"Egyik életből a másikba siklom"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 16. (630.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A nyári kép
Egyed Péter
Dávid Gyula, az irodalomtörténész
Temesi Ferenc
Egy barát, aki él - Szőcs Géza 60
ANA BLANDIANA
Versei
Zsidó Ferenc
Huszonnégy
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 18. - A kétarcú ember
ANDRÉ FERENC & SZÉKELY ÖRS
Szónettó és Szóbruttó - négyszemközti tizennégysorosok
Balázs K. Attila
Egy hajszál útja
GOMBKÖTŐ MAGDÁS EMŐKE
Esett
Szőcs István
Menetközben – Divertimento
Lászlóffy Csaba
Hűtlenek hűsége
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
„Vitalitás és melankólia”
JANKÓ SZÉP YVETTE
Fesztivárda 25
László Noémi
Élő irodalom: Helikon a völgyben
Lászlóffy Zsolt
Richard Wagner és a kolozsvári publikum
Szeptemberi évfordulók
 
Egyed Péter
Dávid Gyula, az irodalomtörténész
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 16. (630.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.

Dávid Gyula 85 éves. (Árapatakon született, 1928. augusztus 13-án.) Mivel a Székelyföld 2011. novemberi számában részletes életinterjút készített vele Vallasek Júlia, e kerek évfordulós születésnapi köszöntőben essék ezúttal az irodalomtörténész munkásságára a hangsúly. A legtöbben természetesen tankönyvíróként ismerik, de sokan forgatták a több kiadást megért Mikó Imrével közösen írott oknyomozó könyvet, a Petőfi Erdélybent, valamint a Jókairól és Tolnai Lajosról írott monografikus tanulmányait. Dávid Gyula munkásságának azonban van egy olyan oldala, amelyet véleményünk szerint a szélesebb közönség kevésbé ismer. Az évtizedek folyamán a sajtóban és szaklapokban megjelent tanulmányok szerzőjeként markáns arcélű történészként-irodalomtörténészként, ha szükséges: kritikusként és teoretikusként fellépő szakemberről van szó, akiről már csak azért is elmondható, hogy az erdélyi magyar irodalmat a legjobban ismeri, mivel a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont már a harmadik kötetétől főszerkesztőként jegyezte. 2000-ben jelent meg végre egy jelentősebb gyűjtemény „az ismert irodalomtörténész és irodalomkritikus számottevő kritikai, irodalomtörténeti tanulmányaiból, esszéiből” – amint a fülszöveg írja (Erdélyi irodalom, világirodalom. Pallas-Akadémia, Csíkszereda), majd ezt követte az Írók, műhelyek Erdélyben (Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2003), amelyben az erdélyi magyar irodalom történetének specifikusabb kérdéseiről van szó, amelyek viszont az egész szemléleti formáját és alakzatát megváltoztathatják.
Az irodalmi élet vitáit követő közönség is felfigyelhetett arra, hogy csak az 1990 óta eltelt esztendőkben is mennyi disputa folyt akörül, hogy egy magyar irodalom van-e avagy több? Egy irodalom szól-e öt vagy hét síp hangján? Egységes-e a magyar irodalom vagy vannak regionális sajátosságai? Dávid Gyula válasza a következő volt: „Amikor tehát egy irodalom hovatartozásának vagy (viszonylagos) önállóságának a kérdése felvetődik, akkor a meghatározó tényezők közé – a nyelv, a történelmi tapasztalat, a szellemi-műveltségi örökség sajátosságai mellett – odatartozik intézményeinek léte és működési módja is.” (Töprengések az erdélyi/romániai magyar irodalomról. In Erdélyi irodalom, világirodalom, 13.) Ennek az alapján, a szerző praktikus véleménye az volt, hogy ez az egység elsősorban a könyv- és lapterjesztésnek az egész Kárpát-medencére kiterjedő hálózata által valósulhat meg (teljes könyvellátás és könyvcsere), tehát létrejön egy optimális belső kommunikáció. Általánosabb értelemben, hogy tehát megteremthetőek a magyar irodalom egységének intézményes feltételei, amelyek az egységes magyar nemzettudat szempontjából sem közömbös tényezők. Ez azonban nem jelentheti azt – és ebben Kuncz Aladár véleményére alapozott – hogy az egységes magyar irodalomban eltűnnének „a magukat szabadon kifejező regionalizmusok”, amelyeknek a maguk értékeivel gazdagítaniuk kell az egyetemes magyar irodalmat.
Dávid Gyula irodalomtörténet-írásának megvannak a maga szilárd történeti alapjai és beágyazottsága, és ez egy döntően fontos szemléleti kérdés. Mondjuk azt, hogy a romániai/erdélyi magyar irodalom esetében a történelemnek fokozottan magyarázó-értelmező jellege van? Ezért fokozottan fordult az intézménytörténet felé, a reformkortól létrejövő olvasó-, majd irodalmi társaságok története felé a XIX. század hetvenes éveitől. Ezek szellemi műhelyeket jelentettek – vagy azok igényét – a később jelentős irodalmi központokká fejlődött vidéki városok számára, még akkor is, ha nem egy esetben csak díszletekként működtek, avagy a konzervatív ízlés hordozóivá váltak. A dualizmus korában kiépültek az erdélyi tudományosság, oktatás, művelődés saját és sajátos intézményei, intézményrendszere: az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a kolozsvári Magyar Ki-rályi Tudományegyetem, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. Ezek megmutatták az erdélyi magyar társadalom lehetőségeit és képességeit (amolyan „szabad műhely” volt – ahogyan Kós Károly később a Kiáltó Szóban megfogalmazta). Ötven év alatt 40 000 végzett hallgatót bocsátott ki az egyetem, és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy végeredményben ez volt a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom közönsége. A román állam keretei közé került kisebbségi magyarság intézményei egyáltalán nem, vagy csak korlátozott módon működhettek tovább. Itt valóban fontos volt egy olyan kisebbségi éthosznak, mentalitásnak a kidolgozása, amely életben tarthatta a kisebbséget. Ilyen volt kezdetben a sok illuzórikus elemet tartalmazó transzilvanizmus, vagy később a társadalomkutatóknak az az álláspontja – főleg a Hitel köréé –, hogy a gazdasági és kulturális szervezetek erejére támaszkodva lehet egy valamelyest élhető kisebbségi életet felépíteni. Ebben további lehetőségeket jelentettek az intézményes formák nélkül működő informális szervezetek (Helikoni Íróközösség, Erdélyi Szépmíves Céh, Romániai Magyar PEN Klub, Barabás Miklós Céh). A rövid többségi intermezzo után következik a kisebbségi intézményrendszer rajza a román szocializmus évtizedeiben (1944-1989). „A hatalom totális átvétele után a szocialista tudatformálás, a ‘kultúrforradalom’ és az annak szolgálatába állított intézményrendszer kiépítése következett.” A magyar kulturális intézmények jelentős részét Bukarestbe koncentrálták, majd két szakaszban kezdődött el azok szisztematikus sorvasztása, a kisebbség ellen irányuló asszimilációs törekvések részeként. Természetesen az osztályharc követelményeinek megfelelően dolgozták át és hamisították meg a magyar irodalom és ezen belül az erdélyi magyar irodalom történetét is, ezzel azt a feladatot róva a ma irodalomtörténész nemzedékeire, hogy eredeti értékszerkezetében és értékviszonyaiban állítsák helyre a történetet.
Ebben a részletesen kidolgozott történelmi keret- és összefüggésrendszerben kapnak erőteljes konnotációkat és többletjelentést Dávid Gyula nagy, kidolgozottságukban is jeles tanulmánytémái. Ilyen az Erdélyi írók a magyar irodalom egységéről. A „schisma-pör” 1928-ban c. tanulmány, amelyben ismét az erdélyi magyar irodalom egységének a kérdése bukkan fel, annak a vitának az alapján, amelyet Ravasz László református püspöknek egy mellékes lapban elméletileg eléggé gyenge lábakon álló cikke robbantott ki, de amely – főleg Kuncz Aladár mélyenszántó érvei nyomán – az erdélyi magyar irodalom önmeghatározásáról szóló diskurzussá változott. És ezt a tanulmányt folytatja, teljesíti ki a következő (Kisebbségi irodalom – világirodalom), amely azonos a Kuncz szerkesztette Erdélyi Helikon rovatcímével (1930-31 között). Kuncz Aladár maga is kiváló irodalomtörténész volt, s igen korán rájött arra, hogy a kisebbségi irodalmak tipológiáját kell megalkotni, ehhez pedig fel kell fedezni, majd megalapozni a kisebbségi irodalmak regionalizmusa és a tiszta irodalmi érték (világirodalom) közötti értékösszefüggéseket. Csak ez után lehetséges és érdemes a nemzeti irodalom és saját kisebbségi irodalmai közötti összefüggésekről érdemben beszélni, minden egyéb értekezés szükségszerűen ideologikus és doktrinér lesz. Ramuz és Mistral példája módszertanilag is kitűnő lehetőség arra, hogy a regionális és a világirodalmi értékvonzatok szervesülését demonstrálni lehessen. Mindezeknek az értékösszefüggéseknek antropológiai alapja is van, a regionális-kisebbségi irodalmak a térségben élő, több nemzethez-nemzetiséghez tartozó emberekről (is) szólnak, de ezt egymás tükrében is teszik. Érdemes tehát a másik (volt vagy lett) kisebbség irodalmai/írói felé fordulni, hogy magunk elé tarthassunk tükröt, azaz másik perspektívát. (Ez természetesen nem szükségszerűen az egyetemes, de mindenképpen kibillenti a sajátos monolit ábrázolásmódját.) Kuncz Aladárnak ezt a tételesen megfogalmazott programját (Erdély az én hazám. Erdélyi Helikon, II.1929/7.488.) végül aztán megint csak Dávid Gyula valósította meg, amikor megírta mind a mai napig példaértékű, módszertanilag is alapozó tanulmányát (Három erdélyi elbeszélő emberképe), amelyben három erdélyi prózaíró (Tamási Áron, Pavel Dan, Erwin Wittstock) irodalmi hőseinek, a székely, a mezőségi román, valamint a polgárosodottabb szász parasztnak a viselkedésmódját vetette össze egy hármas szempontrendszer: 1. Az ember és környezete; 2. Az etnikumközi kapcsolatok, valamint 3. Ember és természetfölötti világ összefüggésrendszereiben. Ezeket a kutatásait Dávid Gyula az akkoriban még alakuló interdiszciplína, az irodalmi antropológia elméleti szempontjai alapján is végezte, annak a legkisebb reménye nélkül, hogy Románia Szocialista Köztársaságból a kanadai Québecben megrendezett Antropológiai Világkongresszusra eljusson – amelynek pedig meghívottja volt. Szép emlékem, hogy milyen hosszú műhelybeszélgetéseket folytattunk e témáról a kolozsvári Kriterion fiókszerkesztőség (mélyen lehallgatott) szobájában. És azt is érdemes talán megjegyezni, hogy ilyen és ehhez hasonló tanulmányok tucatjait kellett volna az erdélyi multikulturalizmus doktrinér hirdetőinek koncipiálniuk és megírniuk, ha valóban kíváncsiak lettek volna a Másikra. (De tulajdonképpen nem voltak azok.) Volt és van tehát az erdélyi magyar irodalomnak egy más nyelvű és más kultúrájú környezete is (román, szász), amelyben – ha részlegesen is, de – megtörténik a magyar (és erdélyi magyar) irodalom egyes szerzőinek és műveinek, jelenségeinek a recepciója. Erre a specifikumra azért is érdemes odafigyelni, mert enyhíthet a kultúra zártságán, magába zártságán és klausztrofóbiáján, alkalmasint terápiás hatású lehet. Nem beszélve a „kölcsönös megismerés” politikailag alkalmasint oly fontos parancsáról. A kölcsönös ismertség félelmeket és gyanakvásokat oszlathat, sajnos a létezett szocializmus körülményei között rettenetesen visszaéltek ennek az önmagában fontos lehetőségeket tartalmazó parancsnak a tartalmával, a végletekig kiüresítve azt. Dávid Gyula felfigyelt arra, hogy kik voltak irodalmunk román értői és elemzői, hosszú tanulmányban állított emléket a múlhatatlan szakmai és emberi tisztességű Avram P. Todornak. Ugyanebben a tanulmányban jegyzi mindazoknak a nevét, akik fontos szerepet játszottak, a két világháború között a román-magyar kapcsolatok hídjának az építésében: a marosszentannai Ion Chinezu a romániai magyar irodalom első avatott román értékelője volt. A Szilágy megyei Patóházán született Octavian Şireagu Kosztolányi Dezső, Áprily Lajos, Dsida Jenő verseit fordította, Corneliu Codarcea Adyt tolmácsolta s az Erdélyi Helikonnal és a Korunkkal tartott fenn kapcsolatokat. (Amint izgalmas tényföltáró tanulmányában Dávid Gyula megírta, Corneliu Codarcea volt az, aki az 1926. december 5-25 között Erdélybe látogató Móricz Zsigmond védelmére kelt a román lapok hihetetlen nacionalista támadásai ellenében. Nem volt könnyű dolga.) „A másnyelvű és más kultúrájú környezet alkalmasint lehetőség is, ennek a funkciónak az életben tartása nyilván a regionális összefüggésekben is működő irodalmakra és azok intézményrendszereire hárul elsősorban, tehát ez is az erdélyi irodalom sajátossága. De ide tartozik az is, hogy az együttélés soha nem problémamentes és az igazságot ki kell mondani. A romániai magyar irodalom történetét megíró Gavril Scridon professzornak is abból kellett volna kiindulnia, hogy a romániai magyar irodalom és kultúra a két világháború között az államhatalom korlátozó – »a román kultúra, sajtó és színház kivételezett helyzetét biztosítani hivatott – rendelkezései ellenében, az azokkal vívott harcban élt és alakult«.” (Egy könyvről, amely nagy vállalkozás is lehetett volna. In Erdélyi irodalom, világirodalom. 304.)
Említettük, hogy az erdélyi irodalomnak is volt eredeti értékszerkezete és értékviszonyai. Teoretikus kérdés, amelybe itt és most nehéz belemerülni, de kétségtelen, hogy a Trianon után jelentkező erdélyi írónemzedékek jelesei mind meghatározták magukat valamilyen módon a kisebbségi közösséggel, annak történelmével, a magyar és világirodalom klasszikus eszményeivel, vagy akár az irodalmi avantgárd célkitűzéseivel és értékeivel kapcsolatban. A kortárs kritika és az irodalmi viták nyomán megszületett egy jól-rosszul működő belső értékrend, hierarchia, „saját” kánon, amelynek a szerkezetét és természetét lehet disputálni, ideologikusan átírni, szerzőket abból eltávolítani azonban nem. Márpedig ez történt meg a szocialista irodalomtörténetírásban, amelynek beidegződései mind a mai napig megvannak. Dávid Gyula kiemelkedő szerepet vállalt abban, hogy a fenti értelemben vett eredeti értékrendiséget helyreállítsa. Itt elsősorban Bánffy Miklós és Reményik Sándor életművének középponti helyéről és szerepéről van szó, valamint jelentős írói-költői életművek képviseletéről a mindig újraértelmezendő kánonban (Daday Loránd, Olosz Lajos). Rendkívül tanulságosak Dávid Gyula megállapításai, az 1993-as székelyudvarhelyi Nyirő József-megemlékezések alkalmával megtartott ünnepi beszédében: „…viszonyunk a saját szellemi örökségünkhöz még mennyire rendezetlen…” Sajnos ez az alapja azoknak a visszaéléseknek is, amelyeknek legutóbb voltunk tanúi Nyirő József hamvainak kegyeletsértő hazahozási kísérlete alkalmával.
Az irodalom szerkezeti és értékkérdéseinek tisztázása mellett Dávid Gyulának vannak megkerülhetetlen értelmező tanulmányai is. Ilyen például a revelációszerű Páskándi-interpretáció, amelyben – Páskándi rabtársaként is – megadja e líra szimbolikus kódját. Annak idején e sorok írója számára is megvilágosodásszerű élmény volt annak megértése, hogy Páskándi lírájában a rabok viselkedésének mozgáskódja képi alapelemek szintjén jelenik meg, s ennek intuíciója és követése nélkül nem lehet megérteni e korszakváltó avantgárd lírát. (Az alkotás gúzsbakötöttsége és szabadsága. Páskándi Géza megélt és megírt börtönélményei)
Dávid Gyula irodalomtörténészi életművének a jellemzéséhez hozzátartozik, hogy az ő irodalomértésének a környezetében, külön tanulmányokban is megfogalmazottan, mindig ott van a kollektív mentalitás, az erdélyi egykori és mai elme-együtt- és különállások, ideológiai álláspontok és pártpreferenciák, az „erdélyi szellem” mély ismerete és értése. (Eleink is disputáltak, vitáztak és marták is egymást eleget.) Ezért is merem állítani, hogy Dávid Gyula az egyik legkvalitásosabb, eleven erdélyi szellemünk és lelkiismereti emberünk, az olyannyira szükséges, kérlelhetetlenül pontos iránytű. Ezért kell a vitás és vitatott dolgokban szerényen Hozzá fordulni és szerény szigorral és a hozzá mért humorral megfogalmazott látleleteit, véleményét és tanácsát elfogadni.
Dávid Gyula 85 éves. Isten éltesse.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében