Ma egyszer és mindenkorra kiderült, hogy fordított háromszög alakú az arcom. Ugyancsak ma régi fotókat néztem abból az időből, amikor befejeztem a sulit és beiratkoztam egyetemre. Igaz, ez annyira régen nem volt, de mégis, valahogy régi fotók ezek, magamra sem ismerek bennük. Sőt, mintha ezeken a régi fotókon nem is volna olyan háromszög alakú a fejem. De nem ez a fontos. Hanem valami más, amit nem tudok pontosan és jól elmondani, csak olyan bután, hogy például a felejtés miatt kialakult képzet a múlt fesztelenségéről, de ez semmit nem jelent, semmit nem ad vissza abból, amit gondolok a sajátmagamról készült régi fotókról. Mindegy tulajdonképpen, ugyanezt fogom mondani pár év múlva a mostani magamról, legyint a problémára mama, akit hirtelen lerohanok a nagy dilemmámmal. Mama nem érti pontosan, hogy mit értek ezen a fesztelenségen, hanem azt sejti, hogy menstruálok vagy valami hűlés fog rám jönni, és azért van mindenféle bajom, úgyhogy inkább csak tölt még egy kis teát, és megpróbál meggyőzni arról, hogy semmi baj nincs velem. A fotók az egy dolog, az élet pedig egy másik, mondja ki végül a bölcsességet. Olyan egyszerű, hogy azonnal elfelejtem, csak később, amikor már az ágyban fekszem, és nem bírok elaludni, jut eszembe, hogy valamit mondott, de nem tudom felidézni, csak azt, hogy nem tudta, hogy mit mondjon, és biztos azért mondta, és igaza van, mert minek kell nekem másokat terhelni a hiú frusztrációimmal. Mindenesetre nem tudok elaludni, mindig ez van, úgyhogy előkapom a mobilomat, de nincs jel, mert mama ugyebár falun lakik. Felülök az ágyban, megpróbálok úgy nyújtózni, hogy valami jelet kapjon a készülék, és tényleg, egy adott ponton bejön az Orange, sőt, a 3G is, és gyorsan felmegyek a Facebookra, ez egy tikk már, hogy fel kell állandóan menni a Facebookra, és megint bejelölt egy idióta, hát megőrülök, engem csak idióták jelölnek be. Ki jelöljön be, ha senki új embert nem ismertél meg, mondja reggel mama, aki ugyancsak fenn van a Facebookon, de neki alig vannak ismerősei, mert mind meghaltak, szokta mondani nevetve, és akkor megint elszomorodom. Látod, mama, erről van szó, indulok neki újra, a meghalásról, hogy valami meghal, valami állandóan meghal bennünk, bármelyik pillanatban meghalhat, örökre és végérvényesen, és mi van, ha soha többet vissza nem tudom hozni, mi van, ha valami egyszeri és tökéletes hal meg, valami tiszta és lényegi, és olyan hevesen magyarázom, hogy gombóc lesz tőle a torkomban. Most csak néz mama, és tudom, hogy valahogy érti, amit mondok, mert azt mondja végül, amikor befejezem, hogy: értem. És akkor hirtelen eszembe jut az, amit előző este a fotókról meg az életről mondott, és fénylőn, mint egy ige, áll előttem a mondata, és hirtelen érteni vélem az életet, mamát a ráncaival és a tizennéhány barátjával a Facebookon, és a szomorúságot, ami elfog, ahogy a régi képeket nézegetem. De aztán a nagy tisztánlátás pillanata elillan, mert kipattan a kenyér a pirítóból, mama feláll, hogy elvegye, majd elém teszi, én pedig megkenem vajjal, és próbálok visszaemlékezni arra az érzésre, amit a pirítós előtt éreztem, de csak az ürességet érzem, és némi iróniát. Mama is érzi, hogy le kéne ütni gyorsan valamivel a nagy álfilozofikus ömlengést, úgyhogy megkérdi, hogy kávét kérek-e vagy teát, és azonnal nekilát a tea készítésének, mert azt választom, én pedig leütöm a híg tojás fejét a késsel, és azután már többet nem kíséreljük meg, hogy az élet nagy kérdéseiről beszéljünk, hanem inkább csak trécselünk, mint ahogy a lányok szoktak mindenféléről, ami eszükbe jut. 

Meghalt nagymamám. Megérintet-tem a homlokát. Kemény volt, mint a kő. Hideg, mint a jég. Szét feszítették, preparálták, haja kifésülve, szája összeszorítva. Nem éreztem semmit. A hideg szobában feküdt, ahol annakidején egyszer én is aludtam. Eszembe jutott, hogy egyszer rémálmaim voltak a Rómeó és Júliától. Felriadtam, és megijedtem a sötétségtől. Hangokat hallottam, a hideg fal rámlehelt. A takaró leszorított, és nem kaptam levegőt. Panna, nyugodj le, szívj mély levegőt. Elképzeltem, hogy a nagymamám beszél hozzám. De a levegő bent ragadt. Bent lüktetett a tüdőmben. És a fejemben. A halántékomat püfölte. Úgy dobolt, mint amikor az iskolában a fejemre csapták az ajtót. Eltűnt a világ, és nem fájt semmi. Szerencsém van, mondta anya, hogy kiáll az arccsontom, és nem a halántékomat érte az ütés. És elhallgatott. És én behunytam a szemem, és elképzeltem, hogy nem áll ki az arccsontom, és a halántékomat éri az ütés. Eltűnik a világ, és nem fáj semmi. És soha többé nem fáj semmi. Még egy ideig lüktet, ütemesen dobol belül valami, mint amikor a sírásók lapátolják a nedves földgöröngyöket nagymamám koporsójára. Még egy ideig lüktet, és nem bírom kifújni a levegőt. Még, még, bírd ki, mindjárt vége lesz.

Nagymamámmal németül tanulunk. Nem értem a nyelvtant pontosan, és ő sem, legalábbis nem tudja elmagyarázni. Nem baj, mert elhiszem neki, és inkább megtanulom, hogy komm hin ein, bár nem értem, hogy miért kell a hin, miért nem elég az ein. 

Nagymamám savanyú uborkát hoz nekem. Egyedül az enyém, nem kell megosztanom a testvéreimmel. Egyszerre eszem meg, egy szuszra, és fáj a hasam, mire végzek az üveggel.

Nagymamám megmutatja, hogy hol esett össze és halt meg a ház előző tulajdonosa. A kályha előtt. Pontosan odaáll, ahol megtalálták a holttestet. Nagyon mulattatja a történet, többször is elmondja. Azonnal megjegyzem.

Nagymamám kifújja a levegőt és meghal. Én kifújom a levegőt és élek.