Ölelés
Összefonódik a lábunk, kezünk,
Eltakarjuk egymást, ölelkezünk.
Legyél a törzsem, hadd legyek ágad,
Szakíts el, törj el, hajlok utánad.
Ha szellő szétfújta szirmainkat,
Ha új idő új gallyakat ringat,
Kettéválunk, két arctalan alak:
Sosem láttál és sosem láttalak.
Bura
Üvegurnámban megfigyelsz játszol
idebentről hatalmasnak látszol
ellopod a fényt majd árasztod üvegembe
vetsz engem tűzből jégverembe
míg kristályfedőm megreped végighasad
fúrsz magadnak csavaros alagutat
ha elhagysz csikorognak
a hangok inognak a fények
lidércnyomásos üst-börtönben élek
töredezik kelettől nyugatig
s egy végső koppanástól
a bura széthullik majd mintha magától
kezedre szelíden permetez csillám
kristályeső
dadogod akkor áhítattal ez ő ez ő ez ő
Bosszú
Bánt a bosszú, lüktet, szúr:
ocsmány tumor a fejben,
léha kedvem dúl és fúl:
szutykos bögöly a tejben.
Szirmot, szőrmét szaggatok,
gazfickók rovására
cukros felhőt nyalhatok,
hízott hiúk vására
bőszít. Az őszi égre
őszintén néz a hátsóm,
borzas bozótba érve
bosszús szívem elásom.
A díványon
Gombszemeim tükrök
nappal, éjjel kráterek.
Kint surrogó autók,
zörgő zsalugáterek.
Szívem cilindrikus
bőgőmasina. Puha
karjaim ölelésre
nyílnak, ütésre soha.
Párnás félhomályban
ücsörgök: a díványon
minden nap nosztalgikus.
Gondolataim lágyan
szöszmötölnek, szállnak,
mint a porszemek, tova –
lent az utca csattog,
zúg, robog – vajon hova?
Pongyola
Pongyolámba burkolózom,
keblem alatt megcsomózom.
Olyan lenge, olyan puha,
nincs ennél kacérabb ruha.
Ebben megkíván a párom,
kisbabám is ebben várom,
mert aláfér a nagy pocak.
Majd, ha szopik a kis vacak,
mellem könnyen előkapom,
öltözködéssel a napom
nem telik. Ha szól a csöngő,
belébújok, cucli, csörgő
kicsim szájába, kezébe,
csak ne nézzek a szemébe,
míg az ágyon megdöngetnek.
Később várok, nem csöngetnek,
fázom egy szál pongyolámban,
elrejtem visszeres lábam.
Kisfiam már nagyobbacska,
nincs velem más, csak a macska,
őt is itt kell hagynom holnap,
mikor tolószékben tolnak
kórterembe. Jaj, ha nem jut
férj, csak szerető: se nászút,
se jegygyűrű, se gondola –
csak bujkálás, csak pongyola.
Puha pongyolám mivé lett –
ringy-rongy az már, mint az élet.
Hétféleképpen
Szakad hull kis emlékzáporom
mikor földet ér csak szemét és korom
nézem amíg szemerkél és ebből
a porból kiáltok miért egyszer
múlunk az életből
mikor hétféleképpen volna lenni
jó halottnak
egyszer úgy hogy egyszerűen eltaposnak
vagy szenvedő szeretőm szúrjon szíven
vaddisznó heveredjen rám szelíden
vérrózsa fakadjon két sápadt csuklómon
gonosz bendőm töltse forró ólom
vessenek alá szikár magaslatok
végül végső szükségemben eltaszítsatok
emlékeim elhamvasztom
önérzetem elapasztom
testemet szépen kiakasztom
száradni a szélbe ha már
kiszikkadt belőle a lélek
most még hulladék és romok közt élek
tiszta leszek majd ígérem
azt a faágat ha nyújtózok még elérem.
A három nővér
Illatos, üde rózsaszín,
csupaszon csupán fél mázsa
a hajnal, puha lábain
iszkol át az éjszakába.
Átváltozik: most megszottyant,
ólomléptű, vén csoroszlya,
hurcol köznapi szatyrokat
két tömpe marokba fogva.
Őket látom csak: a könnyed
hajnalt, a tespedt éjszakát,
egyik szökken, másik görnyed;
a délceg delelőt magát
nem találom, pedig csak őt
várom: az izmosan karcsút,
fénylő, feszes bőrű hősnőt,
a büszkét, az aranyarcút –
Hol késik? Se vén, se bakfis
képében nem válthatom én
be napom reményét. Csakis
sorsverő déli verőfény
olvaszthatja le zúzmarás
kudarcaim szövevényét,
begyógyul a fagy-harapás,
ha forró ujjbegye érint:
sudár-magasan, kimérten
lép, árnyat zsugorít, sosem
fél a téltől, eljön értem
a delnő, ragyogó delem.
Hadd nőjön árnyam
Számban recseg a száraz elbocsátás,
ismerős közöny homokja.
Ujjam közül a drága megbocsátás
csorran a szikár homokra.
Még ízlik a nevetés, de néha már
ringatózva renyhe tutajon,
engedem, hadd nőjön árnyam hét határ
fölé, hogy elborítsa napom.
A kaján tükörképek meghasadnak,
és csobbannak kavicsok, kagylók,
mint öngyilkosok – hínárok tapadnak.
Tó-mélyre süllyednek az alvók.
