A Palimpszeszt Kulturális Alapítvány (illetve az azonos nevű elektronikus folyóirat és könyvkiadó) fiatal, illetve lassanként középkorúvá váló „udvari” fordítói, filológusai és szerkesztői a régi irodalomból válogató antológiák létrejöttéhez képest unortodox, nagyon modern, de nagyon is a középkor szelleméhez méltó módszerrel próbálják felépíteni a 21. század magyar nyelvű közönsége számára azt az ellenvilágot, amelyből eddig vajmi keveset ismerhettünk. Tetszhalott versek lesznek elevenné és mozgatják meg a fantáziánkat, meglehet – legalább is ezt reméljük –, nemsokára egy IX. Vilmos, egy Marcabru, egy Coton, egy Wolkenstein olyan ismerős lesz számunkra, mint a franciák által elfeledett, de ezeken a tájakon családtagnak számító Villon.
A híres-hírhedt trubadúrherceg, IX. Akvitániai Vilmos (Guilhem de Peitieus) köpenyének redői között nem csak a filozófiai, sőt, vallási magasságokba törő, ún. udvari trubadúrlíra rejtezett, hanem annak ellentéte és ellentetje, az udvariatlan (©Győrei Zsolt), „alantas”, mélységekbe zuhanó pajzán és obszcén költészet is, amelyről ez a kis válogatás sajátos kóstolót kíván adni.
Válogatásunk éppen Vilmossal, mégpedig egy nagyon híres versével kezdődik (Jeney Zoltán vadonatúj magyarítását érdemes összevetni Képes Júlia korábbi változatával), amely igencsak finom felütés, épp hogy enyhén erotikus, az utolsó sort kivéve... A trubadúrköltészet udvariatlanabb regiszteréből aztán egy nevesincs mester opusa ad rövid, ám annál ízesebb falatot. A trágárság, az obszcenitás ezekben a költeményekben tekinthető ugyan öncélnak is, de a pornótól épp a benne rejtező kultúra, vagy az az elleni lázadás különbözteti meg. Ugyanazok a joglárok és trubadúrok írnak ebben a stílusban, akik más alkalommal az udvari szerelem legéteribb változatát hirdetik, vagy – a galego-portugálok esetében – női ruhát öltenek, hogy reménytelenül epekedjenek, tán épp saját maguk iránt.
Ennek az ellenköltészetnek a legnagyobb varázsa – legalább is számomra – a fantáziában rejlik, és itt nem a különböző szexuális pózok és magatartásformák ecsetelésére gondolok elsősorban, hanem a metaforák használatára. Legyen szó kürtöcskéről (Drufort, Truc Malèc) vagy házépítésről, a jól megírt költemény nem sok kétséget hagy a mögöttes jelentést illetően, noha a 19. században azért voltak olyan filológusok, akik nem jöttek rá a metaforák nyitjára. Másutt a trágárság egészen ellepi a verset (Ardeleiro, Ambroa), ebben a franciák nem maradnak el az ibériaiak mögött. Vagy a csúfolódás ölt nevetségesen undorító méreteket (Balkézzel szabott ének: a trubadúrlírában olyan hangsúlyos nődícséret kiforgatása egyébiránt nem új műfaj, már Horatius is gyakorolta), esetleg egyházi témával játszadozik a költő (Ambroa zarándoka), vagy a szerelem aprópénzre váltásának gunyoros megfogalmazásába botlunk, esetleg pederaszta szokásokról értesülünk. A galego-portugál versek személyes kedvenceim, mind tematikailag, mind formailag sokszínű és rendkívül érdekes corpusból lehet válogatni, és fordítóink (a tapasztalt Horváth Viktor, Havasi Attila, illetve a fordítói karrierjét most kezdő Dúll Kata) is nagy kedvvel magyarítják ezeket a szövegeket. Az itáliai termés sajátossága, hogy a többi nyelvi kultúrától eltérően az udvari költészetnek nincs nagy hagyománya az Appennini-félszigeten, ezért az obszcén versek sem elsősorban „udvariatlanok”, a polgári, városi kultúra sokkal jellemzőbb rájuk. Ennek a szövegcsoportnak egyik érdekessége, hogy Cola di Alessando szonettjét két fordításban (Tolvaj Zoltánéban és Karácsonyi Zsoltéban) is közreadjuk, lehetőséget adva így a különböző fordítói megoldások összehasonlítására. Külön világ a minnesang-költő Wolkensteiné (magyar hangja Győrei Zsolt), a válogatásban a provanszálból és galego-portugálból jól ismert „pastorelák” németes, falusias ízű változata is elsősorban a metafórikus megfogalmazást részesíti előnyben, akárcsak a kevés szöveggel rendelkező angol erotikus költészet itt közölt darabja.
A blokkban szereplő verseket a következő nyelvi szerkesztők válogatták: a provanszálokat Szigeti Csaba és Bánki Éva, a franciákat Jeney Zoltán, az olaszokat Tombi Beáta, a németet Győrei Zsolt, az angolt Horváth Viktor, a galego-portugálokat pedig jómagam.