs érdekét szolgálják. Ez azonban szintén helyénvaló. Játékunk annyiban tökéletesebb a táblán játszott sakknál, hogy van benne véletlen tényező. Mint az igazi háborúban. 

– Bolond az a6-ra. Miután a hamukirály katonái kegyetlenül lemészárolták nem csak az ólomvitézt, de a szegény éjsárkányt is, akinek a testéből kifolytak az olvadt csillagok, majd a hideg földre érve, mint a higany, szétfutottak, a koromvárat álmatlanság kínozta. Már csak az udvari bolondra számíthattak, hogy visszalop nekik egy maroknyi sötétet abból a hatalmas adagból, amit hamukirály várában őrizgettek fukarul. Rohant az udvari bolond, ahogy csak a lába bírta, csilingelt a sapkája a szélben. De nem nézett a lába elé, mert bolond volt. És egyszer csak elnyelte a pokol förtelmes kapuja. A nyomorult még egy utolsót csilingelt, aztán porrá égett. Ez nem igazság. Elvesztettem hiába egy teljesen jó bábumat. Lépni akarok még egyet. Léphetek?

Ha azt mondom, hogy nem, én jövök, a sakk, az sakk, akkor persze megharagszik. Azt egyikünk se látja előre, mikor bukkanunk foghíjra. Rengeteg bábut vesztettük így el az évek során. 

– Lépj, kiáltok át. Most kapóra is jön, mert a nyálelszívó eldugult, és meg kell bütykölnöm. Mióta kirúgtuk az asszisztenseinket, minden pepecs munka ránk hárul, és ez igazság szerint borzasztóan fárasztó. Csakhogy nem jön be annyi pénz ebből a vállalkozásból, hogy kisegítőszemélyzetet fizessünk. A játékot pedig nem hagyhatjuk abba, már csak azért sem, mert szükségünk van a történetekre, amik így megszületnek. 

A kagylóba habos folyadék csurog az egyik csőből. Az egészséges fogak betöméséért nem számolunk fel semmit.

– Királynő a h1-re. Az anyakirálynő ruháján zizegtek a feketerigótollak. Kileste, hová menekült a világszép királykisasszony, és utána eredt. Add vissza az éjszakáimat! – mondta, de a királykisasszony makacsul rázta a fejét. Az ő fehér bőrét sápasztotta a holdvilág. Nem szerette, csak a délutánt. Ezért az udvartartásában már évek óta délután volt. Csak ünnepekkor engedett meg egy kis délelőttöt pár óráig. Eldugtam őket. – Mondta. – Hiába is keresed. És azzal lenyelte a pincének a kulcsát, ahol a sötétet rejtegették apjával, a hamukirállyal. De az anyakirálynő megbabonázta az ezüstkulcsocskát, mire az ficánkolni kezdett a királykisasszony torkában. A királykisasszony sokáig fuldokolt, de nem tudott segítségért kiáltani. Az anyakirályné összehúzott szemöldökkel nézte, ahogy a világhíres pirospozsgák elkékülnek a liliomarcon, majd kidobta a hiú lány testét a várárokba. Le egyenest a várőrző krokodiloknak. 

Szóval az ajándékba kapott lépést arra használta ki, hogy levegye a királynőmet. Ilyen alattomosság láttán az én pirospozsgáim is elkékültek. Itt veszi kezdetét a mészárlás. 

– Ló a h1-re. Üvöltöttem át. Az ötlábú paripa, akit a királykisasszony nevelt, madárfüttyel etetett, és meleg réti szellővel mosdatott, bizony megérezte, hogy kis gazdáját baj érte. Egy ugrással ott termett, és három lábbal hatalmasat rúgott az anyakirálynőbe. Az elrepült a vároromról, hetedhét országot átrepült, majd kiérve az atmoszférából sötét üstökössé vált, és nekiállt a föld körül keringeni. Mostanában is gyakran látni az égen. 

És hullanak a parasztok, bástyák, lovak. Végigtaroljuk a sakktáblánkat. Esteledik amúgy is. Én személy szerint be akarom már fejezni. Ő nem. Meg jó ideig én is állok nyerésre. De soha, annyi év alatt egy pillanatra sem tudta megbocsátani nekem, hogy, habár sokkal jobban játszana, mint én, a térlátása nem a megfelelő. És összpontosítani sem tud annyi ideig. A nőknek egyébként mindig ez a gondjuk a sakkal. Már a saját megfigyeléseimből kiindulva. Megszegünk minden addig felállított szabályt. Nem nézzük már, hol lyukas a fog, hol nem. Egy fogat annyiszor tömünk újra, ahányszor kedvünk támad. Sokszor annyiszor, hogy a legkisebb érintésre magától kihull. Pácienseink példás fegyelemmel tűrnek. Valószínűleg a rémület teszi, hogy mozdulni sem mernek a székükben. Verítékeznek és halkan szűkölnek. Az enyém ki akarja használni, amikor egy pillanatra leteszem a fúrót, és eloldalazna, de ráüvöltök. 

– Maga plankton! Maga itt meg nem mozdul, amíg én azt nem mondom, hogy megmozdulhat!

Persze a plankton nem oldalaz. Valami másra gondoltam akkor, de nem tudom, hogy mire. Azt hiszem, este nyolcra az én primitív, emberi orrom is érzi azt, amit a kutyám minden reggel a postáson. A vakrémület fojtogató szagát. Megüli a rendelőnket. És, ahogy a kutyát is, még agresszívabbá tesz mindkettőnket. 

– Király a1-en üti a bástyát. – Hörgöm át. Amiből látszik, hogy a játékra már nem figyelünk rendesen. Mert hogy így kihozzunk egy patthelyzetet, az szinte lehetetlen. – A király olyan szomorú volt, amiért elvesztette összes szeretett alattvalóját, hogy már nem gondolt semmivel. Amikor a páncélos vitéz rárontott, bunkósbotot ragadott, és a nemes cél érdekében addig gyepálta a vitézt, amíg annak dirib-darabra tört minden csontja. Olyan lett belülről, mint a krumplipüré. Aztán kipenderítette a nagy testet az ablakon és büszként fellélegzett, mert legalább a várát megvédte. Nem maradt már senki, akivel szembeszállhatott volna, csak a szomszéd király. De ilyenkor békét szoktak kötni, és másnapra újra benépesíteni az egész országot, hogy folytatni lehessen a harcot. 

– Csakhogy most nem így történt! – Hallom a rikoltást a másik rendelőből és a fúró újra felberreg. – Merthogy a csalafinta koromkirály arra gondolt, jól megszaladtatja a tutyimutyi hamukirályt, amíg az a fáradtságtól ki nem lehelli a lelkét. Úgy tett hát, mintha menekülőre fogná a dolgot. És bejárt minden talpalatnyi helyet a királyságában. 

És már sorolja is, bejárta a c8-at, a d8-at, a d7-et, visszatér a c8-ra, haláltáncba kezd az e és az f ötön és haton, kiruccan pecázni a g8-ra, elzarándolkol a b5-re, bejárja az egész fogsort jópárszor, én meg tisztes távolból, kifulladva követem, mellmagasságban repkednek köröttük a fogszilánkok, a kurva anyját, akkor öblöget, amikor én mondom, és nem bele a vakvilágba, sziszegem és megállás nélkül fúrok, és amikor már jóformán minden fogat lecsonkoltunk, és mindent fehér törmelék és véres nyál borított, megszólal a feleségem, és hangja hihetetlenül szelíden cseng:

– És akkor a koromkirály megszólalt: igen megéheztem és elálmosodtam ebben a nagy szaladgálásban. Otthon vár a finom vacsora, amit még azelőtt tett föl a kályhára a szakácsné, hogy a részeg kőműves lekaszabolta volna egy meszes spaklival, aztán pedig a pihe-puha ágy, és az édes álom. Légy jó kisgyerek, és aludj te is szépen, kiscsibém. 

Látom magam előtt, mert már ismertem eléggé, a mozdulatot, amivel leveszi a gumikesztyűjét, az álarcát, megtörli a homlokát és kifújja magát. Visszaakasztom a helyére a fúrót és végignézek a csatatéren. A páciens még nem akarja elhinni, hogy vége, szabad, esetlenül tátott szájjal pislog rám. Egy foga nem maradt épen. A feleségem karonfogva elővezeti a saját áldozatát. A beesett arcból kitalálom, hogy annak sem. 

– Elnézést kérünk, ilyen még sosem fordult elő – mondjuk szinte egyszerre, lesütött szemmel. A szégyentől alig tudunk megszólalni. 

– Szadista állatok, hörög az én páciensem, és a feleségemé rábólint. Bepereljük magukat, nyüszítik egyszerre. 

Nem mondhatjuk, hogy erre nem számítottunk. Hagyjuk őket elmenni, aztán nekifogunk a takarításnak. Igyekszünk úgy kipucolni mindent, hogy ne nézzünk közben egymásra. Tíz óra is jócskán elmúlt, mire mindennel végzünk. Aztán hazasétálunk, még mindig tökéletes csendben. Ismételgetjük magunkban az aznapi mesét, hogy akadozás nélkül tudjuk felmondani. 

A nagyszobában pedig ott vár a spanyolfalból összetákolt bábszínházi színpad előtt a gyerek. Amikor meglátja, hogy vánszorgunk, artikulálatlanul felnevet, és párszor összeérinti két kövér tenyerét. 

– Hoztatok! – Sipítja, és hanyatt veti magát a szőnyegen. 

– Hoztunk.

Az előke átázik a nyáltól. Megtámasztjuk a fotelben, hogy el ne dőljön. 

– Nehéz lesz? – Bugyborékolja. Hadonászik örömében. Egész nap erre várt. 

– Lassan mondjuk, hogy megértsd, mondom. 

– Nagy fiú vagy, meg fogod érteni, mondja a feleségem is. 

A dajka veszi a kalapját, és menekül. De azért még egyszer, undorodva visszapillant, mintha bizony a mi hibánk lenne, hogy ilyen fiunk van. Vagy hogy az egészségügy pontosan őt osztotta ki hozzánk. 

Az én jelmezem fehér, a feleségemé fekete.

– Volt egyszer egy hamukirály, aki alumíniumvárban lakott, és volt neki egy szép leánya, de olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. És az a hetedhétszépség királykisasszony a legjobban a királyi udvarból a bolondot kedvelte, mert, bár nem volt okos, és csúnyább is volt, mint a legtöbb vitéze, becsületes volt és lélegzetelállítóan bátor.