"Egyik életből a másikba siklom"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 16. (630.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A nyári kép
Egyed Péter
Dávid Gyula, az irodalomtörténész
Temesi Ferenc
Egy barát, aki él - Szőcs Géza 60
ANA BLANDIANA
Versei
Zsidó Ferenc
Huszonnégy
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 18. - A kétarcú ember
ANDRÉ FERENC & SZÉKELY ÖRS
Szónettó és Szóbruttó - négyszemközti tizennégysorosok
Balázs K. Attila
Egy hajszál útja
GOMBKÖTŐ MAGDÁS EMŐKE
Esett
Szőcs István
Menetközben – Divertimento
Lászlóffy Csaba
Hűtlenek hűsége
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
„Vitalitás és melankólia”
JANKÓ SZÉP YVETTE
Fesztivárda 25
László Noémi
Élő irodalom: Helikon a völgyben
Lászlóffy Zsolt
Richard Wagner és a kolozsvári publikum
Szeptemberi évfordulók
 
Lászlóffy Csaba
Hűtlenek hűsége
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 16. (630.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.

Köszönettel a Montaillou „életrajzírójának” – Ő ihlette Pierre C. és Béatrice de P. szerelmi történetét*

A törvények megkötik kezünk-lábunk. Gondoljatok mindenekelőtt a megváltásra képtelen körülményekre, a zord időkre. Most ez a tél. Sehol a meleg hajlatok illúziói.
Mi gyöngyözik, csiganyál, harmat híján a dermedt, csonka füveken? Kofaköpet; és holnap vagy holnapután, ha fölocsúdva lázasan kinézel: a láthatár fehér s gyűrött kórházi ing. Földbe gyökerezel a fölismeréstől, hogy minden, mi volt s jöhet, belefér egy képletbe, vagy valamely ősmotívumba kocsonyásodva remeg.
Talán szárnyalni akartok, balgák? Mint lebegő bordái a zarándokoknak?
Az Úr angyalainak szárnysuhogása nem elég nektek?... Dávid megrühesedett saruiban nem könnyű ellenállni az ördög csábításának. 
„Bűnbocsánatot tőlem nyerhetsz, leányom!” – ez a kétszínű mondat előzte meg Pierre Clergue közeledését. Ő sem volt különb a nyájnál, amelyik plébánosának felfogadta. Többé-kevésbé valamennyien – a parasztok és a pásztorok is – valamilyen maszk mögé bújtak, hogy könnyebben elviselhessék azt, amivel az Úristen (az egyház) lelki adóként – az anyagi mellett – megterhelte, s nemegyszer, bizony, sújtotta is őket.
„Isten természetéről világosan szeretnék látni…” – mondta a papnak, nem kis megilletődéssel s habozással, Béatrice de P., aki leánykorában eretnekgyanús ismerősök körében is forgolódott; közülük néhányan kathar** misszionáriusok lettek. – „És halálomig hálás leszek neked, atyám” – fejezte be gyanútlan vallomását, mely egyben ígéretként hangzott.

Tiszta fejjel élt harminc és egynéhány évig, mint aki – talán ez is az öröklött családi hagyományok része volt – a pireneusi havasi legelők levegőjéhez szokott. („Érhet balsors vagy szerencse, előre meg van írva.” Mennyivel nagyobb meggyőződéssel, kategorikusabban hangzott egy ilyen szállóige a periférián.)

Hányszor feküdt le méregtől tajtékozva a hitvesi ágyba, és ugyanúgy férje halálát követően is, sokszor. Jóllehet annyi kedves és szomorú emlékű esztendő múltán sem terhelte azzal tudatát, hogy a testi bűnök tetézik az elkárhozást. Mint ahogyan a szerelmi vágyait leplezni képtelen plébános sem, soha.
Pierre Clergue, a keménykötésű férfi – asszonyszemekben papi köntösét felöltve is kellemes, jó benyomást keltő – különösebb pátosz nélkül (semmiképp sem nagy csalódások terhétől tántorogva), mondhatni flegmatikus hangon jelentette ki a feltűnő szépségű özvegynek, hogy: „Az az érzésem, rég elvesztettük a lelkünket.”
Nos, ennek a visszaszerzésére tettek fogadalmat ők – és kötöttek, kimondatlanul is, tartós szövetséget.  A szeretkezés sokak szerint csak kegyes ráadás volt. Hisz ki ne tudná, az égből jön minden áldás és kemény csapás.
Az emberek persze egyre többet panaszkodnak, hogy az Isten is megkárosodott, megkeseredett. („Az enyém legalábbis.”) Ideje volna megfognia valakinek azt a Mindenható gondviselő kezet a meredeken, hogy könnyebben megléphessünk az orvgyilkos idő elől.

Béatrice nővére jelen volt, amikor a pap („kifésült szakállal, dölyfösen feszítve”, ez már a ráadás volt) egy nagy kosárban egész télre való zöldséget hozott az özvegy portájára. Aznap együtt vacsoráztak: először hal, sóstúró, mindenféle gyümölcs, kétkarú gyertyatartóból sugárzott a fény – asztalterítéskor az asszony arca ragyogott a boldogságtól. S buzogott a forró víz a fazékban, nem lesz kemény a galuska, nem áll meg a Szent Péter szóbőségű és termetű »gyóntató« pap torkában!...   Pedig az »üdvözüléshez« egy ennyi aligha elég.
Béatrice aznap éjjel valami nagyon szépet látott, kinn járt az esztenánál, és egy (nem fehér) aranyszőrű, göndör ajándékbáránykával az ölében tért meg. Arcáról diadalmas derű sugárzott. „Rég elszoktam az ünnepektől, újév napján is úgy hallottam, hogy a házi őrangyal ezüstös szárnya szárazan zörög, mint a fagyott gerinc.” Ilyenformán mesélte el másnap. 
A leselkedő fehérnépek szörnyülködtek; ám még több okuk lett a bosszankodásra, mihelyt a papfog(ad)ás híre a kocsmában poharazgató férfiakhoz is elért, akik ravasz fintorral (titokban tán irigykedve) asszonyaik szemébe nevettek, s így már bőven jutott a képzelegnivalóból nem csupán nappalra, étkezésre, de a gyomrot megfekvő zsíros vacsorát megemésztő, nyögdécselő, hortyogó órákra is. Az álmukban látott üzenet egyértelművé tette, miszerint a hasonszőrűek – a férfiak egytől egyig megérik a pénzüket! – egymáshoz dörgölődve összeálltak, s harciasan vagy elégedetten bégettek.
Béatrice-nek jó alkalom volt ez, hogy fölidézze együttlétét nem olyan régen eltemetett apjával (kávés ibrikje még sokáig ott állt kiszáradva a tálcán), aki soha nem adott számot másnak sérelmeiről, gondolatairól, hagyta, hogy leányai kedvükre fessenek, zenéljenek – a porcelánkészletre is odahaza festették a mintákat –, ünnepi alkalmakkor csak ült egykedvűen, savanyúan a közös asztalnál. Máskor meg hideg gőggel. Aggastyán korában, miután egy pohár pálinkát ivott, lassan föltápászkodva kiment, vagy időnként szótlanul megmozgatta sovány karját, jelezve, hogy nem kíváncsi a bevett szokásokra, elvekre. 
Öregségében a leányai – némelykor bosszús képpel, hepciásan, de – megadóan, híven szolgálták, nem győzvén hangoztatni, hogy bezzeg, ha fiúgyermekei lettek volna, azok hűtlenül elcsavarognak s latorkodni járnak… Egyszer – ki tudja, honnan jött idegenből – megjelent egy fekete köpenyes ember, nagy tollas kalapja eltakarta az arcát, veszettül rázni kezdte a gyümölcsfákat, s ha rászóltak, kihívó pimaszsággal éretlen barackokat hajigált feléjük; apjuk a friss zamatú bort  kóstolgatta épp a pincéből felhozott, hidegen csillogó palackból, már készült hozzá a nyúlpástétom köménymaggal elkeverve, mikor se szó, se beszéd, az asztaltól fölugorva, leakasztotta a falról rövid csövű karabélyát, és lőtt! A betolakodó rikkantott egyet, nyargalt a kerítésig; s azon is túl, kifulladva csak annyi ideig állt meg, hogy ijedtében kiokádhassa magát... Az agg apának – szerencsére nem jutott ideje rá célba venni – utána nagy kedve támadt, sokáig danolászott – „Mogyoróladikba szálltam, / Hogy elmenjek Berberiába, / Békaszőrt kell keresnem ott, / Mit Spanyolhonban nem találtam…” Akárha jókedvében tenné, gondolták a háziak.

Szaggatott, őrjítő erejű szavak; most könnyűeknek tűntek mégis, mint a sóhajtás. Szédítően hosszú csók volt, elnyelte az éjszaka, miközben az asszony dús hajával betakarta vánkosukat.
„Apám azt mondta egyszer: Te olyannak születtél, aki soha nem tud pihenni. Vigyázz! Mert minden energiádra szükséged lehet…” 
Az ilyen spontán vallomások nem tűnhetnek el csak úgy nyomtalanul az időben. Az apjára gondolt: tőle örökölte a felfokozott érzéseket s a fantáziát… Csúcs hegyesedik, völgyhorpadás mélyül, s bár markodban rozmaringmag szorong, mint sejtés súrol: ha elhagy az Úr, farkasleheletével vesz üldözőbe a gond.
Máskor össze sem kellett kacsintaniuk Pierre-rel – önző öröm nevetett fel belőlük. A plébános sétakocsikázásra hívta meg a kolostorhoz, hogy fölcsigázza női kíváncsiságát; főleg azzal, hogy összefecsegett mindenfélét az apácák életének titkairól. Átkarolva a Béatrice vállát (maga sem emlékezett rá pontosan, hol és mikor olvasta ezeket a malacságokat, talán Boccacciónál), fölényesen, gúnyosan kezdte mesélni, hosszú szövegeket citálva.
„Arról hallottál-e, ami egy ősrégi városban, Argosban megtörtént?... Egy nemesasszony, nevezzük Lidiának, megkívánva az ifjú Pierrót, az ura szeme láttára bujálkodott vele, elhitetvén férjével, hogy az, amit látott, nem történt meg… »Pierro, igen megkívántam a körtét – Így az úrnő –, mássz fel, és dobj le néhányat belőlük.« Az ifjú nyomban fel is mászott, és egymás után hajigálva le a körtéket, egyszer csak megszólalt: »Ejnye, uram, mit művelsz? Hát te, madonna, nem szégyelled magad megengedni ilyesmit szemem láttára? Azt hiszitek, vak vagyok?... Ha ilyesmit akartok cselekedni, vagyon elegendő szép szobátok, miért nem mentek valamelyikbe csintalankodni, mintsem a szemem láttára effélét cselekedni?« A hölgy, férjéhez fordulván, szólt: »Mit mond Pierro? Félrebeszél?« »Nem beszélek én félre, madonna. Azt hiszed, nem látok?« A férj, Nicostrato fölöttébb elcsodálkozott: »Pierro, én csakugyan azt hiszem, hogy álmodol.« »Uram, cseppet sem álmodom – felelte Pierro. – De bizony te sem álmodol, s mit több, oly elevenen fickándozol, hogy ha e körtefa úgy hányná-vetné magát, egy szem körte sem maradna rajta.«
Pierre közben össze-összemosolygott az özveggyel. 
Szólott akkor a hölgy: »Hát ez mi lehet? Lehetséges, hogy csakugyan látja, amit mond?...« Pierrónak a körtefán szüntelenül járt a szája, mind csak ezeket a bolondságokat hajtogatta. Végül a férj rászólt, hogy: »Gyere le.« Az pedig lejött, s akkor kérdezte tőle Nicostrato: »Mit beszélsz, mit láttál?« Felelé Pierro: »Azt hiszem, bolondnak vagy alvajárónak néztek engem; én bizony láttam fentről, hogy feleségeden feküdtél, mikor pedig lefelé jöttem, láttam, hogy vissszaülsz a helyedre, oda, ahol most vagy.« »Hát annyi szent, hogy megbolondultál – mondotta a férj –, mivel nem mozdultunk a helyünkről.« »Mit vitakoztok velem? – felelte Pierro. – Én bizony láttalak rajta feküdni.« Nicostrato egyre jobban ámélkodott: »Igazán szeretném látni, vajon meg vagyon-e babonázva e körtefa, s vajon valóban csodát lát-e az, ki fenn vagyon rajta?« És felmászott a fára. Alighogy fent volt, a hölgy nyomban szeretkezni kezdett Pierróval. Mikor a férje meglátta őket, elordította magát: »Ó, gonosz asszony, mit művelsz? Meg te is, Pierro, kiben a világon leginkább bizakodtam?« És kezde lefelé mászni a fáról. A hölgy és Pierro pedig visszaülvén a helyükre, felszóltak neki, hogy: »Itt üldögélünk.« Nicostrato látván, hogy ott vannak, ahol őket hagyta, keményen rájuk förmedt. Szólott erre Pierro: »Most igazán megvallom, hogy miként te is mondtad az imént, én bizony rosszul láttam, midőn fenn voltam a körtefán… miképpen utána te is rosszul láttál. S ha meggondolod és eszedbe veszed, hogy feleséged, ki minden asszonynál okosabb, még ha e dologban szégyent is akarna hozni rád, vajon a szemed láttára tenné?... Amiért is ennek a megbabonázott látomásnak bizonyára a körtefa az oka. Mert senki a világon nem tudta volna kiverni a fejemből, hogy te itt test szerint érintkeztél feleségeddel, hahogy nem hallottam volna azt, amire, esküszöm, még csak nem is gondoltam, nemhogy megcselekedtem volna.«
Ennek utána az asszony, ki fölöttébb haragosnak tette magát, felállott és szólott: »Ördög szánkózza meg a hátad, mert olyan rövid eszűnek tartasz engem, hogy ha már egyáltalán ilyesmin járna az eszem, majd ide jönnék a szemed elé végrehajtani efféle gyalázatosságot, amit, úgy mondtad, magad is láttál.« Nicostrato abbahagyta a vitatkozást és a szemrehányásokat, s kezdett az esetnek furcsaságáról beszélni: ama csodáról, hogy annak, ki a fára felmászik, nyomban megváltozik a látása…”   

„Csak nem készültél te is ilyen furfanggal elbánni velem – kérdezi más hangnemben Pierre –, amióta az a csorba langaléta vikárius szemet vetett rád?”
Béatrice bizalmas hangon kezdi duruzsolni, mint közös játékukat:

„Ráleltem én egy mintapárra,
 nyári éj sem csöndesebb…”

A férfi szelídült tekintettel replikázik: 

„Ily csoda hogyan is lehet?...
Az asszony vak, s a férj süket.”***

Ezt már együtt mondják, s kifulladva egymáshoz bújnak. Majd hangos kacagással, felváltva: 
„Hát nem ilyenek vagyunk!... Semmiképpen sem ezek… Inkább az iszkoló pár a kertek alatt, emlékszel rá?!... Lóvá tettük a csőcseléket!”

Semmi jel nem vallott arra, hogy ebben a régies, kopott házban őt valaha is kívülről fogják kormányozni…
Ormótlan, széles odú. Bukott asszony! Ő!... Miután betörték egy kővel az ablakát, Béatrice nem lepődött meg különösképpen – ám jónak látta elfújni a lámpát; ni, már világít a hó, reggel van! –, csak azt érezte, hogy még sose fázott úgy, mint most, ezek között a hámlásos-bőrű, öreg falak között… és nem volt része soha ilyen megaláztatásban és félelemben.” 

Álmok és ébrenlét határmezsgyéjén, a temetőkapuban belekapaszkodott a férfi karjába… Körös-körül lósóska, papsajt, mérges növények nőttek, a gomba meg a sok eső megette a fakereszteket.
„Én is eltemettem őket… a szüleimet” – mondta lakonikusan a férfi. Aki a papi köntöst úgy hordta, hogy Béatrice, erősen sós könnyeivel küszködve (a szavaktól is fulladozva) alig-alig vette rajta észe. Ennek nyilván más, mélyebb oka is volt.
Pierre lázadozó fajta ember volt. Ráadásul most a gorombáskodástól sem riadt vissza. Lám, hová visz a férfiak bősz természete, önző durvasága!... Mit akar ez a pap vele, mihelyt kibújik a reverendából? Megmutatni legbensőbb bensőjét? Akár az ő apjuk, a szűkölködő s szűkölő vénség – eredendő: durva kő- vagy rozsdás vasél-természetével. (Hányszor részegen bandzsító kis szemeit látja csak maga előtt, amint egészen kifényesedtek!)
Ez a pap is: képes egyből levetkőzni okos arcát és fantáziáját.
Fölkelt a sírkőről, még le is porolta szoknyája szélével, mintha ő maga lenne a tisztátalan, végigmérte a kivörösödött férfit, aki, úgy látszik, mindeddig csak játszott vele… Miért is ne; ha tehette? 
Pierre nem engedte el maga mellől, utánakapott s megragadta a nő karját.
„Azóta kísértettél, némán, halk szóval…– kezdte fojtott hangon –, amióta legelőször, a sajtárral a kezedben, megláttalak. Olyan ritmusban még nem ment el mellettem menyecske… Aztán, amikor hozzád értem, mikor először…” 
Béatrice keményen, rendreutasítóan rázta meg vállát: 
„Először s utoljára!... Már csak a diadalmas nőstény tombolása következik, nemde?!”

Otthon egész nap kaján irigységgel gondolt arra a nőszemélyre, akit a pap megpróbált becézgetve körüludvarolni. Úgy csörömpölt, tisztogatott, hogy a mennyezetes ágy is remegett bele. Gőgös melléhez érve, úgy érezte, hogy egyből megnőtt… „Mi vagyok én neki? – állt meg csípőre tett kézzel a tükör előtt. – Csapszékben enyelgő, ugrabugráló parasztlány?!” És akaratlanul is  megrántotta kócos haját.

Valamikor, házasok lévén, épp így pereltek egymással. Ő bátran szidta az urát… Már rég nem álmodott vele; s hogyha mégis: egyből fölrezzent tőle riadtan.
A múltkor éjjel viszont – talán, hogy szemérmességét könnyebben legyőzze – felkavaró álma volt, hogyne emlékezne rá: a plébános ölébe rejtette gőzölgő fejét.
Senkinek sem szokott erről beszélni. A legkeményebb embert is megpuhítja (ezt az anyjától tudta) – részegessé teszi, mint valami rossz nyavalya – a szerelem. Ha kimondod a szót, durva kézzel levered róla a hímport… 

„Amely ember megszenvedés nélkül s egyszerre tud nagy jólétet elfogadni, ritkán érdemli ki az Úr bizalmát – kezdte vallomását Béatrice. – Utálom a tettetést, ám a váratlan, apró örömök élvezése közben is nemegyszer mardosott a lelkiismeret.” 
Később pedig: „Úgy érzem, s félek, hogy a sors szörnyű hirtelen lendületet vesz… – Hangja elcsuklott. – Ha netán szét akarná zúzni, amit eddig kegyesen adott?!”
Ez a pap se fösvény, se vérengző. Ám úgy látszik, holmi templomoslovag-erény is hiányzik belőle. 
Kópésan hivalkodott: „Hiába tettem lábad elé a mennyet!... – Majd látva, hogy Béatrice védekezőn megint maga elé emeli a karját –: „Dulakodás nélkül már verssel sem lehet hozzád közeledni?...
     Mikor Zeusz a nők között
    Európát megszerette légyen,
    Más-más alakba öltözött,
    Hogy így, vagy úgy, de végül célba érjen.”

Egy kicsit szomorkásan jegyezte meg: „Azt hiszem, legjobban a változatosság hiányzik neked.”

A plébános ráborult a világtalan vándormuzsikus vállára, úgy énekelte az érzelmes dalt. A másik percben egy garázdálkodó részeget ragadott meg, s a tarkójánál fogva kipenderítette az ajtón… Ilyen fokú tévelygővel bajosan tudott volna a hegyvidék népe megbékélni, különösen a bevett szokásokat tisztelők, a merev szabályokba kapaszkodók – („Ti papok, abbék, püspökök, érsekek: többet vétkeztek, és jobban kívánjátok az asszonyt, mint a közönséges emberek, az alacsonyabb helyzetűek!”); – de talán még azok sem, akik a falu szűk keretein belül valamilyen újmódi ideált keresve, akivel némelykor össze is lehet kacsintani, rezignáltan legyintettek, valahányszor egy-egy irigy vagy impotens szomszéd, esetleg ájtatoskodó, bigott személy a férj, a férfiak hűtlenségét paráználkodásnak, vagy egyenesen a boszorkányság bűnének rótta fel. (A mieink máskülönben „úgy párosodnak, mint a patkányok a szalmában.”)

„Vért hányt az éjjel. Most alszik, és fehér, mint a fal” – súgta Béatrice fülébe aggályoskodó nővére. Az özvegy húg teljes szépségében állt előtte, a tornácfájának dőlve. Most nem szívesen gondolt Pierre-re; arcbőre ilyenkor szokta befogadni a nap áldott sugarait. Mozdulatlanul állt a déli fényben. „Micsoda erő van a közhelyekben!”, tűnődött átszellemült mosollyal. De ajka ezúttal néma maradt. A szárnyas ajtó tárva-nyitva volt; az ebédidő megérkeztét várták, befelé figyelve mindketten, tudván, hogy a nagy falióra muzsikálni szokott.

Béatrice tele volt ragaszkodással és romantikus érzelmekkel.
A plébánost – az elriasztó lator, kéjenc, fattyú-páternoszter megbélyegzésen túl – egyből hírhedtté tették a nők körében aratott sikerei (volt már, aki alkalmatlankodásai miatt elmenekült a faluból). Ráadásul olyan valaki volt, aki buzgalommal olvasott s idézett ezt-azt mindenkinek, s nem csak a Bibliát. Az egyháziak: egyfajta »lovas osztály« tagjai; azt lovagolnak meg, akit akarnak, mint szerencsés szeretők… Nőkkel hálnak, semmi jót ne várj tőlük. Ezt egy pásztorember mondta volt irtózatos magányában, híjával meleg ételnek és zsoltárszónak, midőn ordas szél csapott ki a megavasodott avarból kifordult koponya kicsorbult szemöldökcsontja mögül. Ilyenkor a legelők felől a pallos-élű középkorból kísértő árnyak zúgása hallatszott.
Tüskés idő, a széna is az. A nehézségek ára; szembesülés a lehetetlennel. A májusi napsütés, a bíbor bimbó vonzása. Újabban minden olyan hazárdul tör rá, mint a magas láz. 
A zarándok vagy eltűnik a színhelyről, mások emlékezetéből, vagy tudomásul veszi az eleve elrendelést. Ne reméld az Isten külön kegyét.
Más talán körültekintőbb a csodavárást illetően – az Úr tüntetheti el csak a maga teremtette csodákat –: mint amikor az anya ügyel rá, hogy asztmás gyermeke fölözött tejet igyék. Szeretet mozgassa bár a csillagokat, ámde még közöttük is: ha nő a távolság, nincs esély a visszatérésre.
A parton egy kaliba, és égni kezd mellette az árva rekettyebokor… Ki gyújtotta fel? Mit számít, megkerül-e a tettes. A kívülállók legfeljebb kuncogva nézik, hogy előbújik-e még valaki a szerencsétlenek közül reszketve a bíborszínben lángolva roskadozó tető alól? 
Gömbölyded menyecskék, konyhalányok közt szálkavékony fiatal apácák, ha megszólalnak olykor, rekedtes hangon rosszallóan zörögnek. Agyagedényben méz csorog, bütykös ujjak otromba tépést bontanak.
Az Ég szíve ütemesen ver, őbennük is (az ember bűntudata szólna így?); habár meg se látszik rezdülni ugyanattól a vöröshangya-boly. 

Egyik alkalommal a plébános – jóllehet váltig azt hangoztatta az asszony előtt, hogy a vadság nem egyeztethető össze a hívő ember jámborságával – nem tudta visszafogni indulatát, miután egy nagy befolyással bíró, pökhendi alak nyílt kihívással szégyenítette meg bálványozott hölgye előtt; a sértés nyilvánvalóan az özvegy Béatrice-nek is szólt: „Ki ne látná a nagy fene dongót a virág körül… S a várható eredmény, mint mindig: újabb fattyú születése!” 
„Te bunkó paraszt! – förmedt rá a pap a tehetős, meglehetősen vénecske legényre, aki ráadásul örökké a nemességével kérkedett. – Hallgass!” – Ezzel is éreztetve, hogy ez neki csak egy lóvakaró. Ha Béatrice nem ugrik közéjük, Pierre súlyos ökle le is sújtott volna. A megrémült gazda kiabálva hívta szolgáit segítségül, akik a Pierre fenyegetésétől visszariadtak, hogy az az ököl még ölni is kész!
„Saját házam kapuja alatt sunyított. Mire észrevettem…” – kezdte volna Béatrice kifulladva.
„Háromszoros ütést terveztem – ismerte be utólag a plébános. Majd lovagias pózba vágta magát: öngúnnyal kísért mondandója így hátha nem hangzik teljes kudarcként. – Korábbi tanításomat kiegészítendő: az engedékenység, lám, ezúttal nem az oltár lépcsője előtt torpant meg!” 

„Hogyan lehet elviselni az égés okozta fájdalmakat a máglyán?” 
„Tudatlan teremtés! Hiszen az Isten magára veszi a vétkesek szenvedését is!...”
Szótlanul ballagtak egymás mellett a nyárfasoron; fölöttük a zsenge zizegésben meleg pára szállt a friss zápor után. 
„Gondoltál-e már arra, hogy mi a teendő, midőn kofák és fináncok állják el az utadat?” 
Ez a kihívó tenorhang az Odüsszeuszt játszó Pierre-é volt, semmiképpen sem vallott a plébánosra.
Béatrice óvatos volt, hallgatott. 
A veszély ott leselkedett bennük… Megismerni, mindenekelőtt saját jellemvonásaidat; de az övét is. Hogy idejében választani tudj, és elkerülhesd a fölösleges kitérőket vagy zsákutcákat.
Amint beértek a házak közé, a férfi arca megöregedett.

Béatrice-nek egy emlék jutott eszébe, hajadon korából. S a házukban több alkalommal is vendégül látott, eretnek hírében álló G. Authénak, apja jó barátjának megjegyzése, miszerint ki túl sok mindent tud a hitről, könnyen elájul az ámulattól. Aznap este különös dolgot olvasott fel (őneki kezdetben úgy tűnt, hogy egy ismeretlen könyvből). A jelenlévők: ki-ki a saját padján ülve – az asszonyok elkülönítve az egyik oldalon, a férfiak a másikon – hallgatták. Mindennapi falusi estének indult, telve keresztény alázattal. De aztán a felolvasó hang Szent Péter, Szent Pál és Szent János apostolokat idézte, akik úgymond mind egyetértettek volna abban, hogy a házastársi kapcsolatok felbomlásáért többnyire a papok a felelősek. „Holott ők latinul is tudnak olvasni, méghozzá folyékonyan” – tette hozzá közben G. Authé. 
„Ezt miből olvassa?” – kérdezte komor arccal a házigazda. – „Akarja látni?” – „Nem bánom.” – Odavitte neki a könyvet: „Kezdetben vala az ige…” A Biblia volt.  

Máskor, ugyanígy, Pierre-t látta: elmélyülten olvasott egy fekete könyvből. Faóriások árnyékában. Mikor Béatrice a közelébe ért, a pap, tekintélyét növelve, felállt. „Két fejjel magasabb volt nálam… mégis átfutott rajtam, mint valami borzongató ijedtség: lám, most is milyen fensőbbséges pózból tekint le reám, és kimért szavaival is mintha csak el akarna rejtőzni előlem…”
Hány ilyen tapasztalat kell ahhoz, töprengett utólag Béatrice, hogy az ember lelkébe befészkelje magát a kétely: Két Isten volna? Az egyik jó, a másik rossz...
(„Értem már – most is visszahallja az apja félénk hangját. – És mi a teendő, hogy ha mindkettő a klérusnak igyekszik kedvezni?”)

*Emmanuel le Roy Ladurie – a francia új történetírás markáns képviselője:Montaillou, egy okszitán falu életrajza (1294–1324). Osiris Kiadó, Budapest, 1997.S
** „tiszták” szektája
***(Lessing)

(folytatása következő számunkban)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében