Az idei Transilvania filmfesztivál bemutatói előtt vetítettek egy reklámfilmet: ismert román színész mondja el, hogy azért támogat egy kulturális alapítványt, mert „a művészet mindenkinek jár”. A kijelentéssel, eszmei szinten legalábbis, aligha lehetne vitatkozni – de a művészeti alkotásokhoz való hozzáférés módozatai igencsak változtak a történelem folyamán. A kultúra, amely korábbi korszakokban egy hierarchikus-arisztokratikus közegben „termelődött újra” (kolostorok, nemesi udvarok világában), a modernitásban a magaskulturális elitek terrénumává vált, s mint ilyen, megőrizte exkluzivitását. Más kérdés, hogy – gondoljunk bármit is e folyamatról – az elit kultúrája és a tömegkultúra fokozatosan levált egymásról – hogy aztán később, az utóbbi évtizedekben ismét képlékennyé váljanak a határvonalak. A kulturális-művészeti javakhoz való hozzáférés legfőbb akadályozója ma már önmagában nem a társadalmi pozíció és a kultúrateremtés „piramisának” szintjeihez való viszony, hanem egy nagyon is gyakorlati tényező: a pénz. A politikához és a társadalmi élet különböző vetületeihez hasonlóan a kultúrában is végbement egy tömegesedési folyamat: soha nem volt olyan könnyű hozzájutni a magasművészet termékeihez, mint manapság – és soha nem igényelt ekkora anyagi ráfordítást.
Nincs miért siránkozni efölött: tetszik vagy sem, tudomásul kell vennünk, hogy a kultúra létrehozásának előfeltételei és értékesítésének módjai nem függetleníthetők a piaci folyamatoktól. Ugyanakkor nem lehet elmenni szó nélkül a piacosodás veszélyei mellett sem, hiszen félő, hogy a materiális feltételek megléte egyfajta privilégiummá, vasár- és ünnepnapok luxuscikkévé teszi a kultúrát. Nem tartozunk azok közé, akik egyfajta parttalan demokratizmus jegyében a szellemi szféra teljes ingyenességét hirdetik: abszurdnak tűnik ugyanis, hogy míg az ember napi fizikai szükségleteinek nagy részéért fizetni kell, a szellem javai mindenkinek eleve „járnak”; hogy a kenyér pénzbe kerül, a Shakespeare-összes megszerzése viszont „emberi jog”. (Arról nem beszélve, hogy a kulturális termékek – könyvek, filmek, zeneművek, színielőadások – előállítása és népszerűsítése is ellehetetlenül erőforrások hiányában.) Számot kell vetni azonban az információrobbanás teremtette radikálisan új helyzettel – azzal, hogy az internetes áruházak és letöltőoldalak, az alternatív terjesztési csatornák révén a kultúraterjesztés és -fogyasztás feletti mindennemű ellenőrzés gyakorlatilag lehetetlenné vált. Nem kétséges, hogy ez a fordulat gyökeresen átformálja nemcsak a Gutenberg-galaxis belső működési „kódexét”, hanem a kultúra összes rétegét. Az új állapot teremtette sürgető kihívások azonban, implicit módon, azt is jelzik, hogy a kultúra nem „lejárt szavatosságú” ügy – és nem kell tartani attól, hogy a szent feleslegességből végül csak a feleslegesség marad.