A diák szobájában ültek. Három gyertya világított, s az utcáról besütött egy kevéske fehér fény. A csupasz villanydrótok csúfondárosan lógtak a mennyezetről. A diák nem akart ide „civilizációt”, de lehet, egyszerűen nem volt pénze rá. A szoba tapaszos falát újságkivágásokkal ragasztotta tele. Három inge szögletes vállfákon, szegekre akasztva lógott; az ingek nyaka fölé ványadt fejeket, az ingek alá vézna lábakat rajzolt a falra, szénnel; mintha valaki madárijesztőket akasztott volna fel emberek helyett. A szekrényben – melynek egyik lábát Pallas Nagy Lexikonával helyettesítette – könyvek sorakoztak. A sarokban egy szúette cimbalom állt, sántán, három lábon. Ha a ház előtt elment egy autó, s megrezegtette az ablakokat, hallani lehetett, hogy hull a vakolat. Néha a cimbalomra peregtek a darabok, ilyenkor megpendült egy húr, s a gépész elmosolyodott.
Bé a földön feküdt; az agyonsúrolt padló bütykei sértették az oldalát. Piki vele szemben, sarkára ereszkedve guggolt a fal mellett, forgatta poharát, s a kicsurranó ital kis tócsába gyűlt előtte. A színész szétvetett lábakkal ült egy újságkötegen, s a bajuszát tépte. A diák a konyhai ajtó küszöbén helyezkedett el nagy, puha cipőivel ütött valamilyen ritmust, s a feje időnként hozzákoccant az ajtóhoz, melyben megrezzentek a lefüggönyözött üvegtáblák.
A gépész egy helyben topogott, forgott, derékból kissé előredűlve, sorra mindenikük arcába belebámult. Boldog volt, vagy legalábbis annak látszott. Bé egy legyet képzelt elnyitott, ritkás fogú szájára. A gépész percek óta állt ott így, s mindannyian tudták, hogy valamilyen mesén töri a fejét, amit elmondhatna nagy boldogságában. Aztán egyszerre csak ingatni kezdte magát, vékony karjait úgy lóginyászta a törzse mellett, hogy szinte magára csavarta őket, a szája egyre jobban megnyílt; madárijesztő lehetett volna a gyermekek körmenetében, mikor egymás sarkát taposva menetelnek a kertek alatt, érthetetlen szavakat mondogatnak, mintha idegen nyelven énekelnének, s közben rázzák maguk előtt az ellopott madárijesztőt.
– Zúgassad, zúgassad – mondta a gépész, és rázta magát. – Előbb halkan, mintha repülőgép közeledne, aztán hangosabban, egyre hangosabban, azaz egyre közelebb. Jön, jön, zúg, feltűnik, közelít, becéloz, rád zuhan, kioldja a bombát, aztán felcsap, kering, eltűnik… Ez a zene. Ezt mondta nekem a professzor, aki lehet, hogy egy kicsit hülye volt, s azért is küldték nyaralni abba a tengerparti villába. Ez a zene. Hallgatja a légnyomástól süket professzor.
Bé nézte a gépész markáns arcát, mely eltorzult most az erőlködéstől, hogy rendbe állítsa a szavakat, s arra gondolt, hogy vajon véletlenül nem sikerült-e előállítania a kábítószert. Mióta egyszer egy ifjúsági lapban a kábítószerekről olvasott, mindig azzal kísérletezett, törte a mákot, kicsavarta a levét, de csak álmosodott tőle, vagy rosszul lett. Bé nem tudta, minek kell neki a kábítószer, csak sejtette, hogy a gépész így akarja megjátszani, hogy „nem bírja elviselni a világot”. Erőltette az eksztázist, a lelkesedést is; végeredményben egyszerű falusi gyerek volt, képtelen a bonyodalmakra. Ezért is félt mindentől: mert minden bonyolultnak tűnt neki, de nem volt képes semmit végiggondolni, követni. A gépész felnőtt akart lenni – huszonhat éves korában –, s a felnőtteket csak a bűntények, kábítószerek, nőügyek piszkos glóriájával tudta elképzelni. Az volt a nagy vágya, hogy megismerkedjen egy valódi gyilkossal.
– Zúgassa, zúgassa, hogy én is halljam, mondta a professzor, s nagy szőrös fülét szinte kifeszítette. Csak visszhangosan, fiam. És én zúgtam neki, mert szerettem, hogy szeret. Én voltam neki a főzenész a zenekarban. De a fiúk is szerettek és a nők is. Erről már beszéltem, igaz?
– Igen – mondta a színész, elnyújtva a szót. – Abba is hagyhatnád.
– Csak a professzort akarom elmesélni. Ez volt az egyetlen professzor, akit ismertem.
– Mikor a tengerparton zenéltél, igaz? – kuncogott a színész.
A gépész Bé elé perdült, közel hajolt hozzá.
– Mondd el, Búgócsiga, mondd el nekik, hogy valóban zenéltem tengerparton, és jó fej voltam. Szerettek. Mondd el nekik.
– Úgy van, ahogy ő mondja – hazudta Bé, s szemelgetett emlékezetében a gépész meséi közül, hogy melyiket mondja el. Segíteni akart rajta.
– Mondd el Búgócsiga, kérlek. – A gépész felcsapta a karjait kínjában. – Meséld el, hogy volt a fekete nővel.
– Tudják már – mondta Bé, mert nem emlékezett semmilyen fekete nőre. – Meséld el te.
– Én nem tudom. Olyan szép volt, hogy nem tudom elmesélni. Te értesz ehhez. Olyan szép volt, mint egy imádság.
Bé arra gondolt, hogy valóban gyerek még a gépész, s hogy bizonyára soha nem tud magának kábítószert gyártani, s ha mégis igen, nem merné lenyelni. A gépész nagyon félt a haláltól, elaludni is félve, nyögve aludt el.
– Pihend ki magad – mondta neki csendesen. – Ülj ide mellém.
A gépész hálásan nézett rá, és lezöttyent a földre.
– Nem vagyunk berúgva, az a helyzet – mondta a színész.
Piki felhajtotta az italát. Közben egyre Bét figyelte.
– Ma nem fogunk berúgni – dörmögte Bé. – Még hátra van a fogadás. A győztesnek joga van szónokolni, s a többieknek meg kell védeniük, nehogy elhallgattassák. Ugye, Piki? – Piki mormogott valamit, s a tekintete szinte érezhetően tapogatta a Bé arcát. – Aztán énekelünk. Igaz?
– Te győztél – mondta ki Piki, s valami mosolyféle jelent meg az arcán.
A ház előtt egy gépkocsi húzott el, s megpendült a cimbalom. A gépész most nem mosolygott.
– Vajon ha délben észrevesznek, még eljössz ide? – kérdezte később Piki, de senki nem válaszolt.
A konyhából, melynek lefüggönyözött, lezárt ajtaja előtt a diák ült, áthallatszott, hogy a néni veszekszik vagy alkudozik valakivel. Valamilyen ismeretlen és valószerűtlen ritmusban csaptak össze a hangok, a diák megbocsátón, zavartan mosolygott, s ha Bé ránézett, megvonta vállát, mintha csak jelezni akarná, hogy semmi köze ahhoz, ami odaát történik. Később azért mégis megszólalt. Udvarias házigazda volt.
– Nem értik meg egymást az öreggel… Tudod – magyarázta Bének –, udvarol anyámnak egy öreg. Jó nyugdíja van, azt mondja anyám. De nincs életrajza. Soha nem mesél. Pedig először a gyerekeket kell meghódítani, nem? Én szeretni akarom az öreget. Hátha akkor az anyámat is szeretni tudnám.
– Ne borulj ki – mondta Bé kedvetlenül. A diák meséit, magyarázkodását is százszor hallotta már, s meg volt győződve, hogy ő is mindig hazudik. Nem volt képes a bűnre, akárcsak a gépész; az, hogy hangoztatta, nem szereti az anyját, csak valamilyen szánalmas, piszkos magamutogatás volt nála. Ő is felnőttnek akart látszani, s a férfiak magányát összetévesztette a gyűlölet kirekesztettségével. Ezt már mondta neki Bé, de a diák nevetett, és nem is akart elgondolkodni a dolgon. Élvezte a szerepét, és ösztönös színész volt.
A néni udvarlója azonban meglepte, nem akarta, hogy a diáknak legyen igaza. Olyanfajta nő volt a néni, akiről el sem tudta képzelni az ember, hogy férfival volt dolga. Bé számára egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy valaki megcsókolja a néni száját, melyet mindig összehúzva tartott, mint a falusi lányok, hogy kisebbnek tűnjön. Nem tudta maga elé képzelni, hogy egy ráncosodó, fekete körmű kéz a néni blúza alá siklik, és simogatja meztelen derekát.
– Disznó – mondta a diáknak, s Piki felnevetett, mintha értene valamit.
A diák szelíd arccal ült a küszöbön; erőltette is a szelídséget, jóságot, mintha csak sajnáltatni akarná magát, s emiatt az arca bambának tűnt.
– Hogy lesz a fogadással? – szólalt meg a színész. – Nem vagyunk eléggé részegek.
– Én nem akarok semmi rosszat – mondta Bé. – Csak azért jöttem, hogy meghallgassak egy Armstrong-számot, aztán megyek is. – Elérzékenyült a saját hangjától, s lemondása meghatotta.
– A fogadás győztesre is áll – mondta a diák nagy komolyan.
– Előbb még kapcsold be a magnót – kérte Bé.
A diák felnyitotta a kis bőröndöt, melyben kunkorodó huzalok, szétszórt alkatrészek között a házilag összeszerelt magnó két tárcsája csillogott, valószerűtlen, előregyártott szabályossággal.
Armstrong egyből belelendült, fújta, szorította, szép kínjában szinte fojtogatta a láthatatlan trombitát. Úgy tűnt, mintha a zenei hangok valamilyen más hangokat kísérnének csak, nem is lényegesek, pusztán hallhatóvá, szinte láthatóvá teszik az ismeretlen hangokat, mint a férfit egy szép nő, aki a karjára támaszkodik. Vonultak a hangok, lassan, szerelmesen. Nem szálltak, szinte érintették a földet, léptük ritmusát is hallani lehetett. Vonultak egy ismeretlen cél felé, ahogy a szerelmesek és a folyók tudnak.
*Részlet Csiki László Hazugok szigete című, a Komp-Press kiadásában megjelenés előtt álló regényéből.
