részlet egy készülő regényből

Vajda Gergely megállt a földszint 2. előtt, elolvasta a névtáblát: Vágási István. Igen, a festő, feleségével és egy szem gyermekével. Csöndes, befele forduló família. Alig lehet hallani róluk valamit. Vajda Gergely most, a névtábla elolvasása után döbbent rá, hogy soha egyetlen képét sem látta a művésznek, nem tudja, milyen stílusban alkot, hol állít ki. Ha ő újságíróként nem tudja, akkor ki tudja? Vajon nem humbug Vágási István művészsége? Nem úgy van ő is, mint azok a szánalmas kávéházi figurák, akik művészi foglalatosságokra hivatkozva semmittevésüket álcázzák? Akik a műalkotás értékéről, szerepéről, a művészsors ellentmondásosságáról szóló, hosszú, szenvedélyes vitába bonyolódnak, de még semmit sem tettek le az asztalra? 

Mindenesetre, ezt rövidesen kiderítem, döntötte el Vajda Gergely, és erélyesen kopogott az ajtón. Maga sem tudta, honnan veszi a bátorságot, hogy éjjeli kettőkor csak úgy feldöngessen valakit. Talán meg volt győződve róla, hogy úgysem fog zavarni? Talán annyira erőt vett rajta a megszállottság, hogy meg sem fordult ilyesmi a fejében?

Az ajtó rövidesen kinyílt, Vágásiné pongyolásan, karikás szemmel állt az ajtóban:

– Jöjjön. Maguknak, férfiaknak mindig van valami hülye mániájuk. 

– Tessék? – lepődött meg Vajda Gergely.

– Menjen csak, a férjem hátul van a dolgozószobájában. Én, ha bemennék, biztosan zavarnám. Maga talán nem fogja.

Ahogy ezt elmondta, megfordult, s besietett a hálószobába. Az ajtót ingerülten bevágta. Szép álmokat!

Vajda Gergely a dolgozószoba ajtajához lépett, és gondolkodás nélkül benyitott. Vágási Istvánt egy székben ülve találta, épp a festőállványon lévő képet mustrálgatta. 

– Jó estét, vagy izé… – köszönt neki, kissé zavartan.

– Na! Örülök, hogy meglátogat. 

– Tényleg? 

– Tényleg! Foglaljon helyet. Többször gondoltam arra, jó lenne, ha elbeszélgetnénk. Maga értelmes ember. Értelmesebb, mint a többség ebben a koszos lépcsőházban.

Vajda Gergely belebámult a festő arcába. Félhosszú, gondozatlan haj, mélyen ülő, csillogó szemek, és hatalmas, ferde orr, amely a buján tenyésző torzság érzetét keltve megbontotta az arc szimmetriáját. Vajda Gergely nem tudott elszakadni ettől a látványtól. Vonzotta a rútság.

– Éppen ezen a festményen dolgozom – kezdte Vágási István, de ahogy észrevette a riporter fürkésző tekintetét, zavarodottan elhallgatott.

– Tessék csak! – szólt Vajda Gergely, valahogy úgy, hogy most ugyan nem figyelek a szavaira, de azért maga csak mondja.

– Nem tudom, hogyan folytassam. Csak ülök itt, és nézem, de nem támad semmilyen ötletem.

– Ez kínos lehet – mondta Vajda Gergely, hogy mondjon valamit.

– Jöjjön, nézze meg közelebbről!

Vajda Gergely elfordította tekintetét a hatalmas, hivalkodóan ferde orról, és a festményre pillantott. Olaj, kábé százharmincszor hetven, a felső harmadában egy lábtól megkötött, fejjel lefelé belógatott ember volt kivehető, lejjebb csak néhány tétova vonal és tátongó üresség. 

– Ühüm. És mióta akadt el vele?

– Négy éve...

– Négy... – bólogatott Vajda Gergely, mint aki a legtermészetesebbnek veszi, hogy valaki négy éve nem tud befejezni egy festményt. 

– Pedig minden nap foglalkozom vele!

– Egyszer csak kipattan az isteni szikra.

– Én is bízom benne. Azért vagyok fenn most is. Mindig éjszaka szoktam dolgozni, mert akkor nem zavar a külvilág. 

Ennél a szónál megállt, aztán – mint akinek még eszébe jut valami fontos – még ennyit mondott: – Feleségem van és gyermekem, hisz tudja.

Vajda Gergely nem tudta eldönteni, rájuk (is) vonatkozik-e a „külvilág” kategória, de nem akart visszakérdezni. Inkább a festmény felől érdeklődött: 

– És miért akadt el?

– Miért? Tudom is én…

– Hát ki tudja?

– Kérdezzük meg talán a feleségem? 

Arca torz vigyorba rándult, ettől orra még nagyobbnak, még görbébbnek tűnt. Vajda nem értette, ez valami vicc-e, amin nevetni kéne, vagy inkább célzás. Zavartan köhintett, aztán folytatta:

– Mindenesetre, nehéz lehet minden nap szembenézne ezzel a…

– Nekem mondja?

Rövid szünet után, mely alatt úgy érezte, a Vágási talán valamiféle tanácsot vár tőle, Vajda Gergely vontatottan megszólalt:

– Sajnos nem értek különösebben a festészethez…

– Nem is szakmai tanács kellene!

– Hanem?

– Hanem? Azt hittem, tudni fogja…

Kínos csend állt be ismét, Vajda a vállát vonogatta. Aztán, hogy végre továbblépjenek, megkérdezte:

– Ez alatt a négy év alatt mi egyebet festett?

– Amíg egy festményt nem fejeztem be, nem szoktam másikba kezdeni! – válaszolta Vágási István a meg nem értett művész ingerültségével, úgy, mint akinek már elege van abból, hogy a lényeget magyarázza, de a kicsinyes, értetlen külvilág nem akarja felfogni. 

Vajda Gergely rájött, hogy ezt a kérdést már sokszor feltehették neki, minden bizonnyal kínos számára, épp ezért dühvel reagál rá. A kedélyek csillapítása végett egyetértéséről biztosította a művészt:

– Ez így természetes. Amit az ember elkezd, fejezze be. Pláné, ha ilyen fontos dologról van szó. (Vajon tényleg fontosabb dolog egy festmény elkészítése, mint például egy krumplilevesé? Erre minden bizonnyal legalább kétféle válasz adható: egyik éhesen, a másik jóllakottan.)

– Igen. A befejezés belső kényszer.

– Mondja csak, milyen dilemmát boncolgat? Mi a kép témája? Mert…

– Egyén és külvilág viszonya.

– Érdekesnek ígérkezik a dolog!

– Érdekesnek? – nevetett föl a festő szárazon – én nem ezt mondanám.

Vajda Gergely megérezte, hogy lassan ismét kényes terepre kerülnek, ezért újabb elterelő hadművelethez folyamodott, ahogy azt az újságírók szokták:

– Ha szabad kérdeznem: miért fest?

– Hülye kérdés… Tényleg tudni akarja? – nézett vissza Vágási István fintorogva.

– Hogyne! Mindig is foglalkoztatott, mi szükséges a művésszé váláshoz.

– Azt magának tudnia kellene – nézett rá Vágási megütközve

– Persze-persze – hadarta Vágási –, de minden eset más!

– Az én esetemben erre a ronda, ferde orra volt szükség – válaszolta a festő ironikusan, méretes szaglószervére mutatva.

– Hogyan?

– Látja, orrsövényferdülésem van, mégpedig olyan nagymértékű, hogy az orvosok annak idején, gyermekkoromban nem merték vállalni a műtétet. Azóta sokat fejlődött az orvostudomány, most már elképzelhető lenne egy plasztikai sebész beavatkozása, de már nem akarom. Megtanultam együtt élni vele. De régen... Az iskolában mindenki Görbeorrúnak csúfolt. A lányok is.

Egészen belemelegedett a mesélésbe. Vajda Gergelynak nem volt szíve leállítani, bár fogalma se volt, hova akar kilyukadni.

– Az első rajzórákon... Embert kellett rajzolni. Mindenki görbe orrút rajzolt, közben nagyokat kuncogva, csak az enyém sikeredett egyenes orrúra, gondolhatja, hogy nem véletlenül. Persze, osztálytársaim ezen is nevettek, én pedig szenvedtem. De lassan szenvedélyemmé vált önmagam lerajzolása. Következetesen, alapos műgonddal egyenes orrot rajzoltam magamnak. Így próbáltam megváltoztatni a valóságot. Az elkészült rajzokat kiraktam a szobám falára, sokszor órákig elnézegettem. A tükörrel persze már nem voltam ilyen jó barátságban. 

Fúj!, gondolta Vajda. Utálta az ilyen meg-nem-értettségi, kiközösítettségi sztorikat. Gyűlölte az önsajnálatot, a világfájdalmat. És nem értette, miért gondolja Vágási, hogy neki meg kell értenie őt. Csak azért, mert úgymond ő is értelmiségi?? A francba ezzel az értelmiségiséggel!

– A tanítónő hogyan kezelte a helyzetet? – kérdezte aztán, hogy végére érjenek ennek a gennyes történetnek.

– A rajzaimért megdicsért, egyebet nem tehetett. Párszor megszidta a csúfolókat, de az csak olaj volt a tűzre.

– És aztán?

– Aztán a csúfolódás lassan elmaradt, kinőttük, de felnőttként is zárkózott maradtam, elhúzódtam, s festettem. Elsősorban egyenes orrú embereket...

Elképesztő!, gondolta Vajda Gergely. Szóval azokból az emberekből lesznek a művészek, akiknek a világ előtt valami szégyellnivalójuk van? Tehát a művészek ilyen vagy olyan módon mind torz emberek? Ilyen szar siránkozók, mint ez itt??

– Igaz, hogy nem minden torz ember művész, de minden művész torz ember? – tette föl Vágási Istvánnak is az őt olyannyira foglalkoztató kérdést.

– Nem éppen. Ez nem recept. Bár valami van benne... Csak, mondjuk, más esetekben a torzság nem oly nyilvánvaló. 

– És mondja, miért nem tud az utóbbi években alkotni? – lett egyre merészebb Vajda Gergely.

– A külvilág a torz embert sem hagyja egészen magára, illetve a torz embernek is szüksége van a külvilágra – szólt merengve Vágási István, mintha nem is hallotta volna a kérdést.

Vajda Gergely tudta, ez olyan célzás, amiből neki értenie kellene, s azt is tudta, semmi kedve hozzá. A francba a rébuszokkal, s az empátiával, morgott magában. Aztán legyintett, újból megállapította, hogy zsákutcába jutottak, s hogy nem könnyű a művészekkel. Egy kis ideig hallgattak, elgondolkozva.

– Ön normális életet él! Hisz felesége van… – hozakodott elő aztán.

Vágási ingerülten legyintett: – Mindenki ezzel jön! Pedig én… Mindegy, hagyjuk! Úgy látom, magával sem jutok előbbre.

Fáradtan roskadt le a fotelbe, fejét elfordította Vajdától. Az tanácstalanul járt föl-alá a zsúfolt szobában, időnként a torzóban hagyott festményre pillantva. Nem tudta, mivel törje meg a csendet. Aggasztotta, hogy szemmel láthatóan csalódást okozott Vágásinak. De mivel? Mit várt tőle egyáltalán?

– Számba vettem – szólalt meg nemsokára, a félbehagyott témára visszatérve –, hány olyan művészt ismerek, akire a torzság ilyen vagy olyan értelemben rámondható. Mit mondjak, elég sok van. Főleg a lelki torzság jellemző. Persze, szép számmal akadnak olyanok is, akik – úgymond – teljesen normálisak. Érdemes volna százalékos arányban kiszámolni.

Rápillantott Vágási Istvánra, lám, mit szól a dologhoz, de bosszankodva kellett észrevennie, hogy a festőt szemmel láthatóan csöppet sem érdekli a téma. Elbóbiskolt a fotelben.

Vajda Gergely sértetten fölállt, s elhagyta a szobát.

– A festő úr elaludt – mormolta közben. Milyen festő az, amelyik négy éve nem vett ecsetet a kezébe? Beleunt az egyenes orrú emberek ábrázolásába? Mindegy. Legfőbb ideje lelépni innen. Lassan úgyis letelt az óra. Mit mondhattam volna ennek a szánalmas pasasnak? Hogy hagyja torzóban ezt a művet, s fogjon neki a következőnek? Vagy hagyja az egészet s törődjön a családjával? 

Egyre inkább felerősödött benne az érzés, hogy Vágási csak sajnáltatni akarta magát, s emiatt haragudott rá. Kibotorkált a bejárati ajtóhoz, lenyomta a kilincset, s kilépett a lakásból. Amilyen csöndesen csak tudott. Jól esett, hogy kiszabadulhatott abból a nyomasztó légkörből.

Épp a termosza után kutatott, hogy az újabb megpróbáltatások előtt felfrissítse kissé magát, amikor meghallotta, hogy nyílik mögötte az ajtó. 

Vágásiné lépett ki rajta, kezében férje félbehagyott festménye. Vajda Gergely csak most vette észre, hogy a fejjel lefelé lógó figurának csúf, ferde az orra.

– Kérem, ha jót akar nekünk, vigye el ezt innen! – szólott az asszony csendesen, mérhetetlen szomorúsággal.

Vajda Gergely megrázta a fejét, s faképnél hagyta az alázatos szemű nőt.