Időnként elgondolkodom azon: mindaz, amit irodalmi alkotás címén nyomtatásban, könyvbe kötve viszontlátunk, mi által tekinthető önmaga végleges változatának? Egyáltalán, mi, akik időben, megfoghatóságban, mérhető fogalmak segítségével érzékeljük a létet, hogyan gondolkodhatunk olyasmiről, ami, ha úgy igaz, halhatatlan? Ha nem is halhatatlan, minden bizonnyal túléli testi valónkat, az egyszeri olvasót. Ha kiszámolhatnánk, Shakespeare vagy Petrarca vagy Janus Pannonius verseit azok nyomtatásban történt megjelenése után a mai napig összesen hányan olvasták, a számjegy jóval meghaladná azoknak a számát, akik az említett verseket megírásuktól fogva egy emberöltőn belül, ilyen vagy olyan formában, hallhatták, olvashatták. S a versekkel egykorú szövegváltozat gyakran különbözik attól, amit ma olvasunk, bár a szerző neve és a vers címe ugyanaz. És akkor mi, mikor, miért és kinek a hatására változott? És melyik a végső változat? Mindezzel csak azt a szorongást szeretném érzékeltetni, ami elfog, amikor arra kell gondolnom, vagy azt kell eldöntenem: egy szövegváltozat „végleges”-e vagy sem. Hirtelen fordulattal azt szeretném mondani ilyenkor: ez a szorongás hasonlatos a szülő szorongásához, amikor arról kell döntenie, hogyan neveli gyermekét. És ha forma és tartalom kettősére gondolunk, a hasonlat még akkor sem sántít, hiszen gyerekünket is egyrészt testére, másrészt lelkére, harmadrészt testére-lelkére nézve áldásos hatást kifejtő tevékenységek elvégzésére nógatjuk. Ugyanúgy, ahogyan egy-egy költő versét kívülről-belülről, nagy gonddal és legjobb tudása szerint csiszolgatja. De minden költő tudása más és gondja más, és a sok tudás és gond között felmerül a kérdés: mit kezdünk a vers születésétől annak szerzője által szentesített nyomtatható (végleges?) változata kibocsátásáig elkészült változataival? Mi lenne, ha egyszer valaki olyan könyvet jelentetne meg, ami egyetlen költemény meghökkentő számú szerzői változatát tartalmazná? Vagy ez már megtörtént, nem is egyszer. Bármely, a szerző szándékát felülíró kanonizációs kísérlet önkényes. Kérdésem az: honnan tudja a szerző, hogy írása változatai közül melyik az általa kanonizálandó? A válasz egyszerű. Onnan, hogy ő a szerző. Ha nem tudná, nem vallhatná szerzőnek magát. Mint Babits Mihály, olvasógenerációkon átívelő soraiban: „Csak én bírok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalomban.”
