A dél-koreai filmművészet jelen pillanatban talán legjelentősebb alkotója és agitátora, Kim Ki-duk 2008-ban önkéntes száműzetésbe vonult. Értsd, nem készített filmeket. Megvoltak rá az okai. Öntörvényű és kényelmetlenül keményen fogalmazó filmrendező ugyanis. És a filmipar nem szokta hosszú távon elviselni az ilyenfajta attitűdöt. Ezért volt tehát a személyes pályatörténetben hosszúnak nevezhető szünet. Ami persze nem telt termékeny munka nélkül: az eredmény a 2011-es Cannes-i Filmfesztiválon díjazott Arirang című dokumentumfilm. A világ pedig felkapta a fejét, hiszen előrelátható volt, hogy ha a rendező megtörte a csendet, hamarosan elérkezik a pillanat, amikor vászonra kerül a következő Kim Ki-duk játékfilm. Ez a pillanat 2012-ben be is következett: bemutatták a Pietà című dolgozatot, a rendező sorrendben tizennyolcadik nagyjátékfilmjét, amely mindjárt filmtörténeti premierbónuszt is hozott a dél-koreai filmgyártás konyhájára: a film elnyerte a Velencei Filmfesztivál nagydíját. 

Elmondhatjuk hát, hogy Kim Ki-duk visszavágott a hazai filmes guruknak. Mert a film ugyanolyan öntörvényű és kényelmetlenül kemény, mintha mi sem történt volna. Más kérdés, hogy utómunkálati fázisban levő, Moebius című játékfilmjét a dél-koreai filmalap gyakorlatilag cenzúra alá helyezte. (Na igen, a Birodalom is visszavág.) Az érv: a történetben hangsúlyos szerepet kapó incesztusmotívum túlmegy az elfogadható határon. A rendező levélben magyarázta el az illetékeseknek a motívum dramaturgiai szükségességét. Jelen pillanatban így áll a helyzet, a szakma feszült figyelemmel várja a szakhatóság döntését.

Kim Ki-duk más értelemben is „visszavágott” a Pietàval. Visszavágta saját filmes elbeszélési stílusát a pályakezdetekhez. Az olyan recens dolgozatokhoz képest, mint a 2006-os Idő, a 2007-es Lélegzet vagy a 2008-as Álom, a Pietà meglepően, meghökkentően, sőt, sokak számára talán sokkoló módon agresszív, kegyetlen, sötét. A történet véresen egyszerű. Egy dél-koreai nagyváros (feltehetően Phenjan) gyomrában meghúzódó kisiparos negyedben vagyunk. Válság van, a nagyvállalatok is bizonytalanságra rendezkednek be, a kisipar alatt veszélyesen rezeg a léc. A megoldás, mint ilyenkor általában, a hitel. És ha az adós fizet, nincs is semmi baj. Ha viszont nem fizet, akkor egy nap megjelenik a műhely ajtajában Gang-Do (Jeong-jin Lee kiváló alakítása), a pénzbehajtó, és megoldja a problémát. A hitelnyújtás aranyfedezeteként megkötött biztosítás kitételei szerint kinek az ujját vágja le, kinek a karját szorítja satuba, hogy a biztosítási összeggel fedezni lehessen az adósság értékét. A film nyitóképsorain egy tolószékben ülő fiatalembert látunk, amint épp felakasztja magát. Ahogy a sztori fokozatosan kibontakozik, a néző sejteni kezdi, hogy a fiatalember Gang-Do egyik áldozata, aki végső elkeseredésében nyúl a kötél után. Mert a kegyetlen behajtó nem kegyelmez se fiatalnak, se öregnek, se férfinak, se nőnek. 

Ezt a néző számára pokolian sötét állapotot töri meg egy asszony felbukkanása (Min-soo Jo szintén elsőrangú alakítása), aki azt állítja magáról, hogy Gang-Do anyja, mindjárt a szülés után elhagyta gyermekét, de a hosszú évek alatt felgyűlt bűntudat arra késztette, hogy felkeresse és gondot viseljen a fiára. Az irgalmatlanságba, magányosságba, brutális rutinba szinte beleaszott fiúi lélek eleinte dühvel, agresszióval reagál az anyai közeledésre, ám az asszony zokszó nélkül tűri a megaláztatásokat. Önfeláldozása túllépi az anya és fia közt húzódó határokat, amennyiben többek között szexuális aberrációba torkollik. A film első felében bemutatott világ teljes egészében beteg, nem csoda hát, hogy a két ember közti viszony is abnormis. Viszont, példaként arra, hogy a legsötétebb helyeken is kivirágozhat a szeretet, Gang-Do lassan felismerni véli a nőben a sosem látott anyát, és lelkében megmozdul valami. Ezzel párhuzamosan mintha kinyílna a szeme: empátiával kezd viszonyulni a szakadék szélére taszított áldozatokhoz, eladdig, hogy megkegyelmez nekik. Vagyis rosszul végzi a munkáját. De nem bánja: az anyai szeretet, illetve, hogy ő végre szerethet valakit, bőséges kárpótlást kínál. Csakhogy az egész bizarr románc nem egyéb, mint démoni csapda. A nő valójában a karosszékes fiatalember anyja, és kegyetlen bosszút áll azon az emberen, aki gyermekét a halálba taszította. A film zárójelenete egyike azon mozgóképsoroknak, amelyeket sosem fogok elfelejteni. Az anya bosszúját magában tudatosító Gang-Do belekapaszkodik egy autó alvázába, és amikor a sofőr elindul a városba, lassan leengedi magát és hagyja, hogy az autó ledörzsölje magáról, ahogy az állatok szokták az élősködőket, amint egy fához, falhoz súrolják testüket. Az autópálya aszfaltján távolodva futó vastag vércsík beleég a néző retinájába.

Azt lehetne tehát mondani, hogy Kim Ki-duk új filmje egy rendkívül szélsőségesen elmesélt bosszútörténet. Igen, az is. De nem csak. A kibontakozó „anya-fiú” kapcsolatban egy antik görög tragédia körvonalazódik. Alaposan rásegít erre az interpretációra a lecsupaszított környezetábrázolás, a szikár kamerakezelés és vágás, a tompított színek. Gyakorlatilag az egész filmes eszköztár a két főszereplő drámai megjelenését szolgálja. A páros szinte megnő, óriásivá válik a lakonikusan meghatározott filmvilágban. És meglátásom szerint ez az, ami kiemeli a Pietàt az utóbbi évtizedben elszaporodó bosszúfilmek hosszú sorából. Nagy drámát láthat a néző a vásznon. És nagy pokolbugyrokat. Nem ajánlom a gyenge idegzetűeknek. Akik viszont mégis vállalják a sokkoló élményt, az utóbbi idők világszínvonalban egyik legjobb mozgóképes alkotását nézhetik meg. Brutális, igaz. Kényelmetlen, igaz. De szembenéz. És nem hazudik. Fontos. 

Pietà, színes dél-koreai film, 104 perc, 2012. Rendező és forgatókönyvíró: Kim Ki-duk. Operatőr: Jo Young-Jik. Vágó: Kim Ki-duk. Zene: In-young Park. Szereplők: Min-soo Jo, Jeong-jin Lee, Ki-Hong Woo, Eunjin Kang.