Megrezzent. Reflexszerűen meredt az órájára: fél kettő volt. Kortyolt borából és félrehajtott fejjel, a kapu előtt állingáló, izgatottan ide-oda forgolódó kapitányt hosszan elnézegette.Úgy érezte, végre visszatalál a kezdeteihez, s a csoda, amely napok óta körülötte kerengett, utolérte, hogy elhagyja megint, magát kelletve forgolódott, mint egy kikapós szépasszony, hol fityiszt mutatva enyészett el, hol csalafintán várta be egy hajtűkanyarban, hol volt, hol nem volt, most, mintha tényleg a gonosz kapitányban öltött volna testet. Kisseleff imbolyogva állott a halászcsárda bejáratánál, akárha hajója, amikor kifutva a Dardenellák szoroson, el kell dönteni: hova? merre?
Kortyolt borából és érezte, hogy izgatott. Érezte, hogy valami hamarosan el fog dőlni, hiszen nem, még nem ért véget semmi, csak most kezdődik a történet, de újra kell tennie egy fél fordulatot hátrafelé, s feladva az egyes szám harmadik személy hazug, infantilis, távolságtartó gőgjét, vissza kell térnie az egyes szám első személyhez! Hiszen velem történik mindez, mindenütt én vagyok ebben a történetben, ébren és alva, a Tatjána engedelme sem széttáruló fehér combjai között és a hajó fedélzetén, a velencei vagy a ravennai utcákban, elmerülve a múlt labirintusában, a tükör is én vagyok és az is, aki engedékenyen vagy dühösen, a reményt is elveszítve nézi magát ebben a tükörben: én, én, én, én…
Sóhajtottam és szembenéztem Eduardóval, fél szemmel ellenőrizve a két nő remegő arcát. Sem az énekesnő, sem Tatjána, nem bírták s talán nem is akarták eltitkolni félelmüket. A főnök arca viszont merev volt, mintha maszkot viselt volna. Igazi pókerarc volt, nem látszottak rajta az érzelmek. Egykedvűen meredt borospoharába, mintha csak a múlt idő tovatűnő képeit akarta volna a hegy lelke aranyosan csillámló tükréből, az enyészet rejtelmeiből, káprázataiból, önáltató hazugságaiból valamely csalafinta módon visszacsalogatni. Irigyeltem ezért, de hiába kerestem a tekintetét nem nézett rám. Tatjánára pillantottam, “menjünk” - suttogta alig mozduló szájjal, nem is válaszoltam, ő se hihette komolyan, hogy innen és éppen most el lehet menni. Mert nyilván nem lehetett, s ezt ő is ugyanolyan jól tudta, mint az énekesnő, akinek arca hamuszínűvé változott és a foga is összekoccant félelmében, hiába tette libabőrös karjára kezét a főnök és hiába igyekezett megnyugtatni, folyamatosan beszélve hozzá, mint egy gyerekhez, hogy ne féljen, ezúttal nem lesz semmi baj, mert szavai szemlátomást el se jutottak a nő tudatáig, fel sem fogta őket, s ha elvágyódó, révült pillantásának hinni lehetett – kék szeme volt, porcelánkék, de írisze vörösen izzott s a félelem megmerevítette, üvegessé tette tekintetét – jelenleg mindenütt szívesebben tartózkodott volna, mint éppen itt, ebben a napsütötte halászcsárdában, a már-már elviselhetetlen melegben, nézve Kisseleff alakját az ellenfényben, tudván tudva, hogy csak idő kérdése és megismer és ideér és azonnal elkezdi játékait, melyeknek gonosz ravaszságaitól és infantilis ötleteitől meg nem mentheti őket, védtelen, kiszolgáltatott ártatlanokat senki és semmi.
S akkor a kapitány – most már soha nem tudom megállapítani, játék volt-e az egész, vagy tényleg akkor fedezett volna fel bennünket, régóta keresett ismerőseit, tétován asztalunk felé fordult, sárga gnóm arca észrevehetően felderült, intett a kezével és fura, imbolygó járásával, de mintha erre még rá is játszott volna, támolyogva indult el felénk.
Az énekesnő sóhajtott és elszántan nyúlt pohara felé, de az üres volt, segélykérően nézett Eduardóra, aki felrezzent és előzékenyen töltött s mosolyogva igyekezett ismét megnyugtatni, hogy ne féljen, ne képzelegjen, nem fog történni semmi, mert mi is történhetne, a játékoknak vége, ezúttal közli az ő kedves kapitányával, hogy eddig és ne tovább, mindennek van határa…
Nem tudtam megállapítani, egyáltalán megértette-e a nó ezeket a szavakat, mindenesetre elszántan ragadta fel poharát és ivott. Ahogy letette poharát s tétova riadtsággal felnézett, észrevettem, hogy tekintetéből eltűnik a félelem s arca lassan kivörösödik.
Abban a pillanatban, ahogyan megszólalt s kedvesen, kislányosan kért még egy korty bort szeretettett Eduardójától, állapodott meg dülöngélve a kapitány, asztalunknál, és széles mosollyal, több nyelven, választékos udvariassággal üdvözölt bennünket.
Senki nem válaszolt, Eduardo sem, ennek ellenére nehézkesen leült, s anélkül, hogy külön hívnia kellett volna megállott mellette a főúr – láthatólag itt is jól ismerték Kisseleff szokásait és tiszteletben is tartották őket, s két párálló üveget tett eléje, az egyikben jégbe hűtött Smirnoff vodka volt, a másikban ásványvíz. Töltött, és a kapitány máris elragadta poharát, nyakának egyetlen, utánozhatatlan mozdulatával döntötte magába az italt, krákogott s érdeklődve fordult felénk.
“Hogy tetszik Ravenna? – kérdezte semleges hangon. – Tudják, én szeretem a sötét várost, háromezer esztendeje nem tudok betelni vele.”
“Megint kezdi” – sikoltott fel az énekesnő, mint egy sebzett madár, és minden arc felénk fordult a sörkertben.
“De drága Carla – tette kezére a kezét Eduardo –, nyugodjon meg, aggodalomra semmi ok.”
Lassan fordult a vigyorgó kapitány felé, érdeklődve figyelte darab ideig, mint bogarássza a ritka lepkefajtát, majd szárazon közölte: – “Senki nem hívta ide, kapitány. Láthatja, puszta jelenléte is riadalmat okoz, hisztérikus viselkedést vált ki a hölgyekből…”
“Nem – szólott közbe váratlanul, kihívóan a hosszú percek óta némán figyelő Tatjána. – Nem a puszta jelenléte, noha nyilván az is, hanem ostoba hősködései, arról, hogy ő több ezer éves, hogy ő a hallhatatlan ember…”
“De hát ez a helyzet – vigyorgott Kisseleff, s hátradőlve a széken sárga szemével a főnökre meredt. – Nem tehetek róla, drága Tatjána, de ez a helyzet. Rólam írta Jorge Luis Borges a zseniális novelláját, melynek ötletéből Hollywoodban filmeket és tévésorozatokat forgattak, amelyek nagy sikert értek el a világ filmszínházaiban, a Tűzföldtől Japánig és Európától Indiáig, s ha erre gondolok, akár elégedetten is dőlhetek hátra, megtettem mindazt, amivel sorsomnak és démonomnak tartoztam, népszerűsítettem a hallhatatlanság gondolatát, amelyet a halandók ostoba, földhözragadt előítéleteikből kiindulva, egyszerűen képtelenek megérteni, félnek az igazságtól, nincs képzelőerejük, amit saját szűk látókörükből szemlélve, valószerűtlennek, sőt hihetetlennek tartanak, hajlamosak örökérvényűnek tekinteni…Miközben persze csupán saját ostobaságaikról állitanak ki bizonyítványt. Nem tudom. Őn, drága Tatjána, pszichológus…Nem?
“Igen. – bólintott Tatjána, kedvesen mosolyogva. – Ha ez örömet szerez magának, kapitány, akkor akár írást is tudok mutatni róla, a moszkvai és a budapesti egyetemen végeztem tanulmányaimat…”
“Ön is azt állítja, tanulmányai alapján, ha Moszkvában idióták is tanították, a szép Budapesten, mégiscsak volt néhány igazi tudós. Jómagam többször jártam a Duna-parti városban, Buda visszavívásánál vehettem részt, ott voltam Petőfiék mellett, azon a felejthetetlen napon, március l5-én, amikor a költő ezrek és ezrek előtt, csepergő esőben szavalta el hírhedett versét, a Talpra magyart, harcoltam a megszálló szovjet csapatok ellen, Bajusszal és társaival, a Korvin közben, farkasszemet nézve hazája rémisztő tankjaival… Volt néhány zseni a pesti egyetemen?”
“Igen, volt – bólintott derűsen Tatjána. – Büszke vagyok, hogy a tanítványaik lehettem. Sokat tanultam azoktól is, akik oktattak az egyetemen, s azoktól is, akik klinikákon dolgoztak…”
“Ön is azt állítja, hogy amit nem hallunk, amit nem érzünk, amit nem látunk, az nincsen. Ön is osztja ama, halandók körében igen szívós s elterjedt ostobaságot, hogy csak az van, amit érzékszerveinkkel be tudunk mérni, amit látunk, hallunk, érzünk…”
“Mire akar kilyukadni, kedves kapitány…”
Eduardóra pillantok, meg akar szólalni, arca sötétvörös az erőfeszítéstől, szeme kerekre tágul, tébolyodottan villog, homloka gyöngyözik, elengedi a tehetetlenül pislogó énekesnő ernyedt kezét, s körmével jól hallhatóan kaparja az abroszt.
Rémülten nézem, próbálom szuggerálni, hogy ne nyugodjon bele átmeneti vereségébe, nem létezik, hogy ez a kis, sárgaarcú, sárgaszemű pojáca lenne az erősebb.
“S ha azt mondanám, igen, tudná demonstrálni az ellenkezőjét?” – kérdezi szenvtelenül Tatjána.
Kisseleff tölt magának egy újabb pohár vodkát, lassú kortyokban issza meg, nagy élvezettel forgatva a szájában, majd tölt egy pohár vizet is, s dölyfösen tekint Tatjánára. – “Biztos benne, hogy ezt akarja? – kérdezi fenyegetően, aztán vállat von. – Hát legyen. Sőt – néz bíztatóan Tatjánára –, ha gondolja, majd némely dolgokat el is mesélek önnek, olyan felismeréseket, amelyek mibenlétét a tudósok sejtik ugyan, de képtelenek meg is magyarázni, olyan jelenségeket, amelyeket parapszichológia címszó alatt emlegetnek, de müködésükről lényegiekben fogalmuk sincs. Könyvet is írhat, drága Tatjána, s megkaphatja érte akár a Nobel díjat is…” – Röhög és összecsapja a kezét.
“És mibe fog ez kerülni nekem – kérdezi szenvtelenül Tatjána s kedvesen mosolyog rá az izgő-mozgó kapitányra. – Mit kér cserébe azért, hogy egyet- mást elárul telepatikus tudományából…”
“Semmibe – néz vissza rá megbotránkozva Kisseleff. – Maga is túlságosan merkantil szellem, doktornő. Én mindezért nem kérek pénzt, nekem van pénzem elég, több, mint maguknak...Csupán annyit várok el, hogy maga és a nagy barátja – mered rám egy pillanatra és újra csalafintán vigyorog –, egyszerűeen végighallgassanak engem, anélkül, hogy pánikba esnének, hogy csodálkoznának, hogy hitetlenkednének. Minden ezer évben eljön az idő, amikor szívesen mesélek kalandjaimról és zaklatott életemről, s a Tibetben kétezer éve szerzett tudásomról, ami lehetővé tette, hogy élvezzem a nekem megadatott halhatatlanságot s nem mindennapi eseményeket, amelyeket megéltem. A tibeti kolostorokban szereztem meg a hatalmat önmagam fölött, s ez a legtöbb, amit halandó vagy halhatatlan elérhet, földi vonulásunk közepette. Ez tette lehetővé, hogy környezetem is uraljam s közben élvezzem is az egészet…Hogy ne essek a halhatatlanok örökösen kísértő betegségébe…”
“És mi lenne az? – kérdezi Tatjána, s kortyol borából. Összeszűkül, zöld szeme egy pillanatra sem engedi ki fókuszából a kapitányt. – Erre különösen kíváncsi vagyok…”
“A mélakór – sóhajt a kapitány s újabb pohár vodkát iszik. – S a mélabútól, a terjengő, ragályos melankóliától elválaszthatatlan, azt kísérő, sőt kísértő unalom. Ami ellehetetleníti a hallhatatlanok életét s hirtelen érzik reménytelennek törekvéseiket, s semmi értelmét nem látják már a rájuk mért, végtelen életnek. Igen, örökké élek – mondja a delikvens, a tükör fele fordulva, amelyben nem lát senkit, mert mi – ez is a hallhatatlanság hátránya –, sem tükörben, sem ablaküvegben, de a vízben sem láthatjuk saját arcunk, mi annyik vagyunk, amennyi látszik belőlünk, amennyit a halandók látnak…Igen, örökké élhetek, igen, hallhatatlan vagyok, de miért? Mi végre? Mit akar balcsillagzat alatt lévő szerencsétlen létemmel bizonyítani az Isten?! És ezekre a kérdésekre, drága doktornő, nincsen válasz, ekkor vesszük észre először ama bizonyos, rémálmainkban azóta is megjelenő homoklényt a tükörben, ott örvénylik előttünk az elomló, homokból való arc, összeáll egy-egy életfogytiglani pillanatra, szomorú vagy kevély homokarcunk, de időnk sincs minuciózus aprólékossággal megvizsgálni, a kétely kutyái máris szívünk körül matarásznak, hát ez lennél te, a hallhatatlan ember, ez a szánalmas homokfej, amikor máris széthull, szétpereg, szétesik az egész, hogy a fennvaló láthatatlan edényeiből végtelenül csorgó homokból darab időre összeálljon megint, de soha nem annyi időre, hogy megvizsgálhassuk, milyenek is vagyunk, hiszen homokarcunk hirtelen zilálódik szét, vonásaink szétmorzsolódnak, széthullanak, szétesnek, hogy összeálljanak megint…Mert, áltatom időnként bánatomban magam, úgy véglegesek, hogy állandóan változnak. Hát megértik, hogy végül is miért félek és undorodom a tükröktől, nem?”
“És amikor beretválkozik? – kérdezem váratlanul, de Tatjána, noha megszólalásom váratlanul éri, ijedten rándul meg. – Akkor mi történik.”
“De hát én nem látom magam, nem érti – horkan fel a kapitány idegesen. – Vaktában beretválkozok. Ahogy érem. Kétezer egynehány esztendő után már épp elég gyakorlatra tehettem szert ebben, nem gondolják? Mi a fenének nézzek tükörbe, ha amúgysem látom magam, viszont előbb-utóbb feltűnik hitvány homokarcom, összeáll, hogy szétessen megint, s ebbe kétségtelen bele is lehet őrülni. Hát megérthetik, hogy széles ívben igyekszem elkerülni a tükröket…”
“S mi történne – kérdezem hátradőlve a széken, kinyújtóztatva zsibbadt lábom -, ha egészen véletlenül egy tükörterembe kerülne? Akkor mindenütt önmaga homokból való arcát és testét látná, amelyik összeáll, hogy megint szétessen, s szétesik, hogy ismét összeálljon…”
“Sokat kérdez, doktor! – meredt rám szúrósan Kisseleff. – Bár el kell ismernem, kíváncsi kérdésében van némi ráció. Nem tudom? Higgye el, uram – tárta szét a karját színpadiasan -, nem tudom, hogy mi történne, lehet végleg elveszíteném magam s egyesülnék porból való tükörképeimmel és szétesnék, végre végleg elenyésznék erről az árnyékvilágról, amelynek váltakozó arcait régóta módomban áll csudálni. – Halkan, szárazon köhögött, tekintete fenyegetően meredt rám, de nem tudom miért, most egyáltalán nem féltem. Vagy azért, mert Tatjána védelme alatt állottam, vagy talán, mert meg is feledkeztem a rám leselkedő veszélyekről, nem tudom? Mindenesetre hetykén néztem vissza rá és nevettem.
“A baziluszkuszról is elterjedt a középkorban, kapitány uram, hogy semmi nem képes elpusztítani, csak az, ha tükröt tartanak eléje, mert a rettegett fenevad képtelen elviselni önmaga látványát.”
“Ez szépen hangzik, doktorkám – legyint röhögve a kapitány. – Csak éppen nem igaz. Sajnos. Ne dőljön be mindannak, amit a magukhoz hasonló okostóbiások, a történelem során, magtalan hiúságukban összefirkáltak, olyasmiket állítván, amelyekbe legtöbbször ők maguk sem hittek. Én láttam többek között baziliszkuszt is, s azt nem izgatta a tükörképe. S egyáltalán ki és hogyan tarthatott volna eléje tükröt? Már azelőtt felfordult volna bűzös, mérgezett leheletétől. A baziliszkusz mérge olyan erős volt, hogy a lovas, ha lándzsájával meg tudta egyáltalán szúrni, máris aláírta halálos ítéletét, hiszen a méreg felszívárgott a lándzsán és megölte. Jobban tette volna, ha a sikerült szúrás után, azonnal elengedve fegyverét, eltávolodik legalább tíz méterre a rémtől s tisztes távolból figyeli haláltusáját. Persze a baziluszkuszok csak átverték őket, teljesen soha nem haltak meg, halhatatlanok voltak, akárcsak én, még mindég él néhány példány belőlük, visszahúzódva a sivatagok, a Szahara és a Gobi titkos rejtekhelyeire… És most – néz ránk dölyfösen és kacsint, miközben sárga szeme felízzik és a tébolyítóan forgó vörös körök elnyeléssel fenyegetnek – tartok önöknek egy bemutatót, hogy győződjenek meg képességeimről, mielőtt döntenének, végighallgatnak-e vagy nem? Ne feledjék, már mondottam maguknak: a nagy angol tragédiaköltő egyik szereplője is máig visszhangzóan mondja el, sok dolgok vannak födön és egen, amelyeket értelmetek felfogni nem képes..."
Csend lesz.
A konyhából kihallatszik egy asszony vidám éneke, de hangját egy közeledő hajó ködkürtjének harsány rikoltása nyomja el, s a táncparketten fürdőző verebek, mintha megéreznének valamit az elkövetkezőkből, mintha megéreznék a veszélyt, hirtelen rebbennek fel.
A kapitány kitölti a negyedik pohár vodkát, egyetlen mozdulattal, nyakát hátradöntve issza meg, krákog és a mozdulatlan, nyitott szemmel alvó Eduardo és a mellette álmodozó, mozdulatlan énekesnő felé fordul, és száraz ághoz hasonlító kezét felemelve furcsa mozdulatokat tesz s mormog is valamit, sajnálom, hogy nem értem a szavait, Tatjánára pillantok, aki sajnálkozva mosolyog.
“Ne erőlködjön, kedves kapitány, most nem fog menni, maga már eljátszotta a kisded játékait.”
“Azt maga csak gondolja, doktornő!” – sziszegi Kisseleff, s ebben a pillanatban, a kék égből egy vastag hajókötél ereszkedik elénk, hiába nézek fel, keresve a végét, nem találom. – Most a főnök nője felmászik ezen a kötélen – röhög a kapitány s újra furcsa mozdulatokat tesz, kinyújtott jobbkeze mintha megmarkolna valami, számomra láthatatlan dolgot a levegőben. – Utána megy Eduardo úr is s egy késsel, ami ám lám, máris a kezében van – mutatja, s én iszonyodva látom, hogy az üveges szemű milliárdos kezében hatalmas handzsár villog és a nap vetkőztető fényében borzongva képződik meg tükörsima felületén a közelítő jövő. – és levágja az operaáriák csillagának szöszke és hiú fejét!…”
Tapsol.
Ebben a pillanatban Eduardo de Sica magához tér és eszelősen kezd röhögni. – “Azt gondoltad, te ostoba féreg – mered egy pillanatra érdeklődve a megdermedt kapitányra –, hogy erősebb vagy nálam? Azt gondoltad, hogy legyőzhetsz! Pusztán azért vártam idáig, hogy lássam öntelt ostobaságodban meddig merészkedsz, de mostmár elég!” – Már-már sztentori hangon röhög – de érdekes módon, noha szinte tele van a halászcsárda, a szomszédos asztaloktól senki sem fordul megrökönyödve felénk, mintha nem is hallanák a milliárdos sátáni hahotáját, az iszonyatosan harsány röhögés szele viszont elsodorja a tátogó, mozdulni is képtelen kapitányt, a levegőbe emeli, megforgatja, Kisseleff tehetetlenül pörög a kacagás örvényében, s bármennyire is bizarrul hangzik, bármennyire is képtelenségnek tűnik, egyre kisebb lesz. Már akkora, mint egy ólomkatona, ekkor a fönök, abbahagyva a röhögést feláll, s még idejében kapja el a föld felé zuhanó pöttöm emberkét. Tenyerébe veszi, az asztalra állítja és szánakozva kérdezi: - hát csakugyan azt hitted, hogy erősebb vagy nálam, te szerencsétlen, idióta balfácán? Tényleg azt hitted, hogy velem demonstrálhatod ostoba szemfényvesztéseidet? Már többször mondottam neked, amikor lázadoztál, hogy vigyázz, mert ha feldühítessz, végképp leszámolok veled. Érted, amit mondok, vagy megsüketültél?”
“Értem – dadogja alig hallhatóan az apró, de még mindig hófehér tengerésztiszt díszegyenruhában feszítő Kisseleff, és megtántorodva, végső szükségében a sótartóba fogózik meg, hogy el ne essen. – Értem, főnök. Többé nem fog előfordulni…Igérem, főnök. Én…”
“Hagyjuk, hagyjuk – legyint Eduardo és szerelme felé fordulva szelíden simogatja meg az arcát. – Pontosan az imádott Carlám jelenlétében jött rád a bolondéria. De ebből elég…”
Az énekesnő ebben a pillanatban tér magához, Eduardóra mered, Tatjánára, majd rám, ide-oda fordulva nézelődik. – “Hol van? – kérdezi rémülten, s a kapitány hiába tátog a sótartó mellől, most képtelen megszólalni. – Elment?”
“Kicsoda? – kérdezi szelíden Eduardo és gálánsan tölti tele a hölgy poharát, Tatjánának is, nekem is, magának is tölt. – Kit keresel, drágám?”
“Hát a kapitányt – magyarázza a nő, és felemelve poharát még egyszer tétován fordul körbe. – Hova tűnt? Már elment?”
“Inkább összement – kortyol Tatjána is a poharából és a sótartóra mutat. – Ott bújkál, látja…”
Az énekesnő felsikolt. – “Ezt nem lehet – vet keresztet. – Ez ördöngösség. Távozz tőlem, sátán.”
“Persze, hogy nem lehet – mosolyodik el Eduardo de Sica és megvillan a szeme. – Hiszen ellentmond a logika törvényeinek.”
Tapsol és a kapitány újra libegve emelkedik a levegőbe, majd megmagyarázhatatlan módon nőni, terebélyesedni kezd, s pillanatok alatt elérve régi alakját, halottsápadtan huttyan le a székre és direkt az üvegből issza meg maradék vodkáját.
“Most bocsánatot kérsz a hölgyektől és a doktor úrtól és elhúzol – szűri fogai között a szót Eduardo de Sica. – Aztán majd a hajón számolunk!” – mondja még, s hangjában, mint egy hajnali számonkérés csillan meg a fenyegetés.
“Bocsássanak meg – motyogja a kapitány. Szeme résnyire szűkül, arca, mint a viasz, keze remeg. – Bocsássanak meg, kérem, én csak vicceltem, de belátom, rossz vicc volt. Többé nem fog előfordulni…” Feláll, hófehér díszegyenruhája feneketlen zsebéből bankót húz elő s kisimítva hagyja az asztalon, intve a lesbenálló pincérnek, majd felemelkedik és támolyogva, úgy, ahogyan jött, indul a kapu felé, de még mielőtt elérné a kapu világos négyszögét, hirtelen szívódik fel a tiszta levegőben, egyik pillanatról a másikra, megmagyarázhatatlan módon tűnve el. Volt, nincs.
Én megbabonázva figyelem a sótartót, mellette a gyűrött fehér asztalon még ott a kapitány csizmájának a nyoma s tétova porszemek hibbannak el a levegőben.
Tatjána tapsol. – “És most mesélje el nekünk, kedves Eduardo – fordul az elmélázva borospoharát nézegető főnök felé – , hogy ki ez a furcsa emberke?”
“Mesélj, drágám – néz rá kérlelőn az énekesnő is. – Én már amúgysem tudom, mit higgyek erről az egészről, mindez felülmúlja az én képzeletemet, hogyan tudtad ólomkatonává változtatni a kapitányt. Mi történik velünk?” – Sóhajt, és a táncparketten újra gyülekező, zsolozsmázni kezdő verebeket figyeli.
