„Szép szál, magas ember, olyan, mint egy űrhajós tiszt” – mondták, amikor 1999 tavaszán, elmaradhatatlan hátizsákkal a hátamon megérkeztem a Debreceni Egyetemre a doktori képzés felől érdeklődni, s kiszemelt témavezetőmet kerestem a tágas folyosókon. Megvallom, addig nem sokat tudtam Görömbei Andrásról. Az átszervezés és modernizálás lázában Kolozsváron valahogy kimaradt magyar szakos képzésünkből az erdélyi irodalom története, önszorgalomból, órákon kívüli projektek során járt a kezünkben a „Bertha-Görömbei”, és fontolgattuk, hogy valami ilyesfélét kellene készíteni, elsősorban persze a kilencvenes évek irodalmáról. Meg ilyen válogatott bibliográfia kellene az egészhez…

Az első, folyosói téblábolás, meg egy felvételi vizsga után indexem szerint három évre debreceni diák lettem, valójában örökös megérkező, aki a püspökladányi állomás várótermében készül a délutáni szemináriumra, és akihez már-már hozzánőtt a hátizsák. 

A 330-as „oktatói szoba”, Görömbei tanár úr szobája lett a vándoridőszak biztos pontja, ahol az órákról, az alapos, sokszor vesszőkig, félszavakig elmenően részletező referátum megbeszélésekről sosem engedett el anélkül, hogy őszinte kíváncsisággal ki ne kérdezett volna. Mi újság Erdélyben? Mit ír éppen a friss Látó, a Székelyföld vagy Helikon, hogy van ez vagy az az író, költő, megjelent-e már az új kötete, s ha nem, mikorra várható? Ezekben a könyvekről, tervekről való beszélgetésekben mindig azt éreztem, hazaérkeztem.

Folyosói beszélgetésekből, diáktársak megjegyzéseiből tévedhetetlen biztonsággal le lehet szűrni, melyik tanárától mire számítson a diák. Debrecenben végzett, „terepismerettel” rendelkező PhD-s kollégáimon láttam: tisztelik. És hamar rájöttem, miért. 

Lenyűgözően sokat tudott a magyar irodalomról, és lenyűgöző retorikával felépített kiselőadásokat tudott rögtönözni a váratlanul felvetődött témákról is. Kedvenceit, Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Nagy Lászlót, Csoóri Sándort, Sütő Andrást nemcsak idézte, de a legapróbb életrajzi adalékokat, minden utalást, anekdotát is ismert velük kapcsolatban. 

Akkor, amikor már nyomasztóan formálódtak a szekértáborok, és keményedtek a vélemények, az ő óráin nem éreztem azt, hogy ne lehetne mégis, mégis megtalálni valamiféle közös nyelvet az irodalomról való beszédben. Érezte, nem jó az, ha ki-ki csak a saját táborára figyel, ha figyel egyáltalán szellemi jelenségekre, és úgy engedett teret a párbeszédnek, hogy közben világos volt, a saját nézőpontja megingathatatlan. Ő azt képviselte konzekvensen egész pályája során, hogy az irodalom súlyos feladata az emberi lét cselekedeteivel való szembenézés. Az irodalom létértelmezés. És igen, az irodalom nem pusztán önmagáért való gyönyörűség, akkor „igazi”, ha szépsége valamiképpen a hazát szolgálja. Erről beszélnek monográfiái (Sinka Istvánról, Nagy Gáspárról, Sütő Andrásról, Nagy Lászlóról, Csoóri Sándorról), erről tanulmányai, esszéi. Egységes magyar irodalomban hitt, és akkor kezdett foglalkozni az erdélyi, felvidéki, délvidéki, számunkra sokszor bosszantóan „határon túlinak” nevezett irodalommal, amikor ez keveseket érdekelt a magyar irodalomtudományos életben. Amikor ezért nemhogy nem járt elismerés, de inkább hátrányokkal, elfektetett tanulmányokkal kellett számolni. 

Nemcsak nagy tudása tette kiváló tanárrá, hanem elsősorban az a szelíd emberség, ami sugárzott belőle. Tudott figyelni, támogatni, biztatni, sőt még megkövetni is, ha úgy gondolta, megbántott valamivel. (Pedig dehogy bántott meg.) Ez a szelíd emberség, ez a kiváló tanári érzék tette képessé arra is, ami talán a következetes, saját igazában rendíthetetlenül hívő embernek a legnehezebb: akkor is segíteni a formálódást, a még kiforratlan, borzas gondolatokat, amikor azok annak az ellentmondanak.

Csaknem két éve, a VII. Hunga-ro-lógiai Kongresszuson találkoztunk utoljára. Akkor már küzdött az alattomos betegséggel, de mosolyogva beszélt terveiről, megírandó könyvekről, témákról. Non recuso laborem, nem vetem meg a munkát, idézte sokszor, ennek szellemében készült hát szembenézni a betegséggel is.

„Jó fényt a családnak!” – köszöntött mindig leveleiben kedves költője, Nagy László sorával. 

Nyugodj békében, tanár úr, nyugodj békében, Andor! Jó fény vezessen odaát!