Závada Pál és Korniss Péter portrékönyvének ötletét Timothy Greenfield-Sanders és Elvis Mitchell The Black List című munkája adta, amelyben az amerikai szerzőpáros olyan fekete honfitársaik arcképét és történetét örökíti meg, akik tehetségükkel és munkájukkal sokat adtak az Egyesült Államoknak és a világnak. Az amerikai kiadvány címének kétes jelentéséhez (’feketelista’) hasonlóan az Egy sor cigány is merészen vállalja a szembesülést a társadalomban mélyen beágyazott előítéletekkel és ellenérzésekkel, ami a portrékönyv címét adó rigmusba is beleíródott. Nemrég egy dokumentumdráma anyaggyűjtése során került elő ez a négysoros szöveg, ami nyugodtan lehetne az elmúlt években szerte Magyarországon történő cigányüldözések és -gyilkosságok rémesen időszerű rasszista megéneklése: „Egy sor akác, / egy sor fűz, / egy sor cigány, / egy sortűz”. 

A könyvbeli válogatás leírásához az előszóban hozzáteszi Závada, hogy ha a hazai társadalom különféle rétegeiből érkező cigányokat hitelesen akarná bemutatni, ez az arány éppen fordítva lenne. Így a könyv a nem tipikus roma életutak reprezentációja, bevallottan „a kitüntető figyelmet érdemlő helytállásnak, az elszántan kitartó és nem hiábavaló erőfeszítésnek, a komoly tehetség érvényre jutásának vagy a művészi elhivatottság sikerének példázata kíván lenni” (8.). A hasonló mintázatokba rendezhető válaszok olyan szociológiai igényű kérdéssort sejtetnek maguk mögött, amelyből kiderülhet, a kérdezett személy milyen településről érkezett, hol nőtt fel, milyen képzettségű és foglalkozású szülők családjából érkezik, hogyan alakult a gyerekkora, karrierje, és nem utolsó sorban hogyan viszonyul saját cigány identitásához. Itt tehát a szociológus és nem az író Závada Pál kérdez, segít a családtörténet megépítésében. 

A bemutatkozó három generáció tagjai közül többen is vannak olyanok, akik a szüleik által megalapozott anyagi biztonság, társadalmi státus keretei közül indultak el, folytatták szüleik hivatását, vagy építették a maguk értelmiségi, művészi karrierjét. Az előbbi eset természetesen leginkább a zenészekre érvényes, akik mindannyian neves zenészcsaládokba születtek. Ami a könyv pozitív és negatív előítéletek lebontása irányába sikeresen elmozduló gesztusait illeti, az egyik talán épp ezen a ponton derült ki, hisz nyomós oka van annak, hogy a szülői zenészmesterséget folytatók között miért csak férfiakat találunk. Cigány hagyományok szerint nő ugyanis nem lehet zenész. 

A portrékönyv sok más szereplője esetében a családi krónikát nem a dzsentriélet vagy a szülőkkel együtt zenélés öröme, a fellépések sikerének emléke tölti be, hanem az erős, összetartó, öntudatos, szorgalmas család hétköznapjaié, amikor a szülők erőfeszítéseinek legfőbb célja az volt, hogy gyerekeiket egy, a magukénál sokkal több és reménytelibb perspektívát mutató életpályán segítsék ‒ elsősorban persze a taníttatás által. Akad persze nagyon sok olyan is, aki szinte kizárólag a saját tehetségére, ambícióira hagyatkozhatott, a család széttöredezőben volt a szülők betegsége, iszákossága miatt, vagy éppen azért, mert egyáltalán nem ismerhette a szüleit.

A nem tipikus cigánysorsok, személyes portrék dacára nem nehéz észlelni és követni a különbséget abban, ahogyan ezek az egyéni életutak valamilyen családi meghatározottságba, közös origó felé nyúlnak vissza. Ez egyszerre segít belátni és megérteni egy-egy életút sikereinek és kudarcainak okát, másrészt látleletet nyújt a pár évtizeddel ezelőtti magyarországi társadalmi viszonyokról, amelyekből a könyvben több generáció képviselői is elindultak, s amelyet mai helyzetük megítélésében folyton mérceként használnak. Latolgatják, melyik volt jobb ‒ és a legtöbbjük nem titkolja elfogultságát, kiábrándultságát, sőt félelmeit: a korábbi évtizedek több okból is jobbak voltak.

Sokuk elmondja, hogy a ’70-80-as években az iskola integrálni és befogadni képes közeg volt a romák számára. „Nekünk még tálcán kínálták a lehetőségeket, a tanulást, az ösztöndíjat, a munkát”, ma meg lassan kezd visszatérni az analfabetizmus – meséli a szociális munkás Karczagi Mária. A könyv ugyan két tucat pozitív és kiemelkedő példával szolgál, de – nem hiába az előbbi, kissé bagatellizáló, méricskélő megfogalmazás ‒ feltevődik az a Máriában is megfogalmazódó kérdés, hogy ezek a sikeres, egyéni életpályákban megtalált szakmai vagy civil, befogadó és nyitott környezetek valójában mennyire tágasak. Nem fedi-e el megtévesztően azt, hogy valakit ambíciói és sikerei alapján, valamilyen individualista versenyszellemet méltányolva fogad el egy egyébként nyitott értelmiségi közeg. Vagy, ahogy ezt Mária is pontosan megfogalmazta: „nem tudom, hogy az a bura, amelyben engem – már csak a mi szociális szakmánk törvényei szerint is – mindig elfogadtak, ez hasznos és szükséges védelem volt-e nekem, avagy éppenhogy elzárt engem az elől, hogy a bőrömön érezzem, hol is élek” (35.). Mivel Závada is hangsúlyozza, hogy az itt megfestett kép mennyire nem konvergens a társadalom más rétegeiben, az ország más térségeiben tapasztalt állapotokkal, érdemesebb talán többet beszélnünk arról, hogy ez a huszonnégy mai magyar hogyan találta meg annak a módját, hogy saját tehetségével és erejével ezen változtatni tudjon.

A dolog egyik kulcsmozzanata valóban az iskoláztatásban, az itt mutatkozó nyitottságban keresendő. A ’70-80-as évek felemlegetése nem a kádárizmus nosztalgiája, hanem annak a bizonyos értelemben maihoz viszonyítva ellentétes berendezkedésé, amely a társadalmat nyitottá tette. Az államszocializmus idején a kisebbségek és a hátrányos helyzetűek kétség kívül beletartoztak a politikai diskurzus által megrajzolt társadalom kereteibe. A rendszer ugyanis felfelé nivellált, nyitottá tette magát az alsóbb osztályok befogadására, s – György Péter szerint – a maga anakronisztikus jogi formációját nézve még mindig demokratikusabb, mint ma: ha valaki kiszorul a középosztályból, magából a társadalomból szorul ki. Ezért volt ’89 egy antropológiai kudarc, mert mindenki azt remélte, hogy a demokratikus állam megszerzett jogi garanciái mellett a társadalmi rendszer meg fogja őrizni korábbi nyitottságát – a portrékönyv néhány szereplője is ennek reményében vállalt közéleti szerepet a rendszerváltozáskor. Szirtesi Zoltán orvos és Farkas Tibor agrármérnök számára is az önmagából kifelé tartó rendszer konfliktusaival találkozva vált világossá a romák válságos helyzete, ekkor kezdtek az érdekvédelmi és érdekképviseleti szervezeteik alakításába bekapcsolódni. A romák integrációjának kísérlete azóta nagyon sok esetben szegregációvá alakult, mint például a roma iskolák létrehozása, amelyek megszüntetéséért Mohácsi Erzsébet jogvédő olyan lelkesen és joggal küzdött, hiszen sikeres integráció nem hajtható végre, míg maguk az intézmények fennállásukkal is a romák nem romákhoz mért, eltérő iskoláztatási, szocializációs szükségleteit bizonyítják, és áthidalhatatlanná teszik ezt az ellentétet. Orsós János Waldorf-pedagógus, arra a kérdésre, hogy miért nem vesz részt a cigánypolitikában, szintén hasonló okból adta azt a választ, hogy azért, mert nem lehetne politikus, csak cigány politikus. Ez viszont nem hiteles út, ahogy Waldorf-tanár helyett sem tekintheti magát cigány tanárnak. Miközben cigány fiatalok nevelésével is foglalkozik, épp a szegregáció megelőzése érdekében tartja hasztalannak partikulárissá tenni a nevelés vagy akár a közélet szupranacionális kérdéseit. 

A beszélgetőtársak legtöbbje saját munkája, példája által akar ebben a munkában részt venni, a cigányság élesen sztereotipizált megítélésén javítani. Ezt teszik Szalai Antal és Farkas Róbert hegedűművészek a hazai és nemzetközi koncerttermekben elért sikereikkel. Rézműves Melinda néprajzkutató azt reméli, hogy a roma tájházak, falumúzeumok megmentésével elindulhatna a roma népi kultúra intézményesítése, ami visszaadhatja az identitáshoz szükséges tudást, hisz akár a két- vagy többnyelvűség, a kisebbségi lét is adhat vállalható identitást, kulturális gazdagságot és büszke állampolgárságot. Varga Erika ruhatervező és ötvös saját műhelyében készített ruhái és ékszerei által arról mesél, „kik is vagyunk mi, romák” – a roma népismeret terjesztésével egybekötve végez közösségi társadalmi munkát. Elveti a cigány értelmiség egy részének azt az opportunista beilleszkedési stratégiáját, amely minél észrevehetetlenebbé akarja tenni a származást, ő ugyanis nehezen elképzelhetőnek tartja a boldogulást akkor, ha valaki gyökértelenül néz szembe ennek esélyével.

Korniss Péter – Závada Pál: Egy sor cigány. Huszonnégy mai magyar. Corvina Kiadó, Budapest, 2011.