A kétarcú ember
A legtöbben hittek a kétarcú ember létezésében csak egyikük tartotta képtelennek ezt a nemrég elterjedt hírt, majdnem mindenki elhitte tehát, hogy annak az embernek az egyik arca fiatal, haja szőke, göndör fürtök omlanak a vállára, állandóan pajkos mosoly játszadozik a szája szögletében, és olyan csodálatosan világító, égszínkék szeme van, mint derűs időben a felhőtlen égboltozat, amelyet soha, de soha nem sötétítettek be sem a haragos, sem az egymással incselkedő fellegek, bárányfelhők sem, felhőfoszlányok sem, amelyek megzavarták volna a máshol soha nem látható tisztaságot. A csodák csodáját lehetett látni ezen a férfiszemen. A másik félszeme állítólag egy aggastyán szeme volt, ráncokkal barázdázott, bűnöző pofa, olyan riasztó, hogy aki csak ezt látja, félelmében erős késztetést érez, hogy elmeneküljön az illető közeléből.
– Bődület az egész – vélte a hitetlen –, bizonyára maszkot visel az illető, ilyen arcú ember nem születhetett a földre, az is lehet, hogy valami cirkuszi mutatványnak vagyunk a tanúi, élvezni lehet, de hinni nem szabad neki. Ilyenfajta maszlaggal próbálnak etetni bennünket, higgyétek el nekem, kitalált, különös események bekövetkeztével próbálják változatosabbá tenni mindennapjainkat, valamivel tartani kell bennünk a lelket, mert szükségük van a robotolásunkra továbbra is, a végletekig, s talán a végleteken túl is, ha lehetne.
Aztán fogadást kötöttek egymással az emberek, pénzük nem volt, semmiféle ingósággal sem rendelkeztek, valamelyiküknek eszébe jutott, hogy az életéből felajánl egy bizonyos időt a hitetlennek, az óvatosak csak egy-két évet, a nagyon óvatosak mindössze hat hónapot, de fogadtak hetekben is, aztán napokban is meg lehetett egyezni, mindenki ugyanazzal a személlyel fogadott, a hitetlennel, aki nem hitt ebben a mesében, de elmulasztotta összeadni az eddig felajánlott időt, de ha összeadta volna valaki, kideríthette volna, hogy az eddig felajánlott idő már-már két életre is elég lett volna.
És elmentek ahhoz a házhoz, ahol a kétarcú ember lakott. Aki elsőnek ért a kapuhoz, becsengetett. Senki sem nyitott ajtót. Aztán a hitetlen hirtelen elővette a zsebéből a kapukulcsot, és mindannyian bevonultak az udvarra. Én voltam, mondta sajnálkozva, rekedten, hihetetlenül megfenyegettek, ha nem vállalom el ezt a szerepet, ilyen meg olyan bajom lett volna, nem csak nekem, a családomnak is, és féltem, kénytelen voltam becsapni benneteket, de enyhén szólva furcsának tartom, hogy egy ilyen baromságot mindannyian elhittetek.
A hitetlen tett-vett a teraszán, s egy idő után az udvaron álldogálók megdöbbenve tapasztalták, hogy mégis csak ők nyerték meg a fogadást, mert a hitetlen egyik arca fiatal volt, szőke haja göndör fürtökben omlott a vállára, pajkos mosoly játszadozott a szája szögletében, és olyan égszínkék szeme volt, mint derűs időben a felhőtlen égboltozat, amelyet soha, de soha nem sötétítenek be a a haragos vagy az egymással incselkedő fellegek, bárányfelhők sem, felhőfoszlányok sem. A másik félszeme egy aggastyán szeme volt, ráncokkal barázdált, bűnös pofa, olyan is akadt az udvaron állók között, aki félelmében már-már elmenekült a hitetlen közeléből.
– Harminc éves vagy, ha jól tudom – mondta a nyertesek korelnöke –, összeszámoltam, összesen harminckét évben fogadtál velünk, rád bízom, hogy mit tegyél, gondolom, egyetértesz.
A vesztes bevonult valamelyik belső helyiségbe. Elviselhetetlen hőség volt a lakásban, az ajtókat éjjel-nappal nyitva tartotta, egy-egy függöny zárta el ezeket a helyiségeket, hogy a legyek ne árasszák el az otthonát. Közben mintha megváltozott volna az idő, nem tornyosultak fellegek az égen, s mégis, villámlást lehetett látni, és dörgést hallani, de mindkettő a vesztes szobájából tört elő, egy éles villanás s azt követő halk csattanás jelezte a történteket.