"Egyik életből a másikba siklom"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 16. (630.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A nyári kép
Egyed Péter
Dávid Gyula, az irodalomtörténész
Temesi Ferenc
Egy barát, aki él - Szőcs Géza 60
ANA BLANDIANA
Versei
Zsidó Ferenc
Huszonnégy
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 18. - A kétarcú ember
ANDRÉ FERENC & SZÉKELY ÖRS
Szónettó és Szóbruttó - négyszemközti tizennégysorosok
Balázs K. Attila
Egy hajszál útja
GOMBKÖTŐ MAGDÁS EMŐKE
Esett
Szőcs István
Menetközben – Divertimento
Lászlóffy Csaba
Hűtlenek hűsége
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
„Vitalitás és melankólia”
JANKÓ SZÉP YVETTE
Fesztivárda 25
László Noémi
Élő irodalom: Helikon a völgyben
Lászlóffy Zsolt
Richard Wagner és a kolozsvári publikum
Szeptemberi évfordulók
 
JANKÓ SZÉP YVETTE
Fesztivárda 25
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 16. (630.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.

„Különös, szüszpanszos élőlény a fesztivállat. Invazív faj, mely a megszállt fesztiválközegben, a nappal aktív őshonos populáció szokásaival és kényelmével mit sem törődve, karikás szemű lárvaállapotban tölti a feszthetet (az éjszakai életmódhoz való alkalmazkodás következtében): sötétben – a nézőtér, az éjszakai sörsátrak, illetve fesztivállap-szerkesztőségek homályában – aktív, hajnali szakmai beszélgetéseken kissé passzív, a napos déli órákat pedig lesötétített átmeneti lak-, egyben búvóhelyén vészeli át. A fesztivál zárultával pár napra ájultan bebábozódik, aztán válik csak el, szabadon s reflektálatlanul továbbcsapongó repke lepke avagy tücsköt-bogarat összehordó, a látottakon kérődző eml(ékez)ős válik-e belőle imágó korára.”
                                            (Bo Nefrén)

Alulírott ez utóbbi, eml(ékez)ős fejlődési irányt látszik követni most, hogy tíz év után újra alaposabban megjárta Kisvárdát. A fesztiválomkór múltával ellenállhatatlanul tolakszik vissza gondolataiba, retinájára, dobhártyájára néhány egyelőre emésztetlen fesztemlék: gyönyörködtető és kesernyés, fanyar és émelygős vegyesen... várdakeserédesen.
Jubileumi fesztivál után ébredezünk. Huszonöt évet töltött idén a zsenge korában találkozóról fesztiválra átkeresztelt, nevét azóta is előszeretettel változtatgató kisvárdai rendezvény. 1989 nyarán még a nemzetiségi vasfüggöny(ök) emelgetését, a (külső és belső politikai) határok kockázatos feszegetését szolgálta az akkor mindössze három társulatot felvonultató Nemzetiségi Színházi Találkozó. 1990-ben már kilenc határon túli résztvevője volt a II. Magyar Nemzetiségi Színházak Fesztiváljának, mely a következő évben III. Magyar Nemzeti Kisebbségi Színházak Fesztiváljává neveztetett át, 1992-től pedig, egyre szélesedő vendégkörrel, Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljaként futott, egészen húszéves koráig.
Néhány éve, fesztiválunk nagykorúságának küszöbén, a híradások szerint vészesen kiéleződött „túliság-inneniség” vitát huszárosan elvágó névújítás Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára nem jelentett ugyan (nem bennfentes alulírott fesztivállat szerint) látványos paradigmaváltást a rendezvény történetében, ám (a POSZT mintájára) immár nevében is Kisvárdáévá tette a változatlanul főként határon túliakról határon túliaknak szóló rendezvényt még ha e határok folytonosan oldódóban-szilárdulóban voltak/vannak is az úniós tagfelvételektől és inneni-onnani politikai kurzustól függően, és egyre átjárhatóbbak, egyre inkább csak Trianon utáni konvenciókban gyökerezőek is, illetve akkor is, ha „túliak” helyett inkább kulturális határ- vagy tranzitterületek színházairól lenne okunk immár beszélni, egyre nemzeti-ideológiamentesebben minor színházról az egykori nemzetiségi helyett (illetve nem reprezentatív importszínházról, mely egyelőre versenyen kívül reked Kisvárdán).
A röviden és pongyolán csak „Kisvárdaként” emlegetett és tájainkon fogalommá vált rendezvény névtörténete is jelzi: nem volt épp identitászavartalan ez a huszonöt év. Az idei, a huszonötödik évforduló sem hozta el a nyugodt, megelégedett, karoszékben hátradőlős felnőttkort számára, ami emberi léptékkel mérve természetes. Egy rendezvény életében pedig szerencse a szerencsétlenségben ez a válogatók által oly sokat emlegetett „kócosság”, amiről beszélni kell és lehet.
A negyedszázados jubileumra való tekintettel mind a fesztivállap (a virtuális konkurenciával szélmalomharcoló Kisvárdai lapok), mind a hagyományosan délelőtt 11-kor kezdődő szakmai beszélgetések igyekeztek (enyhén erőltetten) teret biztosítani a visszaemlékezéseknek, ám a diakrón diskurzus előszeretettel fordult át szinkron kritikába. A levegőben lógó alapvetőbb fesztivál-egzisztenciálfilozófiai kérdés, miszerint miért van egyáltalán Kisvárda[i fesztivál ti.], és miért nem inkább a semmi, a szakmai és kocsmai beszélgetéseken Kisvárda mibenlétéről folytatott vitává szelídült: mi is Kisvárda, találkozó vagy fesztivál, avagy mi a szösz, ha sem ez, sem az? Hogy valaha találkozó volt, társulatok, színházközeli szakmabeliek és amatőrök találkozásának helye és ideje, abban sok nosztalgiázó egyetértett. Ahogy abban is, hogy a jelenlegi körülmények között, amikor a nehezen, kompromisszumokkal leegyeztetett előadások lóhalálában utaznak, beszuszakolják magukat egy épp szabad színpadra, a színészek lejátsszák az előadást, lazítanak egy sietőset a(z eleinte botrányosan korán záró) fesztiválbüfében, majd „szakmai” (ti. beszélgetés) után hazahúznak, felszabadítandó a helyet az épp érkező rohamtársulatoknak, nos ez nem nevezhető már találkozónak, együtt és egymásnak játszásnak, mint valaha, amikor a meghívottak, egymás hegyén-hátán ugyan, de alanyi jogon végigvárdázhattak egy júniusi hetet. A két körben válogatott versenyelőadások így egy szűk fesztivállat-közönségnek (l.: mottó) szólnak, illetve néhány elszánt vagy betévedt civilnek, a „versenyen kívüli” jelző pedig nem egy következetes OFF-koncepció érvényesítését jelzi, hanem időponttól függően jelölhet közönségelőadást (21 óráig) vagy polgárpukkasztás-gyanús független/alternatív/műhelyprodukciót (éjszakába hajlóan). A sem versenyen kívülinek, sem belülinek nem aposztrofált, illetve bábelőadások a válogatóktól függetlenül meghívott produkciók. Az amorf fesztivál-koncepció és a sokszor vádolt problematikus játéktérelosztás azokról a kínos kompromisszumokról tanúskodik, melyekről a Kisvárdai lapok első számában olvasható kesernyés Válogatói morfondírozás is tudósít: ambíciózusnak induló válogatás, majd a meghívottlista kényszerű szűkítése a költségvetés menet közbeni megnyesegetésének következtében, illetve a korábban kísérleti produkcióknak helyet adó játékhely megszűntetése. Hogy ezek után mi Kisvárda ma? „Már nem találkozó, de még nem fesztivál”, fogalmaz a rá jellemző (többnyire konstruktív) szentenciózus szigorral Nánay István, őskisvárdázó színikritikus, jubileumi főválogató. Bár igény volna mindkettőre továbbra is, ám ahhoz az kéne tán, hogy a (gazdasági, politikai) hatalom és a színházi szakma képviselői között is újra létrejöhessen a találkozás, mint egykor, a hősidőkben. Az eltelt negyedszázad alatt sokat változott felnőttebb igényekhez kellene tán közelíteni a fesztiválstratégiát, nem a változhatatlannak tételezett, konok antifeszt-adottságokhoz. Addig marad a szösz... szöszölés, [szössze.net]-fesztivállap, sziszeg-szöszögés.
Különben az sem biztos – teheti hozzá a Balkán felől érkező, kaotikum-függő, szentimentálanarchista, jelzőhalmozó transzmagyar kisvárdázó –, hogy baj ez az eldöntetlenség. Hogy szeretné, ha Kisvárda nagy és precíz és elegáns és szigor-szikár, megalkuvás- és kesernyementes lenne, egyszóval várdátlan. Lehetetlenség. Végső soron legyen inkább a valami. A fesztiválnak nevezett. És fussunk neki újra.
A szakmai szálakat kezében tartó Nánay István, illetve Sebestyén Rita, Hizsnyan Géza és Nagypál Gábor, a területi előválogatók, nem jólfésült ünnepi programot állítottak össze (rögtön az első napra egy végül közönségdíjas Imposztort a sepsiszentgyörgyiektől és egy, a fesztiválmegnyitós retorikától terhelt légkörben gyorsan feledésbe merült beregszász-debreceni Vihart, a verseny záróakkordjaként pedig az utolsó cseppet a kissé enerváltra hangolt fesztivál méregpoharában: a príma Opera ultimát Újvidékről). A versenyen kívül-belüli színházi előadások, tehát a fesztivál lényegi része volt az, amiben feltűnően nem tükröződött sem jubileumi kerekdedség, sem ünnepélyes kenetteljesség (tegyük hozzá: szerencsére!), sem kivételesség (esetleg csak abban, hogy előző évadbeli fontos előadások is bekerülhettek a programba). Meggyőzően reprezentatívra sikeredett viszont az előadásmezőny, ami a kisebbségi magyar színjátszást jelenleg foglalkoztató témák, a megkövesedett rutint lebontó vagy épp új branddé alakuló formák és a különböző régiók, színházi műhelyek meghatározó rendezőegyéniségeinek bemutatását illeti. Változatlanul nagy vesztesei voltak azonban a válogatási folyamatnak a színházi térhasználat tekintetében kompromisszumképtelen előadások (Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Székelyudvarhelyről). Hisz Kisvárda, a maga egyedülállóan lehetetlen színpaddimenzióival, az idők során önálló teatrokriminológiai műfajt teremtett. Színpadtechnikai tragikomédia, haladó műítészeknek való feladvány néha kihámozni a látottakból, hallottakból, mi az, amit otthonról hoz a Kisvárdára merészkedő produkció, és mit tesznek hozzá vagy (inkább) vesznek el belőle a helyi szcenikai adottságok.
Legsértetlenebbül talán azok az önmagukba zárt előadások vészelték át idén is a „várdasokkot”, melyek miniatűr dobozszínházként átemelhetőek fesztiválról fesztiválra: a kolozsvári Romok igaz menedék, a gyergyószentmiklósi Arany-légy, a marosvásárhelyi Bányavakság. A Tompa Gábor rendezői kézjegyét viselő posztdramatikus Beckett-etűdön és a Goda Gábor jegyezte, szürrealizmussal játszadozó, elvont szeánszon nemigen találtak kritikai fogást a kisvárdai szakmai beszélgetések résztvevői. Talán csak az Arany-légy amúgy minimális szövegrészleteit érte megfontolandó bírálat. Hermetikus esztétikájuk (vagy a bábként mozgatott színészek iránti részvét?) azonban sem díjat, sem különösebb közönségsikert nem hozott ezúttal e műfajközi produkciók számára, bár más hangoltságú befogadói közegben nem sikkadtak volna tán ily akadálytalanul el. 
Annál hangosabb volt a Bányavakság leheletnyit zavarodott közönségsikere, és annál előreláthatóbb az előadást valamint a színészeket is jutalmazó díjözön, ami azt is jelzi, itt az előzőeknél tutibb, trendibb, elitizmust és popularitást épp megfelelő arányban keverő recept működik: három dimenzióssá mélyített, végül a magára maradt, legszánalmasabb figurára záródó szarvasos giccskép-díszlet, élőben húzott zenei aláfestés, színészbravúrok, illetve szemtelenül öntanulságromboló, önparodisztikus, kínunkban nevettetős, poszt-mcdonaghi szöveg, csipetnyi Kusturicán és Parti Nagyon (anti)szocializálódott világkép(telenség). Bizonyos értelemben nagyon is „kóctalan”, jól megcsinált, nyelvi humorban gyökerező, „szent” primér drámaszövegen alapuló előadás ez. Kísérletinek talán csak produceri szinten, félfüggetlensége okán tartható, ha muszáj. A Székely Csaba–Sebestyén Aba duó az önmaga kitalálásával sikeresen foglalatoskodó erdélyi magyar színház élő (és egyelőre sokat éltetett) klasszikusává lett hirtelen, a Sütő–Harag-vonulatnak fityiszt mutató jelenséggé, mely befogadói horizontot robbantott Kisvárdán is. (Veszélyes ez a bányalég!) Nézőtérről kiviharzást, érzelmek fűtötte, szakmainak nevezett vitát, enervált „Mért lopják ezzel a drága időnket?”-jellegű kérdéseket bőven generált, más idei előadásokkal ellentétben. (Illetve ennél azért revelatívabbakat is egy konstruktívan izinkekre szedett Marat/Sade kapcsán... de erre még visszatérünk.)
A válogatói retorikában szelekciós kritériummá emelt szertelenséget, kócos-karcosságot sem a (Szűcs Katalin Ágnes által angyali türelemmel levezényelt) szakviták, sem a (Stuber Andrea, Takács Katalin és Zsótér Sándor „számlájára írható”) díjazás nem avatta végül erénnyé. A profi provokativitást viszont igen. Ami egyszemélyes feloldozást nyert (és vele díjat is) a szabadkaiak kissé nyers (a MűvHáz felemás színpadán ráadásul sehogy sem pörgő) Sherlock Horatióvá átírt „Eredeti” Hamletje után egy nappal Béres Márta, a fesztivál egyik éjféltáji csúcspontját jelentő önkultuszelőadásával. Mi tagadás, ezt az Urbán András irányításával sűrűre főzött autofikciós one-girl-show-bravúrt bármikor újranéznénk.
A kevésbé feszesre komponált provokációk már csak piros pontot és építő ötleteket érdemeltek (versenyen kívül) – mint a kolozsvári független Váróterem Projekt orrunk alá dörgölős, cím és fedél nélküli előadása; vagy fejcsóválós vállveregetést (versenyen belül) – mint az ígéretes irányba társulatépítkező kassai színház vadul aktuálpolitizáló Marat/Sade-ja. Az utóbbi, „őrületesen problematikusként” jellemzett Czajlik-rendezés kapcsán felmerült kérdések aktualizálásról, politikai színházról és színházpolitikáról, szövegkezelésről (nánayul: „szövegtrancsírozásról”) és ritmizálásról, súlyok (súlyosan érvényes, mai nyelven szóló vendégszövegek) és ellensúlyok (a komplex és hosszadalmas klasszikus drámaszöveg ballasztja) felborult rendszeréről, jól megcsináltságról és mondani akarásról, esztétikumról és didakszisról – mely kérdések egyébként kisebb vehemenciával sok más előadás kapcsán is felvetődtek (és -vetődhettek volna) – egyenesen a későbbi fesztiválgyőztes Opera ultima irányába mutattak. Bár az újvidéki társulat, az idei fesztiválszervezési kompromisszumoknak köszönhetően ekkor még valószínűleg otthon pakolgatott. Kitette a batyujából az előzetes fesztiválprogramban még szereplő, Urbán András-féle Marat the Sade-ot (reméljük, láthatjuk még valahol!). Készülődött arra, hogy Beaumarchais Figaro-komédiáinak ürügyén fehéren-feketén, dühösen és felvállaltan didaktikusan bevegye a kisvárdai várszínpadot (és kiszabadítsa Brecht szellemét) az Opera ultima című előadással.
(Eközben a fesztivál szakmai beszélgetős főhadiszállásán:
– Hagyjuk már végre Brechtet!
– Már mért hagynánk? Csak ne hagyjuk! – így a leglátványosabban zsűritagkodó Zsótér Sándor. Megvan! Ez a félig kérdés, félig imperatívusz a kulcs számomra az idei Kisvárdafeszthez, illetve fődíjasához.)
A Kokan Mladenović rendező és Gyarmati Kata dramaturg által jegyzett Beaumarchais 2 in 1-átiratban erősen kontrasztosan került egymás mellé a kétsíkúvá mélyített Sevillai borbély [avagy a hiábavaló elővigyázat] feszült, egyszerre bravúros és ingerült játszadozása a rákényszerített operaműfajjal és a sötét tömeglázadássá posztbrechtesített Figaro házassága [avagy egy őrült nap]. És bumm, talált, tarolt! Kritikustanúk szerint sokkal nagyobbat szólt, mint például a temesvári TESZT-en, ahol szintén egy mezőnyben futott a Szikszai Rémusz rendezte, énektechnikailag profibb (Kisvárdán dicséretekkel igen, díjakkal sokkal kevésbé elhalmozott) Parasztoperával. Az enyhén puskaporos kisvárdai légkörben az Opera ultima akkorát robbant, hogy feledtette a cizellált temesvári Parasztoperán kívül a komáromi Hentessegéd mészárszékfalra remekelt, nyugtalanítóan aktuális és direkt didakszistól óvakodgató történelmi minifreskóját is.
A körülményes elnevezéseket viselő fesztiváldíjakkal aztán igyekezett kárpótolgatni a zsűri a futottak még-kategóriába süllyedteket (például legígéretesebb ifjú színészként a szatmári előadást szerepkövetkezetesen remegő vagy [keresztre] feszülő vállain elvivő Egger Gézát A nyugati világ bajnokából). És osztottak életműdíjakat Fülöp Zoltánnak és Hernyák Györgynek. Gratulálunk! De 2013-ban Kisvárdán a főfődíj Brecht szelleméé és a Revolu... pardon! Opera ultimáé.
Talán ezekért a helyi érdekű katarzisokért (hopp, ez is megkerült a végére!), a jelentéseket és hangsúlyokat egyedi módon átrendező sajátos (határon inneni-onnani) csillagzatáért is érdemes lenne őrizni még ezt a fesztiválnak látszó valamit.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében