− Szüleim a Maros menti Felvincről származtak, bár apai részről felmenőim kolozsváriak voltak. Édesapám néhány évig a marosújvári Solvay Társaság szódagyárában dolgozott, ide költözött új házasként édesanyámmal. Így történt, hogy a Felvinccel szemközti bányavároskában láttam meg a napvilágot. Marosújvárt tizenhat évesen láthattam újra, de ekkorra már a be-beomló sóbánya teljesen elnyelte azt a városrészt, ahol születtem. Gyerekkorom élményvilága, eszmélésem, diákkorom mind-mind Kolozsvárhoz fűződik, ahova negyvenben jött át a család.  A háborút egy Donát utcai boltíves, több termes borpincében vészeltük át, a Róza néni óvóhelyén, több szomszédos családdal együtt. Nagy szerencsénk volt, hogy mire édesapám megkapta a behívót, már súlyos gyomorbajos volt, és otthon maradhatott a Villamos Művek alkalmazottjaként. Valahányszor mennydörgésszerű robbanások rázták meg a várost és vérvörös fények nyillaltak át a boltíves pincén, mindig arra gondoltam, hogy legalább együtt halunk meg. De megmenekültünk! A háború utáni időszakra kisgyerekként úgy emlékszem vissza, hogy megélhetési gondokkal, élelemhiánnyal és fázással kellett megküzdeni. Az elemi iskolában egy kis dobkályha próbálta befűteni az osztálytermet. A fahasábokat mi, gyerekek hoztuk magunkkal otthonról. Szívesen gondolok vissza népes iskolámra és a kis színpadra, ahol először mondtam verset, és ahol bemutatták színpadi jeleneteimet. Persze én voltam a szerző meg a főszereplő is egy személyben. Ötödiktől érettségiig a Király utcai volt Református Kollégiumba jártam, az akkori 3-as számú Leánylíceumba. A belvárosi iskola a 89-es rendszerváltás óta Apáczai Csere János Eméleti Líceumként ismert. A szürkére festett épület, a jórészt nőkből álló tanári kar távolságtartó magatartása riasztóan hatott rám. De hamarosan hozzáedződtem új iskolámhoz. 

 

− Érettségi után, 1954-ben felvételizem a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára. Az itt töltött öt évet diákkorom, szellemi fejlődésem meghatározó jelentőségű időszakának tekintem. Jó nevű tudósok, szív-lélek egyetemi oktatók tágították szellemi horizontunkat, vezettek be a műveltségszerzésben oly fontos szerepet játszó könyvtárak világába. Pezsgő diákéletet éltünk: bolyaistákkal – „Bolyai-bérletesekkel” – telt meg zsúfolásig a magyar színház és opera, akárcsak a román opera. De mi magunk is szabad időnkben az egyetem kórusában, táncegyüttesében vagy színjátszókörében tevékenykedtünk. Én az Egressy Gábor Színjátszó Kör alapító tagjai közé tartoztam. Felléptem színdarabban és szavalóesteken. Turnéztunk Kolozsvár környéki falvakba és Tordára, felléptünk a sepsiszentgyörgyi és a marosvásárhelyi színházban. Egyetemi oktatóink – Antal Árpád és Pataki Bálint –, valamint a magyar színház két rendezője meg díszlet- és jelmeztervezője vettek bennünket pártfogásba. A kör lelke Banner Zoltán volt – akkoriban tanársegéd a történelem szakon –, aki, szerencsére, kiváló szavalóként azóta sem szakadt el a színpadtól. Előadásainkon nemcsak az egyetemi diákság jelent meg, hanem a nagyközönség meg a helyi sajtó is. 

Kitűnő egyetemi oktatóink, a neves irodalomtörténészek, nyelvészek és történészek közül hadd említsem meg néhányuk nevét: Szigeti József, Jancsó Elemér, Csehi Gyula, Székely Erzsébet, Szabó György, Csetri Elek, Márton Gyula, Gállfy Mózes. A lerövidített sort a mártírhalált halt költő-professzorral zárnám, Szabédi Lászlóval, a stilisztika feledhetetlen professzorával. Az ötvenhatos időket, a nagy sorsfordulatot az egyetemen éltem át. Évfolyamunkkal november elsején, több más egyetemista csoporttal együtt, kimentünk világítani nagyjaink sírjaihoz, a Házsongárdi temetőbe. Amikor Reményik Sándor nyughelyéhez értünk, már körülvettek bennünket a bikacsökös egyenruhások. Innen kezdve, a megtorlás időszakában már sosem lehetett tudni, hogy kit miért visznek el. A színjátszókörben is elharapózott a nyugtalanság. Betiltották a már előkészített szavalóestünket: az Áprily-estet. Sepsiszentgyörgyi turnénkon csak az utolsó percben engedélyezték az ártatlan Molière-darab előadását, a Tudós nőket. Bennünket pedig úgy őriztek a Mikó Kollégium internátusában, ahol megszálltunk, hogy este már nem mehettünk ki a városba sem. És rendre megkezdődtek a letartóztatások. Az irodalmi tanszék fiatal reménységeit: Dávid Gyulát, Lakó Elemért és Varró Jánost súlyos börtönévekre ítélték. Évfolyamunkról Páskándi Gézát szólították ki közülünk, más évfolyamokról Koczka Györgyöt és Bartis Ferencet. Egy ilyen koncepciós pert előkészítő nagy gyűlésen a kiállított vádlott frappáns válasza hallatára feltörő taps miatt egy fél évfolyamnyi magyar szakos hallgatót csaptak ki az egyetemről. Csak most, a kilenecvenes években kezdtek nyilvánosság elé kerülni a tragikus események és következményeik, és kezd fény derülni az ügynökök és besúgók jól leplezett szerepére is. A két egyetem egyesülésének évében államvizsgáztam: magyar nyelv és irodalom szakos diplomámat már a BBTE állította ki. 

− Abban az időben minden frissen végzett diplomás megkapta a kinevezését. A repartíciót vissza lehetett utasítani, ebben az esetben viszont magunknak kellett állást szerezni. Több kollégám helyezkedett el a sajtóban, lapoknál és könyvkiadóknál. Én ötödéves voltam, amikor férjhez mentem Csire Józsefhez, aki akkor a bukaresti operaház tagja volt. Így kerültem a fővárosba. Néhány hónapi veszteglés után megtudtam, hogy filológusokat keresnek a kibővített magyar szerkesztőségbe, és jelentkeztem az Állami Irodalmi és Művelődési Könyvkiadónál, a későbbi Irodalmi Könyvkiadónál. A véletlen úgy hozta, hogy volt évfolyamtársnőmmel egy napon vettek fel, aki szintén házasság útján költözött Bukarestbe. Közel tíz évig dolgoztam itt szerkesztőként. Ebben az időszakban foglalta el a főszerkesztői széket Méliusz József, majd Domokos Géza, végül Bodor Pál. 

  

 

− Az Irodalmi Könyvkiadónál töltött évek alatt szerkesztettem magyar klasszikus és világirodalmi kiadványokat, kortárs írók színműveit, de azt tartom igazi eredménynek, hogy a két világháború közötti korszakból kezdeményezésemre sikerült megjelentetni két kötetben egy Benedek Elek műveiből készült válogatást, a sok előítélettel terhelt Kuncz Aladár Fekete kolostorát, Tabéry Géza regényét, a Bolyai Jánosról szóló Szarvasbikát és Karácsony Benő öt kötetbe foglalt életművét. Bár az én világom volt a kiadó is, újságírói pályára vágytam igazán. Első lépésem ezen a pályán a Tanügyi Újság volt. Ezután az Előréhez kerültem, de a nyolcvanas években fölerősödött pártideológia teljesen elmosta a művelődési rovat nyújtotta addigi lehetőségeket. Ezért váltottam megint: a Jóbarát irodalmi  rovatát szerkesztettem, majd a ’89-es fordulat után  a pionírlap jogutódának, a Cimborának lettem a választott főszerkesztője. A lap megszűnése után már csak az íróasztalom maradt meg. Végleg búcsút mondtam az újságírásnak. Mindvégig úgy éreztem, hogy sok mindent köszönhetek a kiadói éveknek éppúgy, mint az újságírásnak. Rengeteg értékes emberrel ismerkedtem meg: tanárokkal, diákokkal, hivatásos alkotókkal, népművészekkel és műkedvelőkkel. Járhattam régi nagy iskoláink falai között, megfordulhattam festők, szobrászok műtermeiben, képzőművészeti és alkotói táborokban, gyermekkönyvtárakban, múzeumokban, egyetemeken, részt vehettem megyeközi, illetőleg országos irodalmi szimpóziumokon és tantárgyversenyeken, bejárhattam a magyarlakta vidékeket, városokat Csíkszeredától Besztercéig, Nagyenyedtől Kézdivásárhelyig, Dévától Koltóig. Természetesen ezek az élmények mind lecsapódtak újságcikkeimben. Az említett szerkesztőségekben végzett munkám és a rendszeres terepjárás mellett folyamatosan közöltem hazai lapokban és antológiákban novellákat, karcolatokat, meséket, miután 1962-ben az Utunk, majd a Dolgozó Nő novellapályázatán debutáltam. Férjem, Csire József zeneszerző számára pedig több librettót és dalszöveget írtam. Két kiadást megért kötetünk, a Bűvös dalnok hangszermitológia: a szimfonikus zenekar hangszereit bemutató mesék és szakszerű magyarázatok ötvözete. Első kötetem a középiskolákban és főiskolákon egyaránt forgatott irodalomelméleti kézikönyv volt, az 1969-ben kiadott Pandóra szelencéi. Mindezt csak előzménynek tekintem, hiszen amióta 1971-ben megjelent első, gyermekeknek írt könyvem, a Turpi meséi, teljes szívvel-lélekkel a gyermek- és ifjúsági irodalomnak élek.

 

 

− A 90-ben történt fordulatnak köszönhetem, hogy fölvettek a Romániai Írók Szövetségébe és megadatott a Cimbora feltámasztása. A gimnazista gyermekek, akikhez a lap szólt, örömmel vették kézbe, és az első számtól a magukénak vallották a megváltozott profilú lapot. A politikai szövegek, véget nem érő beszédek helyett szóhoz jutott végre az irodalom és a művészet. Az erdélyi gyermek- és ifjúsági irodalom legjobbjai, prózaírók (Marton Lili, Méhes György, Péterffy Emília, Bajor Andor, Bölöni Domokos) és költők (Horváth Imre, Anavi Ádám, Tóth István, Lászlóffy Aladár, Markó Béla, Lászlóffy Csaba, Lendvay Éva, Páll Lajos, Jancsik Pál, Ferenczes István) ajándékozták meg gyermekolvasóinkat nekik szóló alkotásaiakkal. Az eredeti Cimborához híven hangsúlyt fektettünk a tanulókkal folytatott levelezésre, és közlési teret biztosítottunk a tanulók irodalmi, nyelvi, matematikai, valamint rajzversenyekre beküldött munkáinak. Az óvatos félszegség lassan fölengedett a tanulókban is, őszinte véleménynyilvánításukra mindig lehetett alapozni. Állandó rovatainkban mindenki megtalálhatta az érdeklődési körének megfelelőt, erdélyi műemlékeink bemutatásától az egyetemes sporttörténetig. A játszva tanító, gyakorlati jellegű sorozatokból sem a gyerekkonyha, sem a divat nem hiányzott. Egymást csiszoltuk, alakítgattuk: szerkesztők és olvasók, vagy ahogyan Benedek Elek írta szerkesztői üzenetében: „Aranykapocs a szeretet: ez kösse össze az én öreg szívemet a ti ifjúi szívetekkel!”

A lap anyagi támogatás híján megszűnt. És ekkor tizenhatezer előfizetőnk volt… Később újraindult Sepsiszent-györgyön, nyilván más felfogásban. Én közben áttanulmányoztam az Akadémiai Könyvtárban az 1922 és 1929 között megjelent Cimbora teljes kollekcióját, és elkészítettem a gyermeklap irodalmi antológiáját. A gyermekeknek és pedagógusoknak szánt kötet célja a köztudatba vinni a csak hírből ismert század eleji gyermeklapunk irodalmi anyagának legjavát. Az Elek apó Cimborája két kiadást ért meg, de a visszajelzések szerint így sem jutott el mindenüvé.

  

 

− Óvodáskorú kisfiam naponta föltett kérdései, meseszomja, élményvilága a megvilágosodás erejével hatott rám, de az a felismerés is munkált bennem, hogy mennyi mindent nem tudunk mi, felnőttek a gyermekeinkről. Kisfiam ihlette mesehősöm, Turpi  első ízben a Turpi meséi című kötetemben jelenik meg. Főszerepet kap egyik mesejátékomban, a Szavak Házában, majd kisiskolásként két meseregényemben, a Turpi és Világjáró Kópéban és a székely mondavilágban gyökerező Turpi Lakban. Amíg ki nem nőtt az iskolás évekből, nemcsak kisfiam, hanem osztálytársai és barátai is lehetővé tették számomra, hogy az ő szemükkel lássak és velük érezzek. Jó pár év elteltével, a Jóbarát, majd a Cimbora szerkesztőségében ismét beleláthattam a gyermekek világába. Ez az időszak csiholta elő a nyelves, minden lében kanál Kinga alakját. A kislány monológjai Kingától hallottam… címmel láttak napvilágot a gyermeklap hasábjain, majd a Kaktusztövis című karcolatfüzért tartalmazó kötetemben. Gyermekeknek és gyermekekről írt karcolataim, novelláim és meseregényeim mellett két zenés mesejátékot írtam, a már említett Szavak Házát és A varázsló kosarát. Mindkettőhöz férjem komponált zenét. Utóbbit Bukarestben mutatták be a magyar iskola kisdiákjai a nagyközönség előtt is. A darabot Sebestyén Klára zenetanárnő, a jeles folklorista tanította be. Nagyváradon Thurzó Sándor József brácsaművész együttese, a mai Varadinum szólaltatta meg több alkalommal, és turnézott vele Bihar megyei iskolákban. 

  

 

− Először a világirodalom nagy eposzainak szépsége ragadott meg, de mesékbe kívánkozott több magyar széphistória is.  Átdolgozásaim első ízben a Ion Creangă Könyvkiadó népszerű sorozatában, a Nagyapó mesefájában jelentek meg, majd A forrás titka címmel önálló kötetben is. Bár vannak, akik vitatják az átültetések jogosultságát, azt tapasztaltam, hogy a nehezen emészthető vagy hozzáférhetetlen, olykor feledésbe merült nagy művek korszerű átdolgozását nemcsak a tanulók, hanem a felnőttek is igénylik. Bátorítóan hatott rám, hogy a Lamb testvérek Shakespeare-meséi, Erich Kästner vagy Benedek Elek eposzátdolgozásai megbecsült irodalmi alkotásoknak számítanak ma is. Meseregénybe tömörítettem az ősi sumér eposzt (Gilgames álmai), az ókori görögök híres mondakörét (Trója) és Homérosznak tulajdonított eposzát (Odüsszeusz, a vándor), a szanszkritok fantasztikus Rámajánáját (Ráma és Szítá csodálatos története), valamint nyelvrokonaink, a finnek nemzeti eposzát (Kalevala messze földjén). Az Ótestamentum igazgyöngyei pedig héber mítoszok füzére.

Megemlíteném még mesét és tudományt ötvöző munkáimat is. Fiammal, dr. Csire Gáborral együtt írtam az állatövi csillagképek mitológiai és tudományos magyarázatára épülő Csillagregéket, akárcsak a 9 bolygó meg 1 Nap című kötetet, amely a mítoszok nyelvén és korszerű csillagászati ismeretek alapján mutatja be naprendszerünket. Állatregék alcímmel ellátott kötetünk, a Bambuszka a szárazföldi ragadozók világába nyújt betekintést, a népek regéiben és meséiben őrzött megfigyelések és a mai biológiai ismeretek segítségével. 

  

 

− Nem tudom elhinni, hogy a jeles évforduló rám is vonatkozhatik. De abban reménykedem, hogy naptári életkoromat meghazudtolja még egy ideig biológiai életkorom. Családomnak éppúgy, mint magamnak egészséget kívánnék és munkabírást. Akkor minden nap ünnep lehet. A többit a sorsra bízom!