– Ha valahára láthatnám! – sóhajtott fel. Vaksötétben lépett ki a lesből. Ekkor hirtelen hatalmasat reccsent előtte egy száraz ág…
Hónapok óta etette a barna bundásokat, de azok csak nem akartak napvilágnál előjönni. Olyan átéléssel végezte ezt a nem mindennapi műveletet, akár a csíksomlyói ferences papok a pünkösdi szertartást. Óvatosan lépett a vadnyomokba, amelyek felől kalapjával arrébb húzta a leveleket, hogy a karmok helyei jól kivehetőek legyenek számára. Finom mozdulatokkal szórni kezdte körbe a törökbúzát, majd húsokat akasztott ki a közeli fákra, magas törzsüket csokoládékrémmel kente be, hogy kinyúljon a mackó gerince kóstolás közben, s így szebb filmfelvételeket készíthessen a nagyvadról.
A százharminc kilós Sirokai Jakab egy őrzővédő cégnél dolgozott. Minden harmadik éjjel ment munkába, utána három szabad nap következett. A szolgálati időben is a lest tervezte, külön füzetet vezetett az időjárásról, egy másikba pedig mackókat rajzolt, amint élelem után ágaskodnak a törzseken. Valóságos haditervet készített, hogy kamerája elé csalja a vadat. Hatalmas termetével maga is medvére emlékeztetett, fehér haján és bajuszán, valamint széles arcán meg-megcsillant a havasokban lemenő nap fénye. Puskája nem volt, elvből nem vadászott. Túlságosan nemesnek tartotta a vadakat ahhoz, hogy egy felszolgáló tálon végezzék. A vadászok hóbortosnak, amolyan szelíd bolondnak ismerték, aki tizenhét órát is képes ülni a lesben anélkül, hogy kilőné az állatot. Meg is jelölték neki, hova ülhet be, hogy ne zavarja a hajtást. A legnevetségesebb helyekre kapott engedélyt, hol egy szerelmespár, hol egy lovas kirándulócsapat sétált el a magaslese alatt, amely körül heringeket szórt szét a fűben. Meg is jegyezte a lovász: – Halakat találtam az erdőn ott, ahol patak sose folyt! Valami nincs rendben! Vagy én őrültem meg, vagy a világ!
Sirokai Jakab rendületlenül hitte, hogy egyszer az anyamedve is beballag bocsaival. Miért pont anyamedve? Maga sem tudta. – Legalább a bocsok ne nőjenek fel árván – fohászkodott nem egyszer. Anyját nem ismerte, gyerekkorában az árvaházból vették ki nevelőszülei. A teliholdas éjszakákon próbálta maga elé idézni az asszonyt, akitől életét kapta. – Ha valahára láthatnám! – villant át agyán – Találkoznom kell vele! Legalább egyszer az életben!
A ropogó gallyakon mintha most széles fejét ide-oda forgatva két lábra állt volna a nagy medve. Sirokai Jakab ideges morgást vélt hallani az enyhe szellőben. A következő pillanatban egy fekete árny tűnhetett fel szemei előtt, mert ajkai összerándultak.
Egy kedves asszony alakja libegett előtte, arcát nem tudta kivenni a kompletóriumot susogó fenyők közül. – Igen, én szültelek. Nem akartam gyereket, és nem is tudom, ki az apád. Gyorsan szabadultam tőled. Aztán mégis családom lett, és már azért nem volt szükségem rád. Legszívesebben a szemeteskukába dobtalak volna, de a szomszédok meggyőztek, hogy adjalak be az árvaházba. Évek múltak el. Egyre gyakrabban gondoltam rád. Lelkiismeretfurdalással.
– Mintha ölelésre tárná mancsait a medve. Mintha egyre dühösebben fújna. Mintha beleremegne hangjába az erdő – villant át a kővé dermedt Sirokai Jakab agyán. Pillanattöredékek alatt történt minden.
Anyja ölelő karjait hitte látni azon a nyári estén. A hold még nem jött fel, messze a hatalmas sziklák felett aranykövekként ragyogtak a csillagok. Időtlen csend ülte meg az erdőt. A férfi szeme könnybe lábadt. A meghatottságtól? Netán a félelemtől? Vagy csupán a széltől?
Már kisfiúként erre az ölelésre vágyott. A végső ölelésre, amitől megszűnik az élet minden terhe. Amitől elveszítik fontosságukat az álláskereső hirdetések, a karrierépítő találkozások, a szerelmi ígéretek. Nem akarunk közzétenni semmit a facebookon és nem válaszolunk többé az sms-ekre. Nem gondolkodunk se múlton, se jelenen, se a jövőn, csak széttárt karokkal lebegve várunk az időtlenségben.
A fekete messzeségben a két alak egymásba fonódni látszott. Medvemorgás? Asszonyi suttogás? Sirokai Jakab ezt már nem hallotta. Egyre erősebben szorította magához az árnyat, amely a változást, a megújulást jelentette számára. Élet és halál között kapaszkodva utolsó erejét is beleadta az ölelésbe. A következő másodpercben a sötét fenyvesek mélyéről megszólalt egy éjszakai madár…
