Most már pontosan nem is értem,
mit kerestem azon a képen,
ahol egész biztosan nyár volt,
éppen kinyílt a víg mocsárbolt,
és odabenn, a pultnak szélén,
a megszokott száz szellemlénynél
ezúttal többen gyűltek össze.
Nem is gondoltam semmi rosszra,
csupán egy régi, égi őszre,
amelyben él a jösszte, jösszte,
amelyben vár a nemvagy, nemvagy,
amelyben majd a nyár is elhagy.
De az az ősz akkor nem jött el,
csak játszottam, mint nyár a köddel,
azzal a régi gondolattal,
hogy elindulok a vonattal,
aztán elfogy a szív, a sínpár,
a vers is alig hallatszik már.
De persze akkor, újra, ismét,
lenyomtam az idők kilincsét,
és ugyanazt a tájat láttam,
amiben még sohase jártam.
Csak szellemlények élnek ott benn,
számlálhatóak, éppen százan,
akár az eperíz a szájban, úgy rejlenek
valami nyárban, és nézik, hogy az
idegenség, mint újra felvihető festék,
majd eltakarja mind a százat,
és nem marad meg csak a látszat,
amire mindazok vigyáznak,
akik az ajtón innen állnak.
Én sem indultam beljebb, mélyebb
helyet hagytam az idegenségnek,
miközben ott, a nyári pultnál
valaki szólt, hogy odakozmál,
ami most még halovány sejtés,
de átégeti a felejtés, és meglepetve
nézünk széjjel, mit kezdhetünk még
az egésszel.