Szemfedőben szaladt a kápolna körül. Mellette ott aprított egy gyászruhás nő, talán a szeretője, vagy csak egy kokott, aki estétől reggelig végzi a dolgát, délelőtt meg temetésekre jár, ismerőshöz, ismeretlenekhez, mindegy neki, csak temetés legyen. Most kifogott egy tetszhalottat, ennél nagyobb örömet semmi sem szerezhetett volna neki. Csak nem értette, hogy a pasi miért szalad, s ha már muszáj szaladnia, miért nem tartja be a kezdeti ritmust? Ugyanis minél többször köröznek a kápolna körül, mintha versenyt futnának valakivel, egyre gyorsabban teszik meg körbe-körbe a távot.  A nő már alig bírja, a nyelve kilóg, mellei látványosan lötyögnek az inge alatt, az elején még mosolygott, az eredeti élményt élete kivételes eseményének tartotta, valamiféle ajándéknak, amit az élet, ki tudja, miért, szerencséjére neki juttatott, úgyhogy nem állt volna meg semmi pénzért sem, ha egy félhalott bírja, gondolta, nekem is ki kell tartanom. 

– Ilyeneknek csaptam a szelet? – tette fel magában a kérdést a szemfedős tetszhalott. – Ilyeneknek, akik az állatoktól ellesett altesti öklendezés mámorában sorozatosan tenyésztik a halálra született, torzarcú, nyomorult csecsemőket, akiknek Isten lelket sem adott talán, rothadó testük van, más semmi egyéb?! Ezek elől menekülök? És miért szalad itt mellettem ez a lógó csöcsű némber, és tulajdonképpen mit akar? Némber? Inkább ringyó, riherongy, céda, cemende és ribanc, és hogy mit akar? Az ilyeneknek mindenre vásik a foguk, még a halál után újraszületettekre is kivetik a hálójukat. Az ilyenekhez viszonyítva nekem nincsenek bűneim, nem kellett megtagadnom önmagamat soha, már többször kiálltam mindennek az ellenkezője mellett, csakhogy a béke magvai kihajtsanak bennem és a környezetemben, számtalanszor visszavontam rendkívül fontos dolgokat, ami meghatározta bűntelen énemet, és akkor miért és ki elől menekülök? Meg kellene állnom végre, de nem tudok, lábaim mintha külön életet élnének, valakitől parancsot kaphattak a menekülésre, lehet, a tudatalattimmal vannak kapcsolatban, vagy csak arról van szó, hogy a lábaknak sajátos életszemléletük van, már a kezdetekkor berendezkedtek a menekülésre. Amíg nem tudtak egyenesen állni, addig csak rúgtak, kétségbeesetten rúgkapáloztak a bölcsőben, aztán amikor elkezdték cipelni magukkal a testet, a testnek nevezett rondaságot, a világ szégyenét, ezt a sztereotipikus förmedvényt, idővel megváltozott a helyzet. Most azonban a lábak sem bírhatják a végtelenségig, egyszer csak leállnak, és állva várják a végzetet, és előbb-utóbb megérkeznek az üdvrivalgó üldözők. A múltban elkövetett gyilkolások mámorától áthatva érkeznek, behunyom a szemem, várom, mikor szorulnak a torkomra a kezek, hogyan tépik szét a testemet, de mintha megszelídültek volna a hangok, itt-ott kacajokat is hallani lehet, ütemes lépések zaja vergődik körülöttem, te nem táncolsz, kérdezi valaki tőlem, táncverseny van, nem szóltak neked? Beállok én is közéjük, kinyitom a szemem, ütemre mozog a lábam nekem is, mindenki táncol, csodálatos, gyönyörű lányok, asszonyok kéjes mosolya teszi tartalmassá a látványt, s ezek a férfiak, ezek a szilaj, délceg férfiak, hogy tudják, hej, hogy tudják, mindent lehet, testvéreim, kiáltja egyikük, nyitott terek felett kitisztítottuk az eget, miénk a világ! Aztán a fáradtság leteper. Nem mertem lefeküdni, csak állok bambán közöttük, ezek a vadak így is lehúzták rólam a szemfedőt, aztán ledöntöttek a földre, s hiába fontam össze a lábam, a halottak, félhalottak megerőszakolása számukra nem probléma. 

És a kegyelet és a kegyelem? – kérdezem kiáltva. 

Az mi? – kérdez vissza az egyik támadó, és elsuhan mellettem.

Az ilyenek mosollyal suhannak a végtelen felé, nekik is kijár az örök élet, a földi gravitáció törvényére fittyet hánynak a lelkek, a gyönyörű nők s a szilaj férfiak most hórát táncolnak, reng alattuk a fold, jer velünk, jertek mindannyian, kiáltják felém és mindenfelé, a kurva anyátokat, mondanám, ha maradt volna bennem egy cseppnyi bátorság, de ez a csoda az élőket tartja úgy-ahogy életben, a félhalott azt sem tudja, hogy micsoda. Nem megyek veletek, ez nem az én táncom, és sosem lesz az, sohasem!

A hangok egyre közelebb jönnek, a trappolás is egyre áthatóbb, a kötelező sorrendre gondolok, de nem lesz kihez rimánkodni, szamaritánus egy sincs közöttük bizonyára, szóval a sorrend, nagyon fontos a sorrend, hogy először a nyakamat tépjék szét, s csak utána matarásszák a seggemet, de ezekkel nem lehet szót érteni, a barbár csőcselék nem az én iskolámban tanulta az egyszeregyet, a hordalékok nyelve nem az én Istenemtől ered, kutyáik nyüszítését sem szeretem. Csak a virágjaik hangját hallani minduntalan, a virágok nyelve nemzetközi, talán eszperántó nyelv, amit könnyű megérteni, nos, a virágjaikkal beszélgetni lehet. 

Aztán mégis csak kénytelen vagyok lefeküdni, nem bírom tovább állva várni a végzetet, a táncoló lotyó közben eltűnt a közelemből, egy másik halottat temet bizonyára, újabb és újabb élményeket gyűjt, hogy ebből hogyan lehet megélni, elképzelni sem tudom, legyen ez az ő gondja, nem az enyém, van nekem elég bajom, most például a szemfedőt letépték rólam, s rám másznak többen is, a sorrend már nem érdekel, a lelkem elhagyott, az őrzőangyalom velem marad még egy ideig, aztán egy újabb újszülött mellett teljesít majd szolgálatot, én pedig mit tehetek most már, hogy vége van? A halottaknak semmi dolguk sincs a föld alatt, egy idő után trágyázni fogják az anyaföldet, merthogy ötszázezer év múlva a mostani temetők szántófölddé változnak bizonyára, s akkor a szétfoszló halottaknak trágyaként fogják hasznukat venni az akkori emberek.