"tudjuk, mindent lehet"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 15 (629.) SZÁM — AUGUSZTUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A kultúra ára
SZÉKELY FERENC
Aranykapcsos szeretet - Beszélgetés a 75 éves Csire Gabriella írónővel
Bogdán László
A katona és a démon - 63. A félreértések tisztázása
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 17. - A tetszhalott
Murányi Sándor Olivér
Medveölelő
SZTERCEY SZABOLCS BENEDEK
Versei
ADORJÁNI PANNA
Rövidprózái
Gálla Edit
Versei
KISS ERNŐ CSONGOR
Huszonnégy mai magyar története
Bréda Ferenc
Hermész Héroszai
Szőcs István
Igaz – vagy valóság?
BORCSA JÁNOS
Görömbei András (1945–2013)
Vallasek Júlia
„Jó fényt!”
Borsos J. Gyöngyi
Olyan kicsi Laskák vagyunk
Szántai János
Kim Ki-duk visszavág
Boda Edit
Pirkadatkor a bisnyicár
Hírek
 
Bogdán László
A katona és a démon - 63. A félreértések tisztázása
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 15 (629.) SZÁM — AUGUSZTUS 10.

részlet egy készülő regényből

A fedélzeten a verőfényben döbbenünk rá, hogy már megy a hajó és valószínűleg elszalasztottuk a Márvány-tengert.
Kriszti egy sarokasztalnál ül, előtte kávé, vodka, sör, ásványvíz. Lehajtott fejjel jegyez valamit noteszébe. Észre se vesz.
„Nem kellene megzavarnunk” – súgom Carmennak. 
„Ha nem ülünk oda, megsértődik.”
Odasétálunk, mindketten megpusziljuk, abbahagyja az írást. – „Rendeltem vodkát, sört, ásványvizet. – Feláll. – Megyek, hozok nektek két forró kávét. Mit reggeliznétek?”
„Sonkás omlettet” – mondjuk szinte egyszerre, és ezen már lehet nevetni.
„Hagyd, én rendelek – nyomja vissza Carmen –, te addig fejezd be, amit írtál, s miután reggeliztünk, add elő védőbeszédedet, nagyon szeretnék már túllenni rajta. Tudjátok, mennyire gyűlölöm az ellenségeskedést! Azt akarom, hogy azok, akiket én jelenleg a legjobban szeretek a világon, szeressék egymást!”
Bemegy a konyhába.
Töltök magamnak egy pohárba vodkát, biccentek Krisz felé, de nyelvét kinyújtva, buzgón ír, nem figyel rám.
Visszajön Carmen, mögötte a csitri hozza a két kávét, de most nem riszálja magát, nem is pillant ránk, láthatólag megsértődött, folyamatos visszautasításaink az agyára mentek, s lemondott rólunk.
Carmennak is töltök vodkát, koccintunk, iszunk, a kávé még forró lehet, várni kell.
A kislány visszajön, hozza a sonkás omletteket, paradicsomot, paprikát, uborkát.
„Jó étvágyat” –, mosolygok Carmenra, és mohón enni kezdek.
Kriszti befejezi az írást, kérdőn pillant ránk. – „Elkezdhetem?”
„És Strigoi? – kérdezem kíváncsian. – Kirakták?”
„Igen – bólint Kriszti – Utolsó pillanatban csempésztem a csomagjába a hatlövetűjét. Nagyon hálás volt. Azt üzeni neked, még maradt benne egy történet Drakuláról és Nicolskiról, magnóra veszi és utánunk küldi a szigetre, . Tudja, mondottam nektek, hogy nagyon jól tudja, hova megyünk, hol van Carmen szigete. Néztem utána, ahogy távolodott a kikötőben, s megsajnáltam. Hátha a következő orosz rulettet, hiába babonás, és hiába bízik régi jó pisztolyában, nem éli túl!”
Befejezzük az evést, teletöltöm a vodkás poharakat, koccintunk, iszunk, s magunk elé húzzuk Carmennal a kávét.
„Igyál, Krisz – mosolygok rá kedvesen és megpuszilom az arcát. – Utol kell érjél bennünket. Neked lesz rossz, ha nem érsz utol. Mi már, láthatod, hogy fel vagyunk dobva!”
Mohón iszik.
„Na, kezdjed – monda türelmetlenül Carmen. – Még nincs olyan hőség, azt hiszem, jobb, ha itt maradunk. A kajüt olyan fülledt.”
Kriszti feláll, sört tölt a poharakba, és velünk szemben helyezi el a székét, leül, és feljegyzéseit pörgetve, kipirult arccal kezdi el.
„Csak arra kérlek, ne szóljatok közbe, mert akkor összezavarodok. Hagyjátok, hogy folyamatosan adhassam elő védőbeszédemet. Ha majd kérdésetek lesz, a végén kérdezhettek. Oké?”
Újra felragadja feljegyzéseit, pörgeti, mint a kártyalapokat, arca kipirul, és szinte hadarva kezdi el.
„Kezdjük ezzel a kihívóan viselkedő görög csitrivel, nem is képzelitek, hogy hívják? Elektra a neve. Nos, ő nagyon hamar megérezte bennem a rokon vért, ő is így szocializálódhatott, ahogyan én, lányokkal ismerte meg a testét és a kéjt, ahogyan elmesélte, tucat történet. De a fiúkat is szereti persze, félig meleg, félig biszexuális, akárcsak mi Carmennal. S láttam a szemében a rajongást, hogy tetszem neki, s ezért is gondoltam, hogy feldoblak téged – néz áhítattal rám –, most már látom, hogy butaság volt, de akkor is, egy igazi nő szereti, ha rajonganak érte, a csitri kimondottan oda volt értem, simogatott, csókolt akkor éjjel, amikor ti a városban aludtatok! Nagyon a kedvemre tett, együtt is aludtunk, fiatal kora ellenére rafinált kis dög, de őszintén, nagy átéléssel csinálja, és szerettem volna veled megajándékozni, ha csak egy aktus idejére is. Bevallom, itt is tévedtem, előzőleg meg kellett volna kérdeznem: uram és parancsolóm, egyáltalán óhajtja-e? Strigoi persze azonnal óhajtotta, mikor reggel levittem, fizetett is érte. Szagol-gatott engem, felizgult, a kis csitri úgy ült bele, mintha mindég is benne ült volna, riszálta a kicsi seggét, s az öreg, aki nagyapja lehetett volna, több mint egy félórát ringatta. Már a végén úgy sikoltozott, hogy be kellett tömnünk a száját, nehogy meghallják a hajótérben dolgozó tengerészek. Ez volt egyik hibám, a csitri felajánlása. A másik, hogy ideges voltam, nem figyeltem oda, s félreértettem az ifjúság kék madarát. Nézzétek el nekem, időnként bolond az embernek lánya, s nagyon idegesített, hogy így egymásra találtatok, éreztem: megint, s lehet, végérvényesen kimaradok valamiből. S amikor Carmen rám szólt, hogy mi bajod, és mesélte imádkozásaitokat a Hagia Szophi-ában, nagyon bepöccentem. Én nem vagyok vallásos, de attól ti még persze lehettek, nem volt szép, hogy gúnyolódtam, mea culpa, de akkor már nagyon ki voltam akadva, el is voltam fáradva, az állapotom is oka lehet ennek, de a fáradtság is, egész éjszaka a kis csitrivel ölelkeztünk, az eszméletvesztésig izgatva és hergelve egymást. Ami a jelentéseket illeti, azokról majd akkor beszélünk, ahogyan megegyeztünk, amikor végre hazajutunk, és elolvashatod, hogy miket is jelentettem rólad, a másolatokat előrelátóan megőriztem. Akkor majd véleményt formálhatsz! Ami a hazudozásaimat illeti, ez az egyik legélesebb és igen találó bírálatod. Hogy mikor kezdődött? Azt hiszem, a szüleim tragikus halála után. Mert természetesen nem az általad szellemesen ponyvaregénynek nevezett változat volt az igazi, hanem a baleset. De ezt, ami után kiszedtél a szekrényből, annak is mindjárt egy hete, el is meséltem neked. Hirtelen, én, az elkényeztetett csitri, nagyon egyedül maradtam, elbizonytalanodtam, úgy éreztem, nagyanyámon és Nellin, a barátnőmön kívül nem szeret senki. És érdekesnek szerettem volna látszani, s erre csak egy mód volt, ha gátlástalanul hazudozok. Azt hiszem, eleve rosszul mértem fel a képességeimet. Először azért hazudoztam, színeztem ki a dolgokat, hogy elbűvöljem barátnőimet, de már akkor rádöbbentem, hogy ez önmagában nem elég, csak ha valamifajta szexuális vonzóerővel párosul. Ezért minden eszement ötletüknek azonnal kihívóan az odaadást mímelve tettem eleget, önfeledten játszadoztam velük. Anélkül azonban, hogy különösebb örömet leltem volna az egészben. Ezért számomra sokáig, nagyon sokáig a lányokkal folytatott játékok, majd a férfiakkal a mímelt, majd egy idő után hősiesen végig is vitt aktusok, munkát jelentettek. Szexuális szolgáltatásaim, mert így fogtam fel őket, eleve munkát, sokszor terhes, fárasztó munkát jelentettek számomra, főként miután megjelentek életemben a fiúk, majd a férfiak is. Ezért dolgoztam ki a kis árva szerepét, amelyet, minden túlzás nélkül állíthatom, hitelesen alakítottam. Azonosulni tudtam a szereppel, amelynek volt némi valóságalapja is, sajnáltathattam magam. Összefügg ez azzal is, amit te önképnek nevezel. Az én önképem, pontosan az erkölcsi érzék teljes hiánya miatt, meglehetősen egyoldalú és sematikus volt. Képtelen voltam végiggondolni a helyzetemet, képtelen voltam reális önértékelésre, hiszen ez egész addigi életstratégiámat veszélyeztethette volna, s valami radikális szakítást jelenthetett volna egész addigi életemmel. Ettől a radikális szakítástól azonban rettegtem. És halogattam, egyre halogattam a szembenézést önmagammal. Az egyetemen párhuzamosan végeztem ösztöndíjjal a rendőrakadémiát és a jogot, váratlanul lettek másfajta sikerélményeim is, jól tanultam, s képességeimet kezdték tanáraim kollégáim, kolléganőim is méltányolni! Nelli után az első komolyabb szerelmi kapcsolatom egy híres, nálam két évtizeddel öregebb, bukaresti szobrásszal alakítottam ki, akitől sokat tanultam, akit sok szempontból vonzónak találtam, bár a kielégülés még mindig ábránd maradt számomra, s alapvetően őt is bujaságommal, önfeledt odaadásommal ejtettem meg, ő is a kis árvát látta bennem, akit meg kell védeni a rossz világtól, a megaláztatástól. Őt is megcsaltam, ez az én akkori életfelfogásomból egyszerűen és logikusan következett, hiszen nem alakult ki bennem a birtoklási ösztön, nem is ismerhettem a hűség fogalmát. Kihez lettem volna hűséges, és miért? Mint a pillangó, szálltam egyik férfiról a másikra, s közben ott volt Vlad, a szobrász, aki mégiscsak egyfajta biztonságot nyújtott, s védelmet is jelentett, és akihez mindég visszatértem. De amikor elvégeztem az egyetemet, voltak bizarr kalandjaim is, megjátszottam a szajhát, telefonhívásokra jelentkeztem, nyomorult, beteg embereket ismertem meg, akik az én munkámért, szexuális szolgáltatásaimért még fizettek is. Nem sajnáltam őket, akkor még csak és kizárólag magam sajnáltam, amikor életrajzom állandóan színezve, vonzóan és elvetemülten sajnáltattam magam. Így kerültem az egyetem elvégzése után jogászként a konstancai rendőrséghez. Piros diplomával végeztem, a tengerpart mindég is vonzott, bár az első ősz hihetetlenül nehéz volt, magányos voltam, képtelen élvhajhász kollégáimmal bármifajta kapcsolatot kialakítani, Románia akkor a kóros unalom országa volt, filmek se nagyon voltak, én kollégáimmal a vámosok által elkobzott videókat néztem estéről estére, nyugati, főként amerikai filmeket, és utasítottam vissza a begerjedt, középkorú rendőrtisztek ajánlatait. Éreztem, ki kell próbálnom magam, ha nem, menthetetlenül megőrülök, elsüllyedek a konstancai posványban. Elkezdtem szexuálpszichológusokat olvasni, valami felismerés gomolyogni is kezdett bennem. Lehet, nem bennem van a hiba, hanem a partnereimben, rosszul választom meg őket. Kihasználva, hogy a tengerparti városban még kevesen ismernek, egy őszi estén – Carmennal való megismerkedésem előtt egy héttel, melegen öltözve, merthűvös és esős volt az ősz, ami csak elmélyítette depressziómat, napszemüveget biggyesztve orromra, elmentem a kikötőbe és beálltam az utcán sétáló, magukat riszáló örömlányok közé. Láttam, hogy hogyan működik a dolog, időnként lelassít, majd megáll egy kocsi, a vezető beszélgetni kezd a köréje gyűlő lányokkal, egyet kiválaszt, beülteti maga mellé és elhajt. Vagy tétova járókelők tűnnek fel, hosszú alkudozás után egy boldog, mert kiválasztott leányzóval távoznak. Kíváncsi voltam, hogy milyen az, amikor nem én választok, hanem engem választanak? A szajhák kíváncsian méregettek, de egyelőre senki sem kötött belém, néha megállt egy-egy rendőrautó is, ilyenkor megborzongtam, mi lesz, ha felismernek, és rájöttem, ez a játék iszonyatos kockázatokat is rejt, hiszen bármikor leleplezhetnek, s nagyon nehezen fogom tudni megmagyarázni, mit is keresek én itt a szerelmi piacon, a strichelő, testüket, szolgáltatásaikat áruló kurvák között? De akkor már nem visszakozhattam. Ne értsetek félre, nem féltem és gátlástalan is voltam! Épp azelőtt való este olvashattam arról egy szakkönyvben, hogy a gátlástalanság gyakran a felszabadultság és az önbizalom illúzióját kelti, s a gátlástalan viselkedés, ezt saját praxisomban is, saját élethelyzeteimben is, kamaszkorom óta számtalanszor megtapasztalhattam, pillanatnyilag imponáló is lehet, s ami még fontosabb, meghökkentő jellege miatt, megejtő váratlanságaival, elbűvölheti, mind lány, mind fiú vagy férfi partnereimet. De azt is olvashattam sajnos, s ha magamba néztem, igazat adtam a szikár, szakszerű definíciónak, hogy a gátlástalanság mögött legtöbb esetben az általad is emlegetett erkölcsi érzék fejletlensége, vagy mint az én esetemben is, teljes hiánya áll, amit csak nehezít esetemben a fokozott egocentrizmus! Magam körül forogtam állandóan, felhevülve, tébolyodottan, noha fogalmam sem volt arról, hogy ki is vagyok én valójában. Az önismeret zavarait a szakkönyvek a személyiség éretlenségével is magyaráztak. Hát alaposan benne voltam a pácban. De akkor az utcán, a feltámadó szélben, ami sajtos- és cigarettásdobozokat, csokoládé- és újságpapírokat sodort magával s váratlanul ébresztette fel a félelmet a szívemben, amit addig kevésszer éreztem, talán soha, s már azon voltam, hogy hagyom az egészet és beülök egy bárba és iszom valamit, hogy felmelegítsen, mert egyre jobban fáztam, váratlanul feltűnt egy magas, sovány, viharkabátos alak! Úgy méregette eléje penderülő társnőimet, mint ahogyan kupecek vizsgálhatják lóvásártéren a lovakat, s amikor tekintetünk először találkozott, hirtelen mutatott rám, hozzám lépett, megfogta a karomat és megindultunk egy sikátor felé. Az áramról érdeklődött. Ötszáz, mondottam én. És ebbe mi fér bele, érdeklődött. Úgyszólván minden, mosolyogtam rá, bementünk egy négyemeletes bérházba, a mocskos macskapisi szagú lépcsőkön felmentünk a harmadik emeletre, egy ajtó előtt megállott, előhalászta kulcsát, kinyitotta az ajtót és beengedett. A szobában rézágy állott, egy asztal, két szék, egy szekrény, az ablakon nem száthúzott függönyök, egyből arra gondoltam, be kellene húzni őket, hiszen beláthatnak a szembe lévő lakásokból, de őt ez láthatólag nem foglalkoztatta, villanyt gyújtott, mert már sötétedett. A légyszaros huszonötös égő fényében sápadtnak, kimerültnek tűnt az arca. Leült az ágyra s rám szólt, hogy vetkőzzek le. Oda-mentem az ablakhoz, elhúztam a mocskos sárga kartonfüggönyöket, leültem a székre, kifűztem és lehúztam a bakancsom, levetettem a síanorákom, a pulóverem, a trikóm, és kibújtam vastag sínadrágomból is, meglepte, hogy nem viselek fehérneműt. A bakancsot húzd vissza, kislány, mondotta valamivel melegebben, ezt nem értettem akkor, csak később fogtam fel a jelentőségét, és segíts lehúzni a csizmámat. Odaléptem hozzá, két meztelen combom közé szorítva nagy nehezen lehúztam a csizmáit. Levetette nadrágját, ingét, alsónadrágját, és hátradőlve az ágyon megkért, hogy a táskájából vegyem ki a köteleket és a kezét és a lábát kötözzem jó erősen a rézágyhoz. Ez meghökkentett, de megtettem. Van ott egy magnó is, utasított, vegyem ki és kapcsoljam be, hamarosan felhangzott Csajkovszkij engem akkoriban egyenesen elbűvölő, mélakóros zongoraversenye. Odamentem hozzá, kuporodjál fölém, nyögte, hogy szagoljalak meg. Föléje térdeltem, orrát fanszőrzetembe dugva szagolt, és remegni kezdett. Nincs kedved maszturbálni, kérdezte, noha már meredt a dákója. Nincs, mondottam durcásan, én inkább… Itt most én diktálom a feltételeket, mondotta, én vagyok a megrendelő, én fizetek. Ha nem, akkor nem! Nyisd ki a táskám, találsz ott egy ostort is, vedd ki és verjél meg. Hogy mit csináljak, képedtem el, az ostorral a kezemben. Verjél csak meg, kisasszony, mert nyomorult, bűnös lélek vagyok. Álltam fölötte, hát ezért kellett a bakancs, kapcsoltam azonnal, hogy megvethessem a lábam és néztem sovány, de izmos és sebhelyekkel teli testét, s megborzongtam. Futólag arra gondoltam, hogy kapkodva felöltözök, úgyse tud magától kiszabadulni, jól lekötöztem, és elfutok, de aztán másként döntöttem. Ha belementem ebbe az egészbe, akkor végig kell játszani. Infantilis gátlástalansággal, ami amúgy is jellemez, nem magam dicsérem, de ti igazán ismertek, felemeltem az ostort és verni kezdtem a férfit. Szokatlan izgalom fogott el, s valami melegség áradt szét bennem, ami furcsa módon az alhasamból indult, de nem gyomorgörcs volt, ó, nem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ilyesmit karatézás közben már nem éreztem. De igen, csakhogy ott egy velem körülbelül egyenlő képességekkel rendelkező versenyzővel állottam szemben és az ütések kivédése, az egész karate engem mindég is táncra emlékeztető koreográfiája bűvölt el, s az, hogy leüthetem le ellenfelemet, ha egy pillanatra ellazul a figyelme. Egyik edzőm egyszer, amikor kielemzett óvott a kegyetlenkedéstől, ami különben benne van a küzdősportokban. Ha bennem nem lenne, vágtam azonnal vissza, valószínű apácának állok, és nem karatézni kezdek. Ütöttem, és utólag be kell ismernem, egyre nagyobb élvezettel ütöttem a nyögő férfit, aki közben szaggatottan vallott, hogy ő bűnös lélek, sok rosszat tett életében, nőket is bántott, gyerekeket is, szűzlányokat becstelenített meg, lopott, rabolt, még gyilkolt is. Megérdemli. Verjél csak, verjél, kisasszonyka. Amikor belefáradtam, ráültem a hasára és simogatni kezdtem szenvedő arcát. Elmondta, azzal is bünteti magát, hogy fizetett lányokat fogad fel a feladatra, a büntetésére, akikkel azonban soha nem szeretkezik, mert ezt ő, felfogása szerint, nem érdemli meg. Hátranyúltam, remegett a dárdája, s minden gondolkodás nélkül nyársaltam fel magam. Igyekezett meggátolni, de nem tudott. Hörögve szedte a levegőt, nyögött és meredten figyelt, én pedig éreztem, hogy valami eddig nem ismert folyamat indult meg bennem. Élvezni kezdtem, s akkor jöttem rá, hogy ez az, amit én eddig nem éreztem soha, s azt hittem csak az írók hazugsága, fantáziálása az egész. Amikor leváltam a férfiról és felöltöztem, kért, még ötszázat fizet, ha még egyszer megverem, nadrágban voltam már, a trikóm még nem vettem fel, megragadtam az ostort és ütni kezdtem, sokkal erősebben, mint először, de hamar belefáradtam, abbahagytam és kibogoztam. Én nem is érdemlem meg azt, amit nekem tettél, mondta ő, megint rám nézett, végigsimogatott durva tenyerével, érintését még ma is érzem, letolta nadrágomat, és megkért, álljak terpeszbe, támaszkodjak az ágynak a tenyeremmel, és másodszor már önként tett magáévá, rájött bűnös lélekként, önmagát büntetve, mit is vesztett. Ekkor már nyögtem, sikoltoztam, nem bírtam magammal. Utána felöltözött, elrakta kellékeit, a köteleket, az ostort, a magnót, ideadta az ezer dollárt. Én is felöltöztem, kértem, menjünk el, igyunk még valamit, addig is ittunk a nála lévő vodkásüvegből, de ő visszautasított, biccentett, még egyszer megköszönte, amit érte, bűnös lélekért tettem, és kirohant az ajtón. Lenn a bejárati ajtónál várt, tényleg megihatnánk valamit, mosolygott rám, de én hirtelen megijedtem, magam sem tudom, mitől, tőle biztosan nem, és azt mondtam, vár a lányom, egyedül van és leintettem egy taxit. Még láttam, ahogy fejét válla közé húzva, bicegve indul el egy kocsma felé, s azonnal megsajnáltam, már bántam, hogy nem mentem el vele, de nem volt visszaút. A lakásomtól nem messze állítottam meg a taxit, fizettem, bementem az üzletbe, vettem egy üveg vodkát, négy sört, két üveg ásványvizet, nápolyit, kekszet, almát. Otthon levetkőztem, a ruháimat beraktam kicsi mosógépembe, beálltam a kádba, hideg vízzel tusoltam, akkor éppen nem volt meleg víz, később megittam egy sört, a konyhában feltettem egy nagy fazék vizet, s a forró vízzel még egyszer lemostam magam, hogy lehetőleg ne érezzem testemen a bűnös lélek szagát, de változatlanul jártam, egyre jártam, ott belül. Lefeküdtem az ágyamra, meztelenül, és inni kezdtem a vodkát. Tudtam, megtörtént az, ami, ha nem vagyok ilyen felületes és ilyen önmagammal eltelt kis tyúk, már hamarabb is megtörténhetett volna. Akkor éreztem először azt, hogy a szexuális együttlét nemcsak munka, nem csak szolgáltatás. És rá egy hétre megismertem Carment, és más irányt vett az életem. Erről már mindketten meséltünk, nem részletezem. Kapcsolatunk furcsa volt, vad, szenvedélyes és mindkettőnket elsodort. Megjelentek a fruskák, a lányok, a fiúcskák, kamaszok mellett életünkben a férfiak is. Először életemben, amikor megismertem Ionelt, úgy éreztem, szerelmes leszek, noha Carmen igyekezett őszintén lebeszélni róla, azt hittem féltékeny, és elkövettem életem talán legnagyobb hibáját, átmentem a Ionel által irányított Román Információs Szolgálat helyi irodájához. Carmen nem értette, dühös lett, te nem tudod, hogy kik ezek, tajtékzott, naiv vagy, egy ártatlan kislány, de nekem a szerelem, legalábbis akkor azt hittem, hogy szerelem, amit főnököm iránt érzek, elvette a csöpp eszem is. Nagyon hamar rájöhettem, Carmennak, mint szinte mindég, most is igaza van. Ionel szadista volt, az elején kettőnk, majd hármunk együttlétei során gondosan titkolta ezt, de egyszer nagyon berúgott, nem bírt magával, és megvert. Védekezni se tudtam a döbbenettől, ezért ütöttem csak későre le és elrohantam Carmenhoz, aki megdöbbent, megsajnált, ellátta sebeimet, orvost is hívott, nyugtatókat kaptam, és barátnőm kifejtette, hogy ő egy ilyen Ionel-szerű bájgúnárral soha nem feküdt volna össze, értem tette, de már meg is bánta, ahogy gondolom én is. Megsajnált, s én megint gátlástalanul játszhattam a kis, védtelen, a rosszaknak kiszolgáltatott árvát. Azután ismerhettem meg Dorelt, ő is megsajnált, s vártatlanul vele megint jó lett. Ionel nem tudott kielégíteni soha, ahhoz túlságosan önző volt, túlságosan magával volt elfoglalva. Dorel, amikor elmeséltem neki, rábeszélt, azonnal lépjek le azoktól, barmok, mindig is azok voltak, mocskos, szadista állatok. Pénzt is adott, hogy ne függjek senkitől, és örökbe is fogadtak Carmennal. Na, a nagy kérdés az, hogy miért nem léptem azonnal le, amikor már minden különösebb kockázat nélkül megtehettem volna? Ionel, miután Carmen egy edzőteremben kihívta karate párbajra és nagyon megverte, a fél város ezen röhögött, azzal zsarolt, ha azonnal lelépek, és nem vállalok egy utolsó feladatot, a rólunk titokban készített fotókat nyilvánosságra hozza. De te is rajta leszel, nagyokos. Ezeken nem, röhögött durván, s akkor döbbentem rá, hogy ezek a munkatársaik intim szexuális életét is megfigyelik, hogy alkalomadtán zsarolhassák őket. Itt volt a soha vissza nem térő Nagy Alkalom. Milyen feladatot? – kérdeztem, miután írásba adta, hogy ez lesz az utolsó. Ezt a papírt, minden ellenkezése és felháborodása dacára, bevittem a cég jogtanácsosához. Meg akarta gátolni, megszorította a karom, akkor az arcába vágtam, ha még egyszer leütöm, nem éli túl, erre elengedett, én feketeöves voltam, ő pedig még ebben is pancser. Az öreg jogász meghökkenve olvasta el, de iktatta, aláírta ő is, s egy példányt a jelentéseimmel együtt őrzök, majd megmutatom. Visszamentem, a dühtől paprikavörösen várt, és én érdeklődni kezdtem, hogy mégis miféle feladatról van szó, s hogyhogy csak én tudom végrehajtani. Mert te tudsz itt nálunk egyedül magyarul, mondotta kedvetlenül Ionel. És egy magyar írót kell megfigyelni. Először hallottam rólad. Miért kell megfigyelni, bűnöző, ő is szadista vagy kábítószerről van szó, mert hogy magyarként tervezzen összeesküvést eredeti demokráciánk ellen, Konstancán, ezt azért nem hiszem, túlságosan is bornírtul hangzik. Fontos dokumentumok vannak a birtokában, magyarázta kedvetlenül Ionel, amelyekkel kifejezetten árthat a Cégnek. Kapcsolatba kell lépnem vele, nagy nőfaló hírében áll, nem lesz nehéz az én tapasztalatommal elcsábítani. Ki kell szedni belőle, hogy mit is akar kezdeni a dokumentumokkal, és hol őrzi őket és mik a szándékai, tényleg pert akar-e indítani a volt szekuritáté ellen, mert ez a per sok, a Cégnél ma is felelős beosztásban dolgozó tisztet is érint, s nem hagyhatjuk. Az ország sincsen még felkészülve rá. Ezt hosszan fejtegette, untam, nem figyeltem oda, nagyon sajnálom. De valami ilyesmiket a nea Badea kocsmájában, s később részegen Carmen ebédlőjében is elmondott. Így kerültem fedőállásba, küldöncként Lenuca lapjához, és ismertelek meg. S nagyon hamar rájöttem, hogy ki is vagy te és miért is foglalkoztatod a Céget. Lassan kibontakozott előttem mindaz, amiről nem tudtam, mert soha semmire nem figyeltem oda, felületes voltam, felszínes, lebegtem a világban, mint egy mongoloid idióta. Közben összecsúsztunk, beléd szerettem, s rádöbbentem, hogy rossz oldalon állok. Két lehetőségem maradt: lelépek a cégtől, és mindent elmondok őszintén neked, vagy folytatom, legalább a Strigoi elkapásáig, s csak azután szállok ki, akkor már mind állíthatnak rád valaki mást, töprengtem, késő lesz, legfeljebb elhúzunk innen, más tájakra. De hirtelen fel gyorsultak az események, akár hiszitek, akár nem, engem sem avattak be Strigoi megrendezett meggyilkolásába, azt hittem, tényleg érdekükben áll elkapni, nem sejtettem, hogy egy ideig legalábbis összedolgoznak vele. Ekkor követtem el a legnagyobb hibát, magadra hagytalak a szállodaszobában, mert Ionel beadta nekem, hogy figyelik a szobádat, élő csalétek vagy, s ahogy Strigoi megjelenik, azonnal lépnek. A többit tudjátok. Még annyit: soha többé nem fogok hazudni. Nektek, akiket a legjobban szeretek a világon, semmiképpen. Még egy: az ajzószert azért kevertem a vodkába, mert rettegtem, hogy elveszítelek, azt akartam, sokáig tartson a békülésünk. Örökké tartson.”  
Elhallgat, elvesz az asztalról egy üveg sört, mohón iszik.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében