Te drága gyermek, szemem fényvesztése,
ki mindenkinek túl drága vagy,
mert nem tudnak annyit fizetni érted,
amennyit érted kiáltanak.
Azt hittem, hogy túl vagyok már rajtad,
miként te túl országhatárokon.
De napról napra felkelsz bennem újra,
veled tömöm ki éjjel vánkosom.
Ettől eloldottan éled életed,
én is, látod, teszem a dolgomat.
Hiányod már kacatokkal tele,
mit se tud róla az, aki kutat.
Lehet, hogy semmi közünk nem lehet már
egymáshoz: hiszen ez is érthető.
Mint a kettévált kagylóhéj közül,
eltűnt az együtt érlelt gyöngy-idő.
Nem hittem, mert gyengébbnek tűnt nálam,
hogy állapot lesz tétova szavad,
s most lám – ellened lázadok miattad,
míg feloldozást remélek általad.
Neked nem elég egy Apolló-torzó,
hogy éltedet megváltoztasd miatta –
magad mögött dúlt csatateret hagytál,
és hogy ne lásd, hosszan néztél a napba.
Megfontoltan hagytál itt faképnél,
hogy magamhoz találjak vissza mielőbb.
Ha majd egyszer nem akad teendőd,
tartanod kell egy kényszerpihenőt,
meglátni végre: ég mögötted minden,
kezed alatt a munka csak smafu –
az ékszerről, amivé csiszolódtál
lepereg a korom, pernye és hamu.
Bár azt mondtad, hogy nem takargatod már:
szerelmünkkel bekormoztad magad.
De nem hiszem, hogy holmiid közt őrzöd
a zsebkendőt, amely könnyedtől ragad.
Szennyeseidet tisztára szapultad:
szennylében oldódott fel monogramom.
Kikeményítetten kötéltáncot lejtnek,
amíg te bőrödet edzed a napon.
Azt, hogy horgokkal kapaszkodtál belém,
horgaim nyomát, hegét is: vállalod;
de arra, hogy lehorgonyoznék benned,
mintha vitorlát, a vállad felvonod.
Arról, hogy hogyan lebegtetett minket,
kies tájainkon nem beszél a szél.
Aki elindul a gyanakvás vizében,
meglékeli az elképzelt veszély.
Kapkodva osztoztunk közös életünkön:
én óvatos lettem, te meg koravén –
mégis te vagy a derűs, én a súlyos
prés egy szerencsét hozó lóherén.
Odaadásodból önfeláldozás lett:
tisztázódsz, mialatt tisztába raksz,
könnyeid helyett nyomorultak nyálát
itatod fel, s így adós nem maradsz
Isten és ember előtt. Te magadnak?
Szobádból a tükröt lomtárba viszed.
Nem eshet meg szívem – örülnie kéne,
hogy magadat végre boldognak hiszed.
(Nem adhatok, nem lehetek javadra –
így azt remélem, nem is árthatok,
mert régóta nem egy légtérben élünk.
Csak légvonalban vannak járatok.
S mert holtidőkkel idősebb vagyok,
nekem kéne bölcsebbnek is lennem.
Látod, máris meghúzom magam,
mint magát a szürke vonal tenyeremben.)
