elgondolhatatlan hétköznapi katlan
a dohányzás bő medialitása:
körmönfont sörcsapon csöppen a szó,
elszáll a húgy és megmarad a ló,
sebzett libamáj, szökőkút varázsa
vagy a libatömés alamuszi vágya,
aszterión épp trécsel a lépcsőn,
a gombolyag szakad el túlkésőn,
szóba szó, szerteömlő textil-trágya.
„lepedő rászagad épp a véres ágyra,
bodorfelhő izzad a sinistra felett”,
letölti – furcsa ez a mai menet.
ha már aknatelep az arcbarázda,
s a szenny a föld felett emelkedett:
írd a szmogba sárga életedet.
hintaeltolódás II.
e város hogy ha ápol épp csak elzavar,
az utcák üszkösek, ez aszfalt itt, ugar,
lesülsz majd te is mint házról a festék,
kacagnak kabátos kornéli esték,
álmaid mindig is kocsmák lesték
elgörbítnek mint fényt a lencsék,
fókuszál, elszór vagy épp ha szétkavar:
szünet ez, túl későn születés túl hamar.
albérleted az éggel határolt,
puhára itatnak metafizi-szoknyák,
szoknyákba bújtatott síkos szalonnák
bontnak ki, kedélyes szervdonort,
a csend-hát szétszakadt, levegőd elbomolt:
rádszáradt oxigén mielőtt megszoknád.
sörvonal
ma sörbeér talán a nyugalom,
halál támaszkodik a falakon,
árnyéka pont, vonal vagy kataton,
szétkeni a füstbe lomha alakom
pofám lecsorgatom, talán beléd,
csikket ültess szemedbe ha elég
szem-sar-jad-ki-pont. a-rass-e-vég,
s házad, hazád hunyd le, kis szemét
szavát a körvonalba írja már
az éj, e test-roston sült madár,
zuhanj a szájba, húsba hajts, batár.
rajzold körbe, hogy szóljak kánaánul,
a sercegés belém ma visszakábul,
körbeér s a holdkabát aláhull.
takonyhajnali tétovaság
a poén ócska, mit ha tűzredob,
lüktet lassan barna éteren,
ha felszakad, akár ha seb, ha lob,
kozmált pörkölt, ócska lét terem,
olvad a zsír, a húgy, a hús, s a kedvem
cigarettafüstben partra köpött bálna,
mint exbarátnőm ki a sarkra várna,
susztert ha eltalpalná még ma kedden.
csak két bokszos cipő, repedt sarok,
derékszögbe rokkant hajnalok,
a süntüskébe szúrott ég vagyok.
stopp stipi stopi, csak így! dadog,
diszlexiát ha nyelvre köt a bog:
ózonlyukba bújt homéri angyalok.
pillangó-hátas
na merre mész, kis élet, frottír zokniban?
küblizz tova, ne énekelj, ne szállj már,
olajfürdőben bröffenj, s a szó, na hol mi van,
te kék, te vég, légy sárga és találj rám
nyelni, míg szótagjaid citeráznak,
garatrím torokba zár, ma számos
bányahexametereid hörögd másnak,
ha végbeled kibontja Ókheánosz.
kibomló napszakokba zárva merre lépni
lesüllyedt szótagokra súlya mind,
mintha fosztóképző lenge nyakát félti,
tiló suhan, létvég. belóg a fing,
leng, nem suhan át a tegnapon,
rezgése pillanat, hang, lepkegong.
Es intertextit tertia die
a vonat nem, de Törcsvár, Kőhalom,
a ló MacHal, a madarak ha rappelnek,
föl, támadott, ma ez minden bajom:
hónaljszag, részegség a sörúti reggelnek.
e húgyos párnaszag, ágyból ha mentlek,
most múlik pántosan melltartód
kék hangja,
és meztelen vagy, csönd, és hó, szeretlek,
add tested, karcsú váza, fülbevalód
két hagyma.
majd jönnek Bözsik, Sárik, s Terzinák,
s harmadnapja Nemecsek se sókat,
se beleket,
itt éhenhalnod kell, nem túl, se Ferik ’át,
s anyád tyúkja üdvözli az Örsön a feneked,
mit mosna Ágnes, folyton mosna, bár
alvó szagod a jéghideg torokba kapitulál.
