(Folytatása előző számunkból)

Ha felszólítana valaki, soroljak fel néhány olyan művet, amely összefoglalja a hungarológia eredményeit, legalább a XX. század közepéig-végéig, felvázolja e tudomány mai „állását”, és kimutatásba rendezi megoldatlan problémáit, három szerzőt is említhetnék. Magyar Adorján, Baráth Tibor és Grandpierre K. Endre jutnának először eszembe; telve vannak elképesztően merész értelmezésekkel; meghökkentő, eddig nem közismert tényeket tárnak fel, rávilágítanak eddig figyelemre sem méltatott összefüggésekre; ám az általuk felvázolt összképben is itt-ott hatalmas hézagok tátongnak, több kérdést vetnek fel, mint ahányat megoldanak.

A legnagyobb hírű, vagy inkább hirhedtségű Baráth Tibor. Valaha Kolozsváron volt egyetemi tanár, első nagyobb dolgozatának már a címe is váratlanul éri az olvasót: A magyar állam adóügyei, 1605–1648: ez 1936-ból; majd: Kolozsvár, Erdély szíve (németül), 1944. Minket érdeklő főműve a három kötetes A magyar népek őstörténete című, 1968, 1973. 1974. Montreal, szerző kiadása… Megjelenésekor egy ismert nevű, fennforgó költő-szerkesztő nagy lelkesedéssel újságolta: „Képzeljétek, megjelent Amerikában egy könyv, amely rehabilitálta Horvát Istvánt!” (Vagyis bebizonyította a magyar nyelv és nép jelenlétét az ókori nagy műveltségek legszámottevőbb színterein). Később azonban már mélyen hallgatott róla*. 

Hadd idézzünk egy jó félbekezdésnyit, mindjárt a legelejéről:

„… népünk őshazájának földrajzi helyére jelenleg mintegy nyolc javaslattal állunk szemben, amelyek az ural-szibériai vidék helyett a következő tájakra helyezik a magyar fajta bölcsőjét: 1. Magas-Ázsia hegyvidéke, 2. az Aral-tó környéke, 3. az Indus völgye, 4. a Kaukázus hegyvidéke, 5. Dél–Mezopotámia, 6. Délkelet–Afrika, 7. a mai Török- és Görögország, és 8. az amerikai kontinens középső része. Hogy ezeken az egymástól távol eső helyeken magyar nyelvemlékek találhatók, kétségbevonni nem lehet. De azt, hogy a mondott helyekről magyar törzsek kerültek a Dunamedencébe, adatszerűen még senki sem bizonyította, csak feltételezte, vagy logikailag kikövetkeztette. A nyolc őshaza a jelenlegi megfogalmazásban egymásnak ellentmond, és egymást kizárja. Egyes finnugor szakemberek szívesen mutatnak rá e belső ellentmondásokra, és azokkal kapcsolatban a magyar őstörténeti kutatások zűrzavaráról, a műkedvelők elburjánzásáról beszélnek, fűszerezve kritikájukat jó adag humorral. Építő szándékkal közeledve a kérdéshez, a magyar nyelvemlékeknek ilyen távoli pontokon való kétségtelen feltűnéséből azonban még a jelen el nem rendezett állapotában is következik valami nagyon fontos dolog: a magyar nép és a magyar nyelv problémája nemcsak magyar probléma, hanem egyidejűleg sok más nemzeté is, amelyek történetének hajnalán eddig még ki nem derített módon hatalmas magyar tömegeket olvasztottak magukba. Így (… mondja s itt tér rá koncepciójának lényegére…), a magyar őstörténet nyilvánvalóan az ókori világtörténelem egyik legnagyobb és legtitokzatosabb problémája… 

…amit aztán a továbbiakban neki sem sikerül megoldani, mert belefullad sajátságos szófejtéseinek ingoványába és hangzatos zsurnalizmusokba, amelyekkel viszont sokakat elriaszt az általa felvázolt megközelítésektől és kijelölt irányoktól. Ilyen például az a fordulata, hogy a Közel–Kelet szemita törzsekkel való benépesítésének folyamatát olykor magyar-szemita háborúnak nevezi, ami a faj és fajta szavak sűrű használatával együtt alacsony labdát hajít oda azoknak, akik valamiféle magyar fajelmélettel vádolják.

Pedig ami ez utóbbit illeti, ő sem a német-angol fajelmélet követője. Ahhoz a felfogáshoz tartozik, amely az emberi civilizáció kialakulásának színteréül Belső-Ázsiát tekinti, egy valaha létezett beltenger partján. Az itt élő népek szoros egymásra hatásban élve, egymás nyelvét és művelődését kölcsönösen alakították, termékenyítették. (Lásd area-elmélet; W. Jones, Niebuhr, sőt Kőrösi Csoma Sándor is!) Mikor aztán e beltenger kiszáradt, az ősnépek szétvándoroltak – maradt helyükön a Góbi sivatag, és társai; – de a lényeg, hogy úgynevezett tiszta faj utánuk nem maradt, úgyszólván minden faj, fajta és etnikum különböző más fajtákból, legalább kettő-háromból van összetéve s az összetétel arányai adják meg sajátosságaikat… és egy lényeges szempont: e felfogás a fejlődést (és egyáltalán a „származást”) nemcsak diverszifikáció által, azaz divergencia alakjában képzeli el, hanem ugyanannyira az egymáshoz hasonulás, a konvergencia síkján is! (Például, mint nemrég említettem, Kőrösi Csoma Sándor a szláv és magyar nyelvek közös elemeinek kialakulását erre az időszakra teszi, és nem a középkorra!).

Baráth a szemita népeket, illetve „fajtáját” turki (vagyis török, „türk”, altáji) és kus  népek keveredéséből létrejöttnek tartja, és szerinte Indiából, vagy legalábbis Indián át érkeztek a Közel-Keletre.

Itt már megsokasodnak szerző és olvasója problémái. Baráth ugyanis árjáknak nem az indogermán, vagy esetleg az indoiráni népeket nevezi, hanem éppen ellenkezőleg, mindenekelőtt a (quasi)-magyar népeket! Az AR, UR szó, vagy szóelem állandóan, obszessszió-szerűen kíséri és kísérti előadását és gondolatmeneteit. Szerinte azok a népek árják, amelyek nevük végén az AR vagy UR tagot viselik: magyar, kazár, bolgár stb. Sokat foglalkozik a kus népekkel, a kelet-afrikaiakkal és az indiaiakkal is. Szerinte ezek elmagyarosodtak és hosszú korszakokon át a magyar nyelv és művelődés társ-hordozóivá lettek térségünkben. Ez magyarázná a sok magyaros elemet pl. az etiópiai és indiai nyelvekben és helynév-anyagban.

Baráth azonban kísérletet sem tesz arra, hogy tisztázza, illetve, hogy az olvasót tájékoztassa: a magyaron és a „turkin” kívül milyen más népek, illetve ősnyelvek léteztek akkoriban; hiszen kellett lenniük, ha a magyarok közéjük keveredve beolvadtak, nyilván többen lehettek.

(Egyébként itt felmerül egy érdekes gondolat: az új mindig előnyben van a régivel szemben: az új, „friss” nyelvek jobban terjednek, ezt bizonyítja a magyar nyelv és a szomszéd nyelvek viszonya a Kárpát-medencében is: pl. a román, szlovák, délszláv nyelvhatáron belül, sőt, még az erdélyi szászok területén is, és itt-ott a magyar-osztrák határvidéken is rengeteg az olyan magyar földrajzi név, nemcsak település, hanem folyó és hegynév is, amelyek félreérthetetlenül magyarok, holott az adott térségben „már időtlen idők óta” nem laknak magyarok, gondoljunk csak az Orsova-közeli Almás hegységre, a Méhed (Mehádia, Mehedinţi) vidékre, a Fogaras hegységre, az észak–erdélyi masszív román tömb közepén a Sajó folyóra, a Cibles („Szép les”) hegycsúcsra; valaha a nyugati magyar határfolyó, a Morva is Maros volt, ezért a Morva mezeje németül Marschfeld! Liszt szülőfaluja Soprontól délre ma Raiding, valaha Doborján volt; a Szerém, Szörény, Zerneşti  nevek mind vizenyős helyeket jelölnek, a szótő a mélyhangrendű és ellentétét kifejező száraz párja! Baráth érdeme, hogy vallja a tanya szó magyar mivoltát: valóban az; lásd tanyázik-tenyészik, teng stb.

Van még Baráthnak egy olyan gyengéje, amely közös szinte valamennyi hungarológuséval: nem hivatkozik elődeire! Pl. hogy „magyar” nép nemcsak egy volt: Horvát István éppenséggel hét magyar etnikumot emleget, de ő sem említi Otrokócsi Fórist! Az, hogy a magyar ősnyelv, a XIX. század eleje óta kísért, köztük olyanok is vallják, akik azért elég tekintélyesek: Vörösmarty, Berzsenyi, Jókai! Hogy a Kárpát medencében Árpádék előtt is éltek magyarok, nemcsak Marjalaky, Móricz Zsigmond, Csokán Pál tudja, de a régész Móra mellett a költő Ady is! Honnan? A szemiták, illetve ezen belül a rabbinizmus indiai eredetének nagy tudósa Franz Nork, az 1840-es években! Az előzmények elhallgatása nem tesz eredetivé egy szerzőt, de – csökkenti meggyőző erejét!

És egyáltalán: „Folytathatnám, ha nem unnád!” – ahogy Cyrano megjegyezte…

*Sajnos, Baráth művének vannak olyan elemei, talán az öregedés miatt is, obszesszív interpretációk, amelyek szakorvosra tartoznak, tapintatlanság volna velük foglalkozni. (Kényszerképzetek, rögeszmék?) „auditív illúziók”, belehallások?