Soha nem éreztem annyira kényelmetlen, mégis kötelező érvényű felszólításnak a költő szavait: Az igazat mondd, ne a csak a valódit!, mint az ŐSMŰVELTSÉG című könyv olvasásakor. (Sőt, magamban, befele, tovább sarkosítottam: az igazság nem azonos a valósággal!) Amikor Magyar Adorján művének Elméletem című, füzetnyi összefoglalását Lászlóffy Aladár felvette szerkesztőségi asztalomról, tíz percnyi lapozgatás után a terem sarkába hajította. „Elmebeteg! Elmebeteg!”, sziszegte. Kirohanását a „magyar őstörzsek” jegyzéke idézte elő: 1. Magyarok, 2. Kúnok, 3. Szemerék, 4. Besenyők, 5. Jászok, 6. Székelyek, 7. Kazárok, 9. Török(ök), 9. Körös, 10. Avarok, 11. Palócok, 12. Pannonok, 13. Szolim-, 14. Marmar (berber) törzsek …

Meg lehet érteni (bármelyik) olvasó megdöbbenését, hiszen még Horvát István is (1825) csak a következő hét „magyar nyelvű nép” felsorolásával botránkoztatta meg kortársait: 1. Magyar, 2. Kún, 3. Jász, 4. Besenyő, 5. Palóc 6. Székely (azaz „lófő”), 7. Vál…!

Írtam a füzet Kovarszky nevű kiadójának Svédországba; milyen forrásokból merít az általa ajánlott szerző? A kiadó válasza ez volt: Misztikus inspirációkból!... Később, amikor megszereztem címét, néhány levélváltás után álmélkodva tapasztaltam, nemcsak nem miszticista, és nem is vad ötletgyáros, hanem a legracionálisabban gondolkozó, a legszigorúbb logikával operáló nyelvész, néprajzos, antropológus, akihez valaha is szerencsém volt. Egy-két előzetes példa: a Hadak útján visszatérő Csaba királyfit az üstökösök jelképének tartotta! 

Hunor és Magor szerinte nem hajdankori történelmi személyiségek, nem is „mondai” alakok, hanem az istenségnek felfogott Nap kettős arculatának „hipostázisai”: Hunor a Nap tüzes, perzselő, pusztító („büntető”) tulajdonsága, Magor a megtermékenyítő, éltető, áldó természete. Két esztendei levelezés után 1972-ben az Előre szerkesztősége tapasztalatcserére küldött egy hónapra Újvidékre, az ottani magyar nyelvű napilaphoz. Nagy szeretettel fogadtak, de Adorján bácsi lent lakott a jugoszláv tengerpart délkeleti csücskében – egykor Cattaroi Öböl – Zelenikában (Boka Kotorszka), az már Cernogora, „Montenegro”, és hogy nagyon sajnálják, mindenki nyári szabadságon, nem adhatnak kísérőt; nyelvismeret hiányában s főleg csak a kis napidíjjal zsebemben, nem fogom barátságosnak találni azt a vidéket, nem ajánlják, hogy elinduljak. Én azonban tudtam, hogy mégoly csekély német és még kevesebb orosz tudással is, az ember elboldogulhat az Atlantitól a Csendes Óceánig! 

Átvágtam hát Észak–Szerbián, Bosz-nián, Hercegovinán, s reggel ott álltam már Hercegnovi (Castelnuovo) főterén. Odaléptem néhány cigarettázó taxisofőrhöz és mondtam: Zelenika? Az egyik végigmért: Csaba? … Csaba-atyec, fáter-Csaba! – feleltem. Bólintott és úgyszólván percek múlva szemtől-szembe álltam Magyar Adorjánnal. Akkor, nyolcvankilenc évesen, válla, háta már roskadt, de tekintete tiszta, éber, sőt kritikus, mint egy nyugdíjas, de még üzemképes német egyetemi tanárnak. Félóra múlva már előttem halmozódtak az asztalon az Ősműveltség kéziratának kötegei. A 23 évvel későbben végül nyomtatásban is megjelent mű 1065 nagyoldalas, (negyedrét), sok száz illusztrációval.

Másnapra tisztában voltam koncepciójával: Európát az őskorban nem árják lakták; északon finnek, észtek, délen baszkok, hasonlók, közepét, mivel a magyar is „ősnép”, a mi törzseink! Később, a kedvező éghajlat, talaj, stb. miatt túlszaporodva szétvándoroltak a világ minden tája felé; s közben, az életmód, a táplálkozás, a más népekkel való érintkezések nyomán, megváltozott nyelvük, vallásuk, habitusuk… A legérdekesebb rendszerében, hogy minden „törzsnek” megvannak a maga kultikus mássalhangzói, amelyekből vallási fogalmainak, vagy etnológiai képzeteinek nevét megalkotja; a magyaroknál pl. az m, g, a kúnoknál n, k, stb. A magyarok ősföldművelők voltak, nem katonanép, amolyan kertészkedők, a lapályos területeken; a kúnok, törökök a hegyvidékeken hamar áttértek a nagyállattenyésztésre, sok húst ettek, „durvábbak”, harciasabbak lettek; és így tovább….

Mindez miért fantasztikus? Mert nem hőzöngő, délibábos, finnugrisztikát gyűlölő, „szittyahorthysta” szerzőkre alapoz, hanem a hivatalos tudomány szentjeire; soha ennyi Horger Antal-idézettel nem találkoztam; mindegyre finn és vogul nyelvi adatokkal érvel, Hermann Ottótól a magyar halász és madarász nyelv egész kontinensén otthonos, az Ethnografia és a Néprajzi Értesítő első háború előtti számait talán még senki ennyire nagy termelékenységgel ki nem aknázta, Malonyai Dezsőtől a Magyar nép művészete állandó munkaeszköze, s ne folytassam. A lekicsinyelt, kiátkozott vagy elhallgatott alapvető művek közül csak hármat forgat: Gyárfás Istvántól A jászkúnok történetét, Fáy Elektől A magyar őshonát és Huszka József Magyar díszítő művészetét. Német és olasz nyelven nemcsak anyanyelvi szinten beszél, de otthon van az olasz művészettörténet és a német antropológia irodalmában is. És különösen szórakoztató, amint „ősárja” olasz és német szavakról és képzetekről kimutatja az „alsórendű” turáni eredetet. 

„A mi rúd szavunk megfordított dur, dor, tor alakjából származnak törzsök, torzsa szavaink, valamint a tor, a test mellkasát jelentő szavunk, amelyek azonban pontosan megfelel az olasz torace, (ejtsd torácse) – a test mellkasi része, toreso (torzó): törzs és (különösen a római tájszólásban) torzo (torcó). Rómában a szobrászok, ha valamelyikük egy szobor törzs-részét kevésbé szépen mintázta meg, egymás között az illetőt azzal szokták gúnyolni: „Ha fatto un torzo ma non un torso!” (Torzsát csinált, nem törzset!). Márpedig ha minden szavunkat, amelynek megfelelője valamelyik európai nyelvben is megvan, azt onnan hozzánk származottnak, jövevényszónak akarjuk állítani, akkor odajutunk, hogy hiszen „amaz Ázsiából jött magyarok” beszélni sem tudtak.”

Kíváncsi lettem volna arra, hogy a kultikus hangok, és ugyancsak a törzsre jellemző kultikus díszítő elemek (ornamensek) eszméje milyen „fogantatású”? – ám egyértelmű választ nem kaptam tőle; azt többször hangsúlyozta, hogy saját útjára Fáy Eleknek A magyarok őshona című műve indította, mert meggyőzte a szétvándorolt őstörzsek jelenlétéről a Földközi tenger partvidékein is! Hivatkozott még Désy Ferenc nevű képviselőre és íráskutatóra, akivel még az első háború előtt, marosvásárhelyi katonáskodása alatt ismerkedett meg, és sokat tanult tőle. (Ugyancsak vásárhelyi élmény, a Lechner-tanítványok, Jakab Dezső, Komor Marcell, Toroczkay-Wiegand, Nagy Sándor szecessziós művészetének rá, mint festőre, életre szóló hatása.)

Szinte tragikusnak kell tekintenünk, hogy a vele azonos észjárású Torma Zsófia műveivel nem ismerkedhetett meg, az irigy és gyűlölködő pesti „Katedrák” elzárták tanításait a szélesebb közönség elől! És – úgyszólván megdöbbentő, de életkörülményei magyarázzák –, egyáltalán nem ismerte a XX. század magyar költészetét és nyelvezetét! 1065 oldalon mindössze egyetlen hivatkozás magyar költőre, az is téves: Lévay Mikes című versét magának Mikes Kelemennek tulajdonítja!

Hogy oly későn, de egyáltalán mégis megjelenhetett az Ősműveltség, az főleg Csontos Péternek köszönthető, aki már sok elfeledett, alig hozzáférhető történeti munkát felfedezett és sokszorosított! Ahelyett, hogy szaporítaná a szürke kompilációk irdatlan tömegét, a mai történész jobban teszi, ha újra szemügyre veszi a régiek elfeledett, vagy elfeledtetett műveit!

Újra ki kellene adni, rövidítve, két kötetben, szellemes mese-elemzéseit a Függelékbe tömörítve; térképekkel, didaktikusabban megszerkesztve. Ennél a kiadásnál hívei ellenőrizték a legcsekélyebb rövidítést, átszerkesztést, ám az idő múlása már lehetővé tette a lényegében azonos, de használhatóbb új kiadást!