Claudio Magris Kisvilágok (2002, 2012, Libri) című esszéregényének (önéletrajzi esszé? regényesített memoár?)  két mottója van. Az Amedeo Grossitól származó rövid idézet a világ részletes leírásának a nehézségeit emeli ki. A második mottó egy Jorge Luis Borges-gondolat, amely a világ megismerését egy szükségszerűen belső, mindig sajátosan egyéni látásmód jelenlétével hozza összefüggésbe. Az általánosban, a világot alkotó tényezők megismerésében, vallja Borges, valójában önmagunkat kutatjuk. Különös eredményre vezet a Kisvilágokban ez az önkeresési folyamat. Az énelbeszélő, útirajza során, Trieszt és a környező vidékek fő nevezetességeit ismerteti meg az olvasóval. Trieszt, a híres olasz író, nagykövet és egyetemi tanár szülővárosa, központi hely. A számtalan apró történetnek, élethelyzetnek helyt adó város eszményi városként jelenik meg. Ennek alátámasztásául, történetiségével egyidejűleg, Magris a dinamikus, változásban lévő Trieszt látképének bemutatására is különleges hangsúlyt fektet. A vizsgált térség történeti változásai, kultúrája, hagyományai és legfőképp hangulata kelti fel az olvasó figyelmét. A referenciákban való eligazodás helyett azonban sokkal inkább meghatározóak azok a leírások, melyeket az erőteljes vizuális élmény tesz emlékezetessé.

Az apró leírások intenzitása által az ismétlődő cselekvések is szinguláris jelentőségre tesznek szert. Ezek viszonyában az önazonosság narratív formái aktiválódnak. Ebből a szempontból, a kilenc részre tagolódó mű fejezetei közül az első és utolsó privilegizált helyzetben van, mivel ezek a részek foglalkoznak közvetlenül Trieszttel. A jelölt szöveghelyekhez elementárisan hozzátartozik a szerző önazonosság-keresése. Az első fejezet befogadói tapasztalata azt mutatja, hogy az olvasó számára Trieszt mindenekelőtt Magris életidejében kerül bemutatásra; a narráció referenciális alapját elsősorban a szerző saját tapasztalatai alkotják. Szülővárosához való elemi kapcsolatában Magrist legfőképp az foglalkoztatja, hogy önmaga miként éli meg a „triesztiséget”, hogyan helyezkedik el ebben a földrajzi és kulturális értelemben egyaránt határolt térben, s milyen kapcsolódások, választások, viszonyok határozzák meg életvitelét, hétköznapjait. Éppen ezért, amint a könyv címe is utal rá, Magris kisvilágokat, belső kapcsolódásokat kutat, ezek összefüggésrendszeréből rajzolódik ki az a korkép, amelyet a regény elolvasása során kapunk. Azt mondhatjuk tehát, hogy a Kisvilágok (ellentétben például Duna című regényével) a teljes rekonstrukció igénye nélkül íródott, noha rendkívüli adatgazdagság jellemzi. 

Ez már a regény első fejezetében is nyilvánvaló. A trieszti San Marco kávéház prezentálásakor a kávéház falán található romantikus művészeti formák, karneváli hangulatot idéző elemek, színek vonják magukra a figyelmet. A felsorolás allegorikus olvasata helyett azonban a sokféleség olyan egységet alkot, melyben könnyű kiigazodni, mivel a kávéház, ahol „fátyolos a levegő, megvéd a távlatoktól” (25.). Trieszt „igazi kávéháza” köztudottan Magris kedvelt helye, „afféle platóni akadémia” (19.), ahol jó újságot olvasni, jó alkotni, írni. A maszkok, képek közötti tájékozódás pedig nemcsak egyféle esztétikai tapasztalatot nyújt, de lételméleti jelszerűséggel is bír. Magris a kávéházban talált tárgyak megfigyelésekor nagyon sok (filozófiai értelemben vett) „dologgal” szembesül. Voltaképpen további fejtegetéseinek is ezek a kiindulópontjai. Ha a regény elolvasását követően dichotómikusan próbáljuk meg felsorakoztatni Magris fő szempontjait, azt láthatjuk, hogy a narrációban egyrészt gyakoriak a létezéssel kapcsolatos megjegyzések, kategóriák, fogalmak, másrészt, ennek klasszikus ellenpólusaként, megjelennek a halál gondolatához és rítusaihoz társított tapasztalatok. E részletek arra mutatnak rá, milyen jelentősége lehet annak a törekvésnek, hogy az ember próbálja feltárni a halál misztériumát.

Az ezekről való gondolkodást-filozofálást egy, a narráció belső rendszerében nagyon is legitim célkitűzés mozgatja: hogyan vagyunk képesek eljutni az abszolútumig. Az eljutás előfeltétele az úton-levés, ami Magrisnál legtöbbször a lét metaforájaként határozódik meg. Ennek során találkozhatunk azokkal a „sorseseményekkel”, melyek a nevezett célkitűzés szolgálatában állnak. Magris apró történetelemeken keresztül mutatja be azt, hogy az abszolútumhoz vezető utat valójában milyennek képzeli. A változatos elbeszélések, élettörténetek mellett művészi formát is talál a kérdés tárgyalásához, méghozzá a költészetet – a barát Biagio Marin költészetét. Kétségtelen, hogy a Kisvilágokban található önkonstitúció kiindulópontjának Marin költői motívumait, főbb gondolatpilléreit kell tekintenünk. A gyakran az elbeszélt élettörténetek közé ékelt idézetek az élet általános érvényűségét hangsúlyozzák. Magris az elbeszélt sorsesemények segítségével mutat rá arra, hogy a lét nem drámai, nem tragikus és nem idegen. A felelevenített történetek éppen arra hívják fel a figyelmünket, hogy bizonyos mozzanatok mindannyiunk életében megtalálhatóak, kollektívek. Éppen ebben áll Magris poétikájának legfőbb sajátossága: az egyediben az általánost keresi, a törvényszerűt. 

A könyv nagy érdeme, hogy a narrátor a fenti elgondolást integrálja a könyv fejezeteibe, s a témához való visszatérés a Kisvilágok egyik központi szervezőelve lesz. Magrisnak azonban nem szándéka az elidőzés, sokkal inkább az érdekli a központi témára történő ráhagyatkozásban, hogy miként jött létre világunkban a szakadás, azaz mikor keletkezett a pszichológiai értelemben vett veszteség, az isten-mivolt, értékrend és életvitel megbicsaklása. Mert kimondottan is istenek voltunk, még ha meg is kell feledkeznünk erről: „el kell már feledni, hogy az ember valaha isten volt” – írja (214.). E belátás következtében lesz integráns eleme a regénynek a valódi, megélt élet iránti vágy, a boldogság kiterjesztése, ami „maga az élet” (74.). De vajon, ismerve a világtörténelem véráztatta lábjegyzeteit (vö. 238.), a beváltatlan ígéreteink örökségét (Magrisnál ezt Trieszt és Torino képviseli), van-e még lehetőségünk arra, hogy megtanuljunk „félelmek nélkül élni”? (56.)  Bizonyosan a megosztott élettörténetekkel való összekapcsolódás igyekszik rávilágítani ennek a rákérdezésnek a hangsúlyosságára. A műben szereplő élettörténetek, melyekből Magris apró mozzanatokat emel ki csupán, jelentés-összetettségük miatt válnak fontossá. Úgy funkcionálnak, mint egy-egy parabola vagy példázat, s allegorikus jellegüknél fogva mind válaszlehetőségként tűnnek fel. A mű patetikus hangneme is biztosítja az egyes fejezetek közötti folyamatszerűséget.

Így a látszólag töredékes narratívák nemhogy szétfeszítenék a narrációt, inkább egy közös tartalom alá rendeződnek. Ekként olvasva a saját és idegen történeteket, krónikákat, a történelmi emlékezet performatív mozzanatait, a konstituálódó életbölcsesség bizonyos aspektusait fedezhetjük fel. Korántsem mondhatjuk azonban azt, hogy a Kisvilágokban erőteljes a kinyilatkoztatás veszélye. A történeteknek inkább közvetítésfunkciójuk van, ezekhez társulnak az igen árnyalt, lételméleti kérdéseket taglaló filozófiai fejtegetések. Töredékességük okán azonban ezek sokszor nem válnak hozzáférhetővé, felszíni jellegük lesz a meghatározó. Ezek közül kiemelkednek a saját és az idegen ambivalens viszonyára vonatkozó meglátások, amelyek explicit összefüggésekre mutatnak rá. Ilyennek tekinthető a Médeia-történet interpretációja, ami Magrist az idegenség s a hazátlanság megtapasztalására emlékezteti, de itt említhetjük az elnyomás, fasizmus felidézett időszakát is, ami az identitás elvesztésének veszélyeire reflektál. Az átélt életvalóság és az elbeszélt történet elegye különleges érzelmi hatást vált ki az olvasóban. 

Ez a hatás lényegében az egész mű befogadása során jelen van, mozgásban van, túllépi a szöveg textuális dimenzióit, és Magris prózapoétikájának legfőbb jellemvonásaira emlékezteti az olvasót. Claudio Magris a Kisvilágok narrátoraként is poeta doctus. A tér és a hozzá társuló kulturális értékek bemutatása révén nemcsak egy nép eredetét, de ezzel egyidejűleg önmaga eredetét is feltárja. Olyan metanyelv ez, ami az önreflexivitás és az idegenség egybefonódásáról beszél, de e tematikában főként a saját, az „önmagaság” értékeinek felismerésére és megtartására ösztönöz.

 Claudio Magris: Kisvilágok. Libri, Budapest, 2012.