Általános szkepszis.

Be, a bőr alá.

Jó az üresség is. Amikor már nem is fáj, nem is éget, nem is sebez semmi.

Szakadt az eső ma éjjel. Csak úgy, valahonnét jött a derült égből. Az emberek rohantak, mindenki tartott valamerre. Haza. Csend volt az utcákon. A vigasságot elhordta az eső, hamar kiürült a tér. Gyülekeztek a felhők keletről, a Szamos irányából. Akkor. Kezdtek szedelőzködni a férfiak, a nők. Lassan, komótosan. A gyerekek még megbújtak a fák alatt, kergetőztek egymással, de hamarost az anyjuk után eredtek ők is.

Vannak pillanatok, amikor nem is tart sehová. Amikor nincs merre siessen, csak ténfereg céltalanul. Semerre. Hagyta, hadd folyjék le az eső a hajáról a tarkójára, az arcán, a pilláiról a szájára, a nyaka ívén keresztül a hátára, hadd szolmizálja végig minden egyes csepp a csigolyáit, lefolyjon a derekán, aztán a lábáról a talpa alá, le a földre, onnan a föld alá, hogy felszippantsanak mindent a fekete gyökerek. Őt is. Mindent, amit tőle vittek el magukkal a cseppek, amikor beszivárogtak az agytekervényei közé, és rendes erővel pulzáltak benne, a csontjaiban, és minden apró izületében.

Holnap kilencig alszom – ez jutott eszébe. Szombat van. Lehet aludni. És az is, hogy cigarettát kéne venni valahol. És az is, hogy a kávé is elfogyott, holnap már megint szédelgős lesz, mint máskor, a koffeinmentes reggeleken, éber hajnalok után. És az is, hogy csupa víz lett a kedvenc zöld szoknyája, és most alig tud megmozdulni benne, mert rátapadt egészen, szorosan a combjára.

Meg az a bizonyos nap is. Itta a kávét kora reggel a teraszon átvirrasztott éjszaka után. Vodkával. Szíverősítőnek. Pedig nem is volt oda a kávéért. A vodkáért sem. Vodkát addig soha nem is ivott. Most csak itta, mert a cigarettával jól esett. Szemben vele a barátnője. Egy székely leány, aki csak azért jött akkor el az ország másik végéről, hogy biztató pillantásokat vessen rá az első padból, amikor dönt a sorsa felett.

Akkor is esett az eső, de akkor csak szemerkélt soha meg nem állni akarással, tekintet nélkül az esküvőre.

– Mi lenne, ha most megszöknék? – kérdezte mosolyogva, némi álközönnyel, mintha hirtelen jutott volna eszébe ez a csacska, pajkos, ártatlan gondolat.

– Van még pár órád… – válaszolta a leány ugyanolyan álközönnyel. Közben apró szemeivel fürkészte az arcát, belesett a szeme mögé, hogy kiolvasson valami választ. Mosolygott huncutul, sejtelmesen.

Igen. Minden nagy döntés előtt vannak órák, amikor csak úgy kiállhatunk a sorból, és azt mondhatjuk: nem, köszönöm szépen. Én ebből most nem kérek. Elrohanhatunk. Fölszedhetjük a lépcsőket, amiket kiraktunk magunk elé, amikkel lépésenként formáltuk az életet. Összepakolhatjuk a bőröndöt, és istenhozzádot kiálthatunk a dolgoknak, amik fogva tartanak. Az embereknek, akikért felelősek vagyunk. Megtehetjük. Csak úgy, egészen egyszerűen, könyörtelenül.

Az útkereszteződésnél megállt. A rokonok útban vannak már. Jönnek. Korán elindultak, hajnalban. Ünnepi konty van a fején. Fátyollal borítva. Két órán keresztül bíbelődött vele a fodrász. Ült a bura alatt, megsütötte a nyakát is, hátul. Fájt. Hólyagos lett kicsit. Sebaj, a szépségért meg kell szenvedni, azt mondják. Egy ismeretlen ismerős jött az utcán, lecövekelt mellette. Köszönt. Nézett nagyot, vizslatta, fürkészte. Udvariatlanul, szemérmetlenül. Fiatal volt, korabeli. Elő kellett kotorászni az emlékeiből. Aztán beugrott, hogy az a fiú egyszer csapta a szelet neki még pár évvel ezelőtt. Ő ügyet sem vetett rá. A fiú elröhögte magát, az arcába. A szemébe, parasztosan.

– Nocsak, házasodunk, házasodunk?

Ejh. Házasodunk – gondolta a leány.

Az útkereszteződésnél piros volt a lámpa. Kilencven másodperc. Aztán átmehet. Vajon merre mehetne? Jobbra? Balra? Előre? Az anyja már várja türelmetlenül. Odahaza. Meg a rokonok is, a násznép. Az övéi. Biztos megérkeztek már. Ha most elszökne, lenne nagy riadalom, tán ki is tagadnák, de ha mégsem, akkor is nagy lenne a harag. Nem, ő nem akar gubancot a családban. A rokonok rendesek, egyszerűek. Mindig jók, soha nem viselkednek ferdén. A nagyapja, az egyenes hátú ember. A szabályos életű. A nagyanyja csendes asszony, lágy asszony, kedves természetű. Nem intrikázik. Hajlik, amerre a szél fújja, könnyedén. Nincs vele gondja a világnak.

Nem, ő nem akar gubancot – erősítette meg magában. Volt elég, vadóckorában, amikor kamaszodott. Az anyja nem bírt vele. Az apja sem. Folyton fájdította a szívüket.

Meg aztán hová is szökne? Nincs itt senki, akihez szökhetne. Se közel, se távol. Egy titkos barát, barátnő, megértő, cserfes nagynéni. Haza kellene menni. Csak az eső ne esne így. Felcsapja vele mindenét. Szombat van, mindjárt harangoznak, egy óra múlva. Öltözni kell a menyasszonyi ruhába, a szépbe. Jól áll rajta nagyon. Egyszerű is, hófehér, karcsúsított, lágyan lejt alá a derekánál. Nincs alatta dorong, azt nem szereti. Vékony csipke van csak, a vállnál és a dekoltázson. Hozzá kesztyű, könyökig érő. Az is csipkéből, apró gyöngysorral kirakva. Egy óra múlva indulni kell, templomba kell menni. Őérte díszítették ma fel a padokat fehér szalaggal, virággal, és őérte jönnek a fiatalok is, énekelni. Két pap is lesz, nem akármilyen. És fel is olvas majd a Bibliából, szépen, ahogyan csak ő tud. A szeretet himnuszát, a Korintusi levélből. Ma ő a világ közepe. Mindenki őt figyeli majd. Nem, nem szabad elszökni. Nem is lenne hová. Mindjárt itthon van, az anyja házánál. Csak végig kellene még menni ezen az egyenes utcán. Megy is már, sietősen, eleget vánszorgott idáig.

Mindig erre a napra várt, de mégsem olyan lett ez a nap, amilyennek várta. Szürke és esős, mint akármelyik. Tán szomorúbb is, mint máskor. Esősebb. Pedig nyár van, augusztus negyedike. Mégis hideg. Bátortalanul bekopog az ajtón, az anyja nyitja, beengedi. Könnyes a szemealja a meghatódottságtól. Ez a nap is eljött, itt a leány, aki megkomolyodott. Férjhez megy, jó asszony lesz belőle, lesz katedrája, tanít majd az iskolákban, gyerekeket szül, jönnek majd az unokák, sorra az élet rendje-módja szerint.

Nagyszülők a konyhában. Ácsorognak. Állnak egyik lábukról a másikra. Úgy néznek rá, mintha soha nem látták volna.

– Hát itt vagy, fiam! – rí nagyapa, az egyenes hátú ember. Reszket a nagy keze, ahogy megöleli, elvész az erős markában a háta.

– Be szép vagy ma, lelkem, gyöngyöm! – szorítja magához nagymama, a kedves természetű. Nedves az arca neki is. Szipog.

Pálinkát töltögetnek, isszák. Poharak koccannak erre a napra, az egészségére. Mosolyognak mind. Nézik, mintha először látnák. Gyönyörködnek benne.

Csendes öröm telepedik meg a lelkében. Beleerőlteti vigasztalón. Jó lesz minden – gondolja. Nem lesz itt baj. Férjhez megy, nemsokára feleség lesz, tisztes, mint a többiek. Este már úgy ül boldogan, a férje mellett, biztonságban. Szeretni fogja. Jobban, mint eddig. A városhoz meg idővel hozzászokik újra. Menni fog, hát hogyne menne. Nem nagy dolog az. Pedig nem akart hazajönni, ide, vissza, de mindenki úgy kérte, úgy aggódott, váltig biztatták, perlekedtek vele, hogy jöjjön. Jól van hát. Jött.

Kongatnak a harangok. Csilingelnek, bongnak egyszerre mind. Szépen. Násznép kacskaringózik át a parkon. Az övéi. Meg a leendő anyósa is figyelgeti, kurta mosolyt erőltet a szája szélire. Mindenki színesre rittyentette magát, csak ő áll feketében. Gyászol valamit. Őt, magát, netán a fiát, aki házasodik, elment az esze máma. Elvette ez a leány.

A fa alatt megáll, várja a gyermekeit, hogy odaérjenek hozzá. A vőlegény a legkedvesebb fia. A kedvenc a három közül. Ővele él, ketten élnek a kilencedik emeleten. A másik kettő ahol tud. Az egyik már megházasodott, a másik idegenbe’ dolgozik, pincér. Nem akar hazajönni, pedig őt is várja nagyon, hívja minduntalan.

A vőlegénnyel ma nem is találkozott. Most vet rá egy futó pillantást. Nem találkozik a tekintetük, sehogy nem tud összekapcsolódni a pillantásuk, el van foglalva. Néz jobbra is, balra is, csak őrá nem. Piszmog a ruhájával, láthatatlan szöszöket seper le a nadrágjáról, igazgatja a nyakkendőjét. Pedig szeretné, ha ránézne, ha bíztatná valamivel, egy erősítő mosollyal, mondjuk. A vőlegény is feszeng, reszket a keze. Izgul. A halántékán duzzadnak az erek. Bevárja a nyoszolyólányokat, hogy belékaroljanak. Mennek.

A templom előtt még megállnak egyszer, rendezkednek sorra, tollászkodnak. Mindenki megvan. Odabent felcseng az esküvői induló. Néhány fiatal az első padban, énekelnek. Az apja tartja erősen, balról. Nagy lélegzet, szűk mosoly, inkább csak magának. Az apjával bevárják a többieket, csak utoljára csatlakoznak, ha mindenki beért, leült. Indulhatnak. Az apja arca méltóságteljes. Összetalálkozik a tekintetük. Úgy kapaszkodik beléje, mintha félne, hogy most esik el, belezuhan a tócsába a hófehér ruhájában. Valamit mondani szeretne még az apjának, vagy kérdezni valamit, vagy hallani okosat, életre szólót. De hallgatnak, ez most nem is a beszéd ideje. Mennek végig, a piros szőnyegen. Két pap az oltárnál, nem akármilyen. Elkezdődik a szertartás. Hosszú lesz. Esik az eső. Szomorún, csendesen pattog az aszfalton és a márványon. Szavak, mondatok, könyörgés, áldás, eskü, ígéret, fogadalom, mindenféle. Ami ilyenkor kell. A lélekjelenléte elszaladt valamerre, nem hall, nem érez, nem lát. Csak oda áll, ahová teszik.

Esti mulatozás, a lakodalom. Mind-annyian begyűltek már. Zsibongnak, zajongnak. Őneki fájnak a lábai, a menyasszonynak. Nem is tudja már, milyen volt az az este, hiába próbál visszagondolni, nem jut eszébe semmi. A nászéjszaka furcsán telt. Valamin összekaptak még útban hazafelé. Aztán csendesen elaludtak, egymásnak háttal fordulva. Akkor szakadt el valami, a szívében, de maga sem tudta megmagyarázni, hogy micsoda.

Az esküvő óta a napok lassan teltek. Többnyire hangtalanul, vontatottan. A kilencedik emeleti lakást nem tudta megszokni. Anyósa mindig ott áll a hátában. Nézi, hol talál hibát rajta. Nem szereti ugyanis. Minduntalan beszél a fejébe, ha a fia elmegy hazulról, dolgozni.

Elveszik a fiát őtőle, nem lesz neki fia, mindig emiatt sír, sopánkodik. Magára marad és a fia is éhen vész, ha ő már nem főz rá. Lesoványodik. Most is sokat soványodott, egy hete, mióta felesége van, meg van nyúlva az arca rendesen, szegénynek. Ki fog mosni rá, ruházni, vasalni az ingeit, ha ő nem? A szomszédok lent, a harmadik emeleten heten laknak. Két generáció és a gyerekek. Mégis jól megvannak, pedig csak két szoba, két kicsiny szoba. Az egyikben az öregek, a szülők. A másikban a fiatal házasok, és amazoknak gyerekei. Három. Nem úgy, mint itt, eggyel több szobával és még gyerek sincsen. Ezt felsóhajtva, megkönnyebbülten mondja. De ő nem enged majd a százból, ezt is mondja, mert arra nevelte a fiát, hogy vele éljen. A kedvencet. Rá mindig lehetett számítani, mióta a férje meghalt, oda ment, ahová ő mondta. És most, hogy megházasodott, most már kevesebb az ideje. Pedig régen, legénykorában hajj, be szép volt, be jó volt, be zökkenőmentes!

Esténként szótlanul ült az ablak előtt. Elvágyott. Valamerre. Fények rezegtek a távolban. A főút fényei. Autók tülköltek valahol, messze. A piacon zsibongás. Ide- hallik, fel, a kilencedik emeletre. A város laposan fekszik, jól látni messze a kanyarulatot. Ami befordul derékszögben, jobb irányba. Sokszor megjárta azt az utat. Hejj, ott, távolabb, messzi milyen jó... Még az ég is kékebb, a fű is zöldebb, még a házak is szebbek! Finomabb a kávé, több a fiatal, a mosolygós. Kevesebbet panaszkodnak.

De itt? A szmog megült a tömbök felett. Gyárakból füst tekergőzött. Langyos, őszi esték. Nyolckor, este hazajött a férje is, aki sokat fogyott egy hét alatt és az arca is megnyúlt, szegénynek. Megállt előtte. Nézi, látja, a szeme ki van sírva. Nem kérdez semmit, hogy mi lelte. Nem is öleli. Csak áll, tétován. Nem tud mit mondani. Befordul a konyhába, vacsorázni. Az anyja ma is finomat főzött. Toros káposzta a fazékban, tejföllel megrakva.

– Na mit állsz ott? – így az anyósa – Tedd már ki a vacsorát az asztalra, várja ez a jó fiú, hogy egyék! Igaz, fiam? Aztán szalad a szekrény felé, tányérokat vesz ki, csörömpöl, s kiszolgálja. A fia meg csak ül az asztalnál, nézi. Összemosolyognak ők, ketten. Becézgeti a férfit. Az esték valahogy így telnek.

A férje korán lefekszik. Ő sokat van fenn, ébren, álmatlanul. Messzire gondol. Pontban tízkor idehallik a bukaresti gyors füttye. Már kifigyelte egy ideje.

– Szeretnék elköltözni – mondja egyik nap. Szipog, csorog az orra. Megint sírt, sokat, az iskolából hazafelé, a töltésen, ahol senki nem látja – legyünk kettesben, ahogy a házasok. Én itt megfulladok, úgy érzem. Akarnál-e jönni?

Nincs rá felelet. Még várni kell, sokáig. A múltkor is már megmondták neki szépen. Még nem adnak hitelt sem, pénzt kell gyűjteni, ha majd házat akarnak venni. De hát az albérlet, ott csak jobb lesz… Nem, drága az nagyon. Pedig ide is fizetni kell! Ennivalót, számlát. Mindegy az. Kibírjuk ezt már. Meg aztán jó is az anyós a háznál, nem lehet rá panasz. Mindig a konyhában áll, főz. Neki még főzni sem kell. Meg mos is, kikapdossa az ingeket a kezéből, ő ne mosson, mert mos ő, a fiára. Mi hibádzik hát? Semmi… Mindene megvan, jól vannak. Még mondani akart valamit, de a férfi már nem figyelt rá. A tévét kapcsolgatta, híreket nézett. Aztán elaludt mélyen. Hortyogott is a fáradtságtól. Betakarta egy takaróval és leült ismét, az ablak elé. Nézte a távoli fényeket és a kanyarulatot.

Esett hát, ma este is. Állt a töltés tetején. Nem sietett semerre.

Mindig azt hitte, egyszer ő is lehet a leány valaki számára, nem pedig egy kedves teremtés a sok közül. Majd valaki kitalálja a gondolatait, hogy fogja majd valaki annyira szeretni, hogy elfogadja a hóbortjait, és rohanjon vele az ábrándjai után. Úgy lépjen, ahogy ő, cikkcakkban a parkon keresztül. Csendes estéken rá terítse a takarót, és ne írja elő senki, hogy hánykor feküdjön le, hogy mit főzzön, és ne orroljon, ha mégsem főz, hogy elviselje valaki, amikor hisztériás, és elfogadja, hogy a magány is kell, vagy megdicsérje, amikor szép, s amikor nem is maga miatt szép. Az is eszébe jutott, hogy a szeretőknek sokkal könnyebb. Mosolyognak, kitöltik az űrt valaki mással. Lehet, ők is hazamennek, mert őket is várja valahol valaki, aki csendben újságot olvas a tévé előtt, és azon gondolkodik, vajon hol kóborol a másik, felhívta-e telefonon a nagymamát és holnap mi lesz ebédre. Vagy csak unalmában néz a tükörbe, nézi az arcát, magát, hogy mennyire megszaporodtak a ráncok, és mennyit mélyült az elmúlt két évben a szeme alatti gödör. Valami nagy szomorúság telepedett rá. Alaktalan, barna, testetlen szomorúság és húzta, csak húzta le vizes vállait. Az esővel jöhetett, odafenn az égből. Benne is esni kezdett. Először csak nagyon lassan, cseppenként koppant, szemerkélt, aztán megindult mély, mindent elöntő zuhataggal. Torkában ott lapult a sebzettek jajkiáltása. Nem volt hideg, pedig fújt a szél is. Nem érdekelte már semmi. Ebben a nagy esőben mindent hátrahagyott, kimosta belőle a világ – az egyedüliséget, a tüskéket, a rossz napok ízeit, a megszokásba való beletörődést, a kényelmességet, a változástól való félelmet, a mindig-minden-ugyanazt, az örök magányt, az önzést, és minden elől elszaladt, és már nem követi semmi, nem lobognak kérdőjelek a feje fölött, hanem olyan lett ő is, mint az eső. Az eső tiszta és soha nem ítélkezik, mert nincs véleménye sem.

Zöldre váltott a lámpa a kereszteződésnél. Ment egyenesen, előre. Holnap összepakol, reggel. Nem is alszik kilencig. A bőröndbe pár ruhát rak, kedves tárgyakat, amik számítanak. Gondolta ezt, nézegette az ujját hosszasan, aztán zsebre rakta a karikagyűrűjét. Utazni fog. Hol az út jobbra fordul, derékszögben.

Valamerre.